Nagyszülők főszerepben
A nyár nem csak az iskolai vakáció ideje. A szünidő lehetőséget ad a nagymamáknak és nagypapáknak arra, hogy napokat vagy akár heteket együtt töltsenek az unokákkal. Ám nem mindig elegendő a nagyszülők tapasztalata ahhoz, hogy ez az idő konfliktusmentes legyen.
Vannak, akik állítják, minden más hozománynál értékesebb egy-egy hadra fogható nagyszülőpár a fiatal családok életében. A nagymamák-nagypapák olyan biztonságot, tudást és tapasztalatokat adhatnak az unokáknak, amelyek útravalóul szolgálhatnak majd egész életükre, segítségük a mindennapokban pedig óriási terhet vesz le a fiatal szülők válláról. Végül aztán mégis gyakran bonyodalmakkal lesz terhes az elméletileg rendkívül hasznos együttműködés.
A legtöbb keserűséget az okozza, ha az anya és a nagymama, esetleg a nagymamák rivalizálni kezdenek. Kiváló fegyver a küzdelemben a folyamatos szurkapiszka, amelyben kitüntetett szerep jut az epés megjegyzéseknek és a lekicsinylő grimaszoknak. Az állandó háborúskodásban a nagypapák is komoly sebeket kapnak, nemcsak a szüntelen feszültséget viselik nehezen, végképp kisodródhatnak a család, az unokák életéből. A harc legérzékenyebb vesztesei pedig éppen a gyerekek lehetnek. Az ilyen keserves helyzetek elkerüléséhez komoly segítséget nyújthat, ha időben elkezdjük forgatni az Andrek Andrea és Léder László pszichológusok által írt Nagyszülő-füzet című kiadványt, amely a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom gondozásában jelent meg.
Fő a bizalom
Az unokák és a nagyszülők örömteli és zökkenőmentes közös vakációja azon is múlik, milyen a kapcsolat a szülők és a nagyszülők között. Ha a felnőttek bíznak egymásban, azt a kisgyerekek megérzik, és ők is biztonságban érzik magukat, képesek lesznek teljesen átadni magukat a kalandoknak, amelyeket a közös vakáció tartogat számukra. Az állatkerti séta mellett örök élmény lehet a nagypapával való horgászat, a biciklizés, a nagymamával közösen sütemény – és persze a semmivel nem pótolható esti mese, akár fejből mondva, akár könyvből olvasva, majd utána a pusmogás elalvásig a félhomályban…
Az önfeledt, sziklaszilárd bizalomra épülő együttlét azonban nem a semmiből bukkan elő. Andrek Andrea és Léder László szerint a bizalom építése megkezdődik már akkor, amikor a gyermek még csak a világra készülődik. Legkésőbb pedig amikor a fiatalok hazaviszik a kórházból a jövevényt, és ráébrednek, hogy szülők lettek. Ilyenkor elkel minden jó tanács és biztatás. A pszichológusok szerint a nagyszülők legfontosabb feladata ebben az életszakaszban az, hogy megerősítsék a fiatal édesanyákat és édesapákat szülő voltukban. Megkönnyíti ezt, ha az ifjú szülők leválása saját szüleikről idejében megtörtént. Ha nem sikerült, az a függőségeknek és megfelelési kényszereknek olyan bonyolult hálóját szőheti köréjük, ami a család minden tagját egyformán megfoszthatja önbizalmától, és elbizonytalanítja saját szerepét illetően.
Ám ha a leválás sikeres volt, akkor is óriási felelősség hárul a nagyszülőkre. Nekik kell biztatni az új szerepükbe éppen csak beletanuló felnőtt gyerekeket, és éreztetni velük, hogy „bízom benned, tudom, hogy jó Anya, jó Apa vagy!” – áll a Nagyszülő-füzetben.
Ez a felnőttek közötti bizalom fontos építőköve lehet a megszületőben lévő nagycsaládnak, ahol mindenkinek megvan a saját szerepe a gyerekek nevelésében is.
Csak semmi kényeztetés?
A kezdeti bizalom azonban könnyen szertefoszlik, ha a felnőttek megfeledkeznek arról, hogy az utóbbi 30-40 évben nagyot fordult a világ. Rengeteget fejlődött például a csecsemő- és gyermekpszichológia, egészen új (vagy egészen régi) módszereket hozva (vissza) a családok életébe. A nagyszülők éppen ezért nagyon rosszul teszik, ha ugyanazt kérik számon a fiatalokon, mint ahogy annak idején ők nevelték saját csemetéjüket. Néhány évtizeddel ezelőtt például az volt a vezérelv: hadd sírjon az a csecsemő, attól erősödik a tüdő. Ma megköveznék azt a védőnőt, aki ilyet tanácsolna. Akkoriban más módszerek voltak a hároméves kor körüli időszak dac- és hisztireakcióinak lecsöndesítésére is. A „majd adok én neki, hogy megtanulja” végképp idejétmúlt. Az édesanyának, édesapának manapság legalább annyi trükköt kell ismernie a dolgok elsimítására, mint hajdan a déd- és ükmamáknak. Igaz, utóbbiaknak annyiban könnyebb dolguk volt, hogy a gyerekek felnevelésében a múlt századelőn még az egész nagycsalád részt vett, és az apa sem volt távoli munkahelyre száműzve, így az ifjú mama nem voltak teljesen magára hagyva.
De éppen azért, mert a világ e területen is megváltozott, sok tapintat szükséges ahhoz, hogy a nemzedékek között ne alakuljon ki versengés az unokák szeretetéért és azért, ki vezényli a parádét a család életében.
A Nagyszülő-füzet szerzői azt ajánlják, a nagymamák, nagypapák fogadják el, hogy a fiatalok a maguk útját járják a gyermeknevelésben is. A felnőtt gyerekeknek, vagyis az ifjú szülőpárnak pedig el kell fogadnia, hogy a papánál, mamánál kicsit eltérnek a dolgok a szülői napirendtől, a hétköznapi szokásoktól. Hiszen a nagyi és a papa azzal teheti a legtöbbet, ha minden figyelmét az unokának szenteli, akit végre lehet kicsit kényeztetni, új dolgokra megtanítani, átadni a családi legendáriumot, azokat az ismereteket, amelyeket a gyerek mástól semmiképpen nem tudhatna meg.
A soron kívüli kényeztetéstől persze sok szülő tart, mondván, a gyerek majd otthon követelőzni fog, ha elkapatják. De ez tévedés. A gyerekek kicsik, de nem ostobák. Pontosan tudják, mi a különbség az otthoni és a nagyszülői viszonyok közt. Ha egyébként nem éreznek bizonytalankodást és feszültséget a nemzedékek között, zökkenőmentesen alkalmazkodnak a kétféle helyszín kétféle szokásrendjéhez.
Rendszeres finomhangolás
A pszichológusok a zökkenőmentesség érdekében azt ajánlják, hogy a szülők és nagyszülők állapodjanak meg az együttműködés szabályaiban, amihez aztán mindenki alkalmazkodni tud. Tisztázzák pontosan, melyek azok a szokások, amelyek betartásához a szülők minden körülmények között ragaszkodnak. De ne kelljen mindenhez engedélyt kérnie a nagyinak, lehessenek önálló döntései is a kicsikkel való közös időtöltés során. Fontos, hogy a megállapodáshoz mindenki tartsa magát. Mint ahogy az is, hogy a felnőttek előre egyeztessék, ha szükségük van a nagyszülői segítségre. Hiszen az időseknek is lehetnek saját elképzeléseik a szabadidejük eltöltéséről, amit a fiataloknak tiszteletben kell tartani. Ez nem jelenti azt, hogy vészhelyzetben ne ugrana talpra minden családtag a gyerek érdekében.
Igaz, a szabályok idővel elavulnak, hiszen a gyerekek megnőnek, változnak az igényeik, átalakulnak a programszervezési lehetőségek. Így a megállapodások időről időre frissítésre szorulnak. Ám ha az egymás iránti megbecsülés, a bizalom irányítja a családtagokat, az jelentősen megerősíti a felnőttek és a gyerekek közötti szeretetkapcsolatot és a nagycsaládot, így az mondhatni ütésállóvá válik a mostanihoz hasonló, nehezebb időkben is.
