A legenda szerint a XVIII. század Magyarországára egy magyar nemesúr külföldi útjáról hozta be az első tajtékköveket, egyet egy jó kezű suszterre bízva, találná ki, mit lehet vele kezdeni. Véletlenek sorozata után Budán született meg a világ első tajtékpipája. A mester, aki nagy pipás hírében állott, éppen aznap reggel törte el cseréppipáját, és nagyon vágyott már egy jó szippantásra. A pipa azonban nem volt olcsó mulatság, nem is lehetett könnyen hozzájutni. Megelégelve a dohánytalanságot, kísérletezni kezdett a puha kőzettel, hátha csak egy alkalomra is, de megfelelne az eltört pipa helyett. Kifaragta tehát az első tajtékpipát, megtömte és rágyújtott. Meglepődve vette észre, hogy az addig hófehér, porhanyós kő a hő hatására sárgulni és keményedni kezdett. Találmánya pillanatok alatt meghódította a világot.

– A Meerschaum, a pipák királynője a pipázás egyik nagy nehézségét oldotta meg. A tajtékkőnek is nevezett anyagból készült pipából, ha ma például vaníliát szívok, holnap cherryt, azután kevert dohányt, akkor sem fogom érezni az előző ízeket, míg egy fapipából csak egyfajta ízvilágú dohányt szabad szívni, mert benne ragadnak az ízek. Ezt nagyon kevesen tudják. Ez a tulajdonság abból adódik, hogy a fa egy örökké mozgó, élő szervezet. Megragadnak benne az illatok, használat után pihentetni kell őket. Ha nem hagyjuk kihűlni, könnyen tönkremehet – avat be a pipázás titkaiba Szabó Balázs pipakészítő mester.

Nyolc típust különböztethetünk meg, a leginkább ismert fapipa feje és szára alapján: szögleteset, kerekdedet, magasat vagy alacsonyabbat, karcsúkat és testesebbeket, hosszú szárút, rövid szárút, egyenest és hajlítottat. Vannak kézzel készített pipák, egyedi faragással, melyeket természetesen külön meg kell fizetni, de javarészt a tervezők által megálmodott minta alapján készülnek. A méret és a fej ürege a különböző dohánykészítési eljárások miatt nem egységes.

A hosszú szálú dohány éppúgy más üregben teljesedik ki, mint a rövidre vágott. A modern kor eszközeinek hála, dohányfajtán és aprítási módokon kívül már a pácoknak is egyre nagyobb jelentőségük van e tekintetben. Halványszínű pipákból gyenge aromájú vagy vaníliás dohány füstjét eregetik a hozzáértők, a mahagóni általában a cherry-ízhez dukál. A lehetőségek tárháza kimeríthetetlen. Kisebb-nagyobb pipát pedig azért kell készíteni, mert a pipa öltöztet is, akár egy jól megválasztott nyakkendő vagy ékszer.

Az igazi fapipa valójában gyökérből készül. Az 1800-as években, amikor Weiss és fia a fővárosba érkezett Bécsből, még jobbára fából készítették a pipákat és pipaszárakat. Náluk tanult az a Szatmári László Imre és Szabó Balázs is, akik később meghonosították Nagykőrösön a pipakészítést.

– Nagyapám 1930-ban kapott engedélyt arra, hogy létrehozzon itt egy faesztergályos műhelyt, ahol oktatta is a pipakészítést. A háborút követően sajnálatos módon az egykori pipafaragók felhagytak mesterségükkel, ráálltak az újjáépítéshez szükséges kubikoskocsik gyártására, ami minden idejüket lekötötte. Végül is csak a nagyapám és Szatmári úr volt az, aki megmaradt a pipakészítésnél is – meséli családja történetét a nagyapa nevét is öröklő unoka. – 1948-ban azonban jött az államosítás, elvették a gyárat. Nagyapám ekkoriban hét emberrel dolgozott, Szatmári úr tizenöttel. A két üzemet összevonták és létrehoztak egy állami kézben lévő pipagyárat. Nagyon nehéz volt megélni ezt, Szatmári Imre bele is szelesedett, hiszen a saját üzemében beosztottként kellett dolgoznia, miközben olyan ember parancsolt neki, akinek semmilyen fogalma nem volt a pipákról. Hála istennek az én nagyapám nem fért már be a pipagyárba, bérben kellett dolgoznia nekik, félig maszekon. Így délutánonként magának is tudott pipákat faragni, ezeket később a búcsúkban árulta.

A hatvanas–hetvenes években kétgenerációssá bővült családi manufaktúrába már az édesapa is besegített; a nyolcvanas években pedig már Szabó Balázs is esztergát ragadott. Ekkoriban emelkedett fel újra a pipa kultusza. A határok részleges megnyitása és a Magyarországra özönlő turisták révén a magyar pipa egyre elterjedtebbé vált Európa nyugati felén.

