Marslakók vagy csodabogarak?

Sztereotípiák léteznek, mióta világ a világ, már a középkorban is készültek olyan embert ábrázoló térképek, amelyeken az egyes országok lakosságát a róluk alkotott hasonlóság alapján valamilyen emberként vagy állatként ábrázolták. Ezen antropomorf térképek vaskos sztereotípiákon alapultak, hazánkat például vitéz katonaként, másutt földművesként ábrázolták. Ha a világháború idején, Amerikában lett volna ilyesfajta térkép, az biztosan tudósként ábrázolta volna a magyarokat. A korabeli amerikai tudományos életben szerepet játszó magyar természettudósok – Teller Ede, Szilárd Leó, Kármán Tódor, Wigner Jenő – működése idején ugyanis humoros szóbeszéd járta arról, hogy a magyarok valójában a Marsról származnak, mivel egymás között érthetetlen, furcsán hangzó nyelvet használnak, ráadásul az élet jó néhány területén kimagaslóan tehetségesek. Philip Morrison amerikai fizikus egyenesen úgy fogalmazott, a magyarok jellegzetessége, hogy okosabbak a földi embereknél. Tehetségünk, nyakatekert gondolkodásmódunk azóta is közkedvelt sztereotípia – amit persze mi is szeretünk elhinni és hangoztatni magunkról –, a kívülállók pedig rendhagyó gondolkodásunkért leginkább furcsán csengő nyelvünket teszik felelőssé.

A konyhánkról jót vagy semmit

Hazánkban járva a külföldieknek az egyik legszembetűnőbb dolog az, hogy mennyire szeretünk enni, és igen büszkék vagyunk a konyhánkra. Egy fiatal belga lány, Lina kéthetes diákcsereprogram keretében látogatott hazánkba, az első kulturális sokkot pedig az érkezése estéjén felszolgált autentikus magyar vacsora okozta számára: a menü ugyanis töltött káposzta volt. Azt mesélte, a fogást élete egyik legszürreálisabb kulináris élményeként értékeli, ugyanis a túlontúl savanyú káposztához társított húsgombóc és az étel tetejére biggyesztett tejföl finoman szólva is szokatlan volt a gyomrának. Furcsa szokásként értékelte azt is, hogy a levesekhez és az említett töltött káposztához kiadós mennyiségű kenyeret eszünk, ami hagyján, de vendéglátói kitartottak amellett, hogy ezt neki is így kell fogyasztania. Szerinte a magyar ételek ízesek, igaz, hogy az említett töltött káposzta, valamint a túrós, tejfölös, cukros tészta és a porcukorral megszórt mákos tészta kifogott rajta, a palacsinta azonban kifejezetten ízlett neki. A középkorú Agnes Svédországból érkezett a magyar fővárosba, itt élő barátai ugyanis régóta unszolták, hogy látogassa meg őket, ő pedig amúgy is kíváncsi volt az országra, így örömmel jött. Az itt élők szokásairól alkotott első benyomásai között a különleges magyar ételeket említette, amelyek többsége nehéz és zsíros volt a számára, így például a magyarok nagy kedvence, a lángos is: az ebédre elfogyasztott sajtos-tejfölös változat után aznap egy falatot sem tudott enni. Agnes említette azt is, hogy feltűnt neki, a magyarok sokszor esznek. Ezt a megfigyelést Lina is megerősítette, abban pedig mindketten egyetértettek, hogy a találkozók, beszélgetések mindig alkalmat adnak az itteniek számára egy kiadós ebédre, vacsorára vagy egyszerűen csak egy közös falatozásra. A sűrű közösségi étkezéseket persze egyikük sem bánta, mert úgy tapasztalták, a magyarok az asztalt körülülve teljesen kivirulnak.

’56 ereje

Michael, akinek magyar felmenői is vannak, Kaliforniában él a családjával, és európai üzleti útja során látogatott el Budapestre. A város olyannyira elbűvölte, hogy elhatározta, következő nyáron a gyerekeit is elhozza. Szerinte a főváros épületei a történelem levegőjét árasztják, az utcákon sétálva pedig úgy érezte, mintha visszament volna az időben. A magyarokkal beszélgetve megerősítést nyert benne az, amit a nagyszülei meséltek az itteni emberekről, hogy őrzik és ápolják a hagyományaikat, az 1956-os forradalom pedig különösen fontos számukra. A forradalom történetét Michael olyan szépnek és felemelőnek tartja, hogy otthoni barátainak is szokott beszélni róla – már csak azért is, mert a családi legendáriumban is akad az ’56-os magyar eseményekhez kapcsolódó történet. Amit furcsáll az itteniekben, hogy kissé zárkózottak és keveset mosolyognak, középkorúakkal és idősebbekkel beszélgetve pedig az tűnt fel neki, hogy hajlamosak a pesszimizmusra, a beletörődésre, mintha nem akarnák kihasználni az élet adta lehetőségeket – csak reméli, hogy a fiatalok másként állnak mindehhez. Agnest szintén lenyűgözte a magyar kultúra és a főváros ezer arca, de leginkább az, hogy a budapesti tömegközlekedéssel mindenhová el lehet jutni, így az átszállásokat kihasználva egy nap alatt beutazta az egész fővárost.

Mint Rozi a moziban

Lina egy-két számára meghökkentő szokást is említ: például a rágózást, ami szerinte illetlenség, vagy azt, hogy a szerelmespárok az utcán vagy nagyobb társaságban túlságosan kimutatják egymás iránti érzelmeiket. Különös szokásnak tartja azt is, hogy a magyarok mindennap fürdenek, a háromnaponta történő hajmosást pedig kimondottan vízpazarlónak tartja, elmondása szerint náluk a heti két-háromszori fürdés az általános. Ittléte alatt kimondottan tetszett neki, hogy a magyarok sokat, őszintén és jóízűen nevetnek, jó a humoruk, igaz, néha sötét és gúnyos. Azt is észrevette, hogy szeretünk sokat és cifrán káromkodni: e megállapításával Michael is egyetért, sőt, neki egyenesen úgy tűnt, mintha ez kifejezetten szórakoztatna minket. Abban pedig mindhárman egyetértettek, hogy a magyarok alapvetően zárkózottak, sőt, elsőre kissé gyanakvóak is, ám jobban megismerve melegszívűnek és segítőkésznek bizonyulnak. Lina egy magyar szokást azonban sosem tudna megszokni: azt, hogy az emberek leplezetlenül vizslatják, mustrálják egymást a tömegközlekedési járműveken, például a metrón – szerinte azonban ez inkább kíváncsiságból, semmint ítélkezésből fakad. Lina megemlíti azt is, hogy az ő korosztályát tekintve a magyar fiatalok az átlag belgánál jóval tájékozottabbak, sokkal több háttér-információjuk van a legkülönbözőbb témákban, és szeretnek érvelni is, ám az kétségtelen, nehezen jutnak dűlőre egymással a leglényegtelenebb kérdésekben is.