Miért nem bízunk senkiben – és mi történik, ha mégis?

Ez a bizalomvesztés nem csupán az emberek közötti kapcsolatokra, hanem az állami intézményekre is kiterjed. Egy 2024-es kutatás szerint az amerikaiak kevesebb mint negyede gondolja úgy, hogy a kormány „általában helyesen cselekszik”. Szakértők szerint ennek hátterében több tényező állhat: a gazdasági különbségek növekedések, a digitális világ térhódítása, a társadalom etnikai megosztottsága – és mindenekelőtt a politikai polarizáció. A Pew már 2019-ben kimutatta, hogy az amerikaiak több mint 40 százaléka nem bízik abban, hogy embertársai képesek tájékozott döntéseket hozni a választásokon vagy kulturáltan vitatkozni az ellenkező véleményen lévőkkel.

A bizalomhiány megbénítja az emberi kapcsolatokat

A bizalom minden kapcsolat alappillére. Enélkül nincs intimitás, közös jövőkép, biztonságérzet. Gyanakvásra természetesen szükség van – ez véd meg például a csalásoktól vagy a manipulatív szándékoktól –, de a cinizmus sem lehet menedék. Peter Kim, a Dél-Kaliforniai Egyetem professzora szerint azok is „rákényszerülnek” a bizalomra, akik azt állítják, hogy senkiben sem hisznek: „Amikor lesétálsz az utcára, bízol benne, hogy senki sem fog lelőni. Amikor ételt rendelsz, feltételezed, hogy nem mérgezték meg”.

Oliver Schilke, az Arizonai Egyetem kutatója úgy fogalmaz:

a bizalom lényegében sebezhetőséget jelent – amikor elhatározzuk, hogy esélyt adunk a másiknak, bízva abban, hogy nem él vissza vele.

Az emberek ösztönösen értékelik a másik kompetenciáját, jóindulatát és erkölcsi megbízhatóságát – már az első találkozás során. E benyomások gyakran külsőségeken alapulnak: beszédstíluson, kinézeten, hasonló viselkedésmintákon. Ezek azonban sokszor megtévesztőek, és a valódi bizalom csak akkor alakul ki, ha a másik hosszabb távon is bizonyítja, hogy rászolgál.

A gének alapján bíznánk, de bizalmatlanná nevelnek

A kutatások szerint a bizalom egy része velünk született. Schilke és munkatársai ikervizsgálatok során igazolták, hogy egyes emberek genetikai hajlamuknál fogva könnyebben bíznak másokban,

a bizalmatlanság azonban tanult reakció.

Gyermekkori tapasztalatok, szülői minták, iskolai élmények mind-mind nyomot hagynak bennünk. Ha valakit fiatalon rendszeresen megaláztak vagy cserben hagytak, felnőttként jóval óvatosabb lesz. És ez nem tudatos döntés:

az agy automatikusan kiterjeszti a korábbi rossz élményeket másokra is, akik a korábbi „elkövetőhöz” bármilyen módon is hasonlítanak.

A korábbi viselkedés is iránytűként szolgál: ha valaki már többször lemondta az utolsó pillanatban a közös programokat, joggal feltételezhetjük, hogy legközelebb is így tesz. Ugyanakkor fontos szerepet játszik az is, mennyire hosszú távon számítunk a másikkal való kapcsolatra. Egy kollégával, szomszéddal, családtaggal való viszonyban az emberek gyakrabban döntenek úgy, hogy bizalmat szavaznak, hiszen érdekeltek a békés együttélés fenntartásában.

A személyes tapasztalat többet nyom a latban, mint az általános megítélés

Jaimie Arona Krems, a UCLA kutatója szerint még egy általában megbízhatatlannak tartott emberben is képesek vagyunk bízni, ha személyesen nekünk nem ártott: „Lehetsz másokkal szemben egy szélhámos, de ha az én titkaimat megtartod, számomra értékes vagy” – magyarázta. A bizalom tehát nem csupán az általános jellem, hanem a két ember közötti viszony függvénye is.

Ezzel párhuzamosan a növekvő társadalmi elszigeteltség is rontja a bizalom kialakulásának esélyét. A magányos emberek érzékenyebbek a visszautasításra, fenyegetésként élnek meg egy új kapcsolatot, ugyanakkor – paradox módon – gyakran vágynak mélyebb kapcsolódásra. Ez a kettősség gátolja a bizalom természetes fejlődését.

A túl sok csalódás pedig saját ítélőképességünkbe vetett hitet is kikezdi.

Aki sokszor érezte már úgy, hogy „átverték”, egy idő után saját magában sem bízik, ez pedig könnyen oda vezethet, hogy már senkit nem enged közel magához.

A bizalom fokozatosan épül

A megoldás nem a vakhit, hanem az apró, következetes lépések. A bizalom nem bináris: nem kell egyből rábíznunk valakire az egész életünket. Lehet, hogy új ismerősünknek még nem adnánk oda az otthonunk kulcsát, de megkérhetjük, hogy távollétünkben locsolja meg a bejárati ajtó előtt lévő virágokat. Minden betartott ígéret, minden gesztus egy újabb fok a bizalom „létráján”.

És bár előfordul, hogy csalódunk, a legtöbb ember igyekszik megfelelni az elvárásnak, ha érzi, hogy bíznak benne. Kutatások szerint az emberek többsége nem él vissza a neki megelőlegezett bizalommal, sőt, éppen az teszi őket megbízhatóbbá, hogy tudják: számítanak rájuk. Kim szerint „amikor megbíznak bennünk, többségünk arra törekszik, hogy rászolgáljon erre, így ez egyfajta önbeteljesítő jóslatként működik”.

Nem biztos, hogy ártani akartak nekünk

Ha megrendül a bizalom, hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a másik szándékosan akart nekünk ártani. Pedig gyakran szó sincs ilyesmiről. Lehet, hogy csak félreértettük egymást – például ha az egyik fél úgy véli, egy friss kapcsolatban természetes másokkal is randizni, míg a másik ezt hűtlenségnek tekinti. Ha nincsenek előre tisztázva a „játékszabályok”, a másik viselkedését könnyen a jó szándék hiányaként értelmezzük.

Érdekes módon

minél közelebb áll hozzánk az, aki megbántott, annál inkább hajlamosak vagyunk mentegetni: inkább látjuk esetlennek, mint rosszindulatúnak, hiszen fontos számunkra a kapcsolat fenntartása.

Egy idegennel szemben viszont sokkal szigorúbban ítélkezünk.

A bizalom tehát törékeny, de nem helyrehozhatatlan. Időt, figyelmet és őszinteséget igényel – és azt, hogy újra megnyíljunk, még akkor is, ha korábban fájdalmas tapasztalatok értek. Mert tartós emberi kapcsolatok – minden kockázat ellenére – csak ott jöhetnek létre, ahol a bizalomnak van lehetősége elmélyülni.

(forrás)