– 1993-ban lehetőségünk nyílt arra, hogy visszavásároljuk a pipagyárat. Akkoriban még az ÁPV Rt.-nek rögtön ki kellett fizetni a vételárat. Teljes családi vagyonunkat fel kellett használni, mindent elzálogosítani, hogy ki tudjuk használni a lehetőséget. Sajnos édesapám ezt már nem érhette meg, fiatalon, ötvenkét évesen hunyt el szívinfarktusban. Mindent fel kellett áldoznunk, hogy el tudjunk indulni, és átvettünk egy hét főt foglalkoztató pipaüzemet. Ott kellett hagynom korábbi munkahelyemet, a nagykőrösi konzervgyárat. Egy Trabanttal hordtam szét az árut szerte az országban. De sajnos nem úgy működött, ahogy kellett volna. Éppen ezért muszáj volt több lábra állnunk, hogy megmaradhassunk. Délelőtt pipákat készítettünk, délután raklapokat szögeltünk a gyáraknak. Ennek a profitja segített minket abban, hogy a vásárlási hiteleket nagy nehezen ki tudjuk fizetni.

A magyar pipagyártás sikere a tradíciókon és a minőségen múlik, fogalmazza meg a siker zálogát a Szabó „Kőrös” Pipagyár Kft. igazgatója:

– Nagyon sokat köszönhetek nagyapámnak és édesapámnak, akik megtanítottak erre a mesterségre, A-tól Z-ig tudom a pipakészítés minden csínját-bínját.

A pipa árát az alapanyag és a felépítés határozza meg. Magyarországon az olcsóbb pipákat gyümölcsfából készítik, égésvédelemmel látva el a kazánjaikat. A külföldi pipák java részét nem gyümölcsfából, hanem gyökérből faragják, ezeket Bruyernek nevezik. Az alapanyagot adó, a köztudatban rózsagyökér néven ismert növénynek azonban semmi köze nincs a rózsavirághoz. Csak színe és formája hasonlít a rózsabimbóhoz, valójában a fehér hangafa gyökeréről van szó. Az Erica Arborea cserje néven is ismert növény kizárólag a meleg éghajlati viszonyok között terem meg, Spanyolország, Olaszország, Görögország sziklás hegyvidékein találkozhatunk vele. Értékét az adja, hogy minden kísérlet ellenére sem sikerült mesterségesen szaporítani, kizárólag ott bújik ki a föld alól, ahol neki kedve tartja. Gyökerének nincs meghatározott formája vagy száliránya, a szálak egymást keresztezik, sűrű, apró pórusokból összeállva, ezzel akadályozva a könnyű kiégést.

A hangából készült pipa minősége és ára e szálirányoktól függ. A legértékesebb Bruyer-pipák lentről felfelé futó, párhuzamos erezetet mutatnak, de akad „madárszemes” is, melynek mintáját apró körök és oválisok adják, ezek szintén nagyon értékesek.

Az általánosan elterjedt hangafa pipák mintázata e kettő ötvözete. Felületük simára csiszolt, magas metakolsav-tartalmának köszönhetően rendkívül hőálló. Saját íz- és illatvilággal rendelkezik, amely a belőle szívott dohányban is érezhető. A pipások egyre inkább kedvüket lelik az úgynevezett rusztikus, ragyás felületű pipákban is. Ezek nagy előnye, hogy a nagyobb felület által elősegítik a hő leadását. Egy normál, az emberi kéznek kellemes üzemhőmérsékletű fapipában háromszáznyolcvan fokon izzik a dohány akár órákon keresztül, mégsem égeti meg használója kezét, nem gyullad meg a pipa fája sem a hatalmas hőtől, mert olyan a pipa szerkezete, hogy ennek ellenáll. Nagyon kevés pipagyár működik a világban, lep meg az információval a mester.

Mint mondja, a pipagyártás nehezen fenntartható szakma, hiszen elég szűk rétegnek szól, és a pipások sem vásárolnak minden héten új pipát.

Azt ugyan még megközelítően sem lehetne megtippelni, jelenleg hány magyar ember hódol eme nemes élvezetnek, a pipás mozgalmakat tekintve viszont úgy tűnik, ismét egyre többen. Szabó úr, aki a Magyarországi Pipaszövetség alelnöke is, kilenc nagy szervezetet tart számon országszerte. Mint mondja, a pipaklubokban korosztálytól és nemtől függetlenül az egyszerű targoncástól az igazgatóig, nyugdíjastól egyetemistákig minden korosztály és társadalmi réteg jelen van. Fő profiljuk az úgynevezett „edzés”, melynek során a pipázás gyakorlatát igyekeznek még inkább elsajátítani. Versenyeket, összejöveteleket rendeznek kétheti rendszerességgel az ország minden táján. Találkozóikon a pipázás kultúráját is szeretnék megismertetni környezetükkel, éppen ezért bárki csatlakozhat hozzájuk, aki ki szeretné magát próbálni ebben a különleges tudományban. A pipaklubok azonban nem csak szórakozás gyanánt szerveződtek meg, komoly versenyeket is tartanak.

– Ez az egész úgy működik, mint a Forma–1-es cirkusz, mindig ugyanazok az autók, ugyanazok a versenyzők, csak a helyszín változik. Debrecen, Pest, Kaposvár, Szigetvár, Szentgotthárd, minden egyes városban szívjuk a pipát a lassúsági pipaszívóversenyen. A verseny lényege, hogy ki tudