Magányra ítélve
Baj van a gyerekekkel – panaszkodnak az óvónők, tanítók és tanárok, siránkoznak a szülők. Előbbiek a túlmozgásos, figyelemhiányos, kommunikációs zavarral küzdők nevelésére igyekeznek új és még újabb módszereket találni. Utóbbiak nem értik, miért kap hisztériás rohamot csemetéjük, amikor megfosztják a szőranya funkcióját betöltő mobiltelefonjuktól vagy laptopjuktól. A pszichológusok is lázasan keresik az okát, miért van annyi viselkedési zavarral, dislexiával vagy discalculiával küzdő kisiskolás, miért emelkedett meg drámaian az autisták száma.A bajok gyökerét azonban egy középkorú fejlesztőpedagógus ragadta meg, aki sérült és autista gyerekekkel foglalkozik évtizedek óta.
Mint mondja, munkája során ráébredt, hogy először nem a kicsikkel, hanem az anyákkal kell foglalkoznia, akik képtelen rá, hogy felvegyék gyermekükkel a szemkontaktust. Vagyis nem néznek kisfiuk, kislányuk szemébe, soha nem is tették, már a szoptatást is unták, és a babák táplálása idején valamelyik közösségi oldal „híreit” pörgették a mobiljukon vagy a feltámasztott laptopon. Online-függőségük drámai következményekkel járt. Fogalmuk sincs gyermekük rezdüléseiről, igényeiről, mohó szeretetéhségéről, mint ahogyan így a kisded sem ismerheti meg az édesanyját, magára marad, mielőtt átélhette volna a feltétlen szeretet és elfogadás élményét, mielőtt biztost támaszt kapott volna ahhoz, hogy megküzdjön a világból rázúduló információkkal.
Nem marad számára más, mint az infernális magány, amely nemcsak a világ megismerését, önmaga felismerését gátolja. A modern gyermekszobák érzelmi, szellemi sivárságát tömören foglalja össze a pedagógus.
A szem valóban a lélek tükre – mondja – és hogyan ismerhetne magára a lélek, ha nincs, ami visszatükrözze őt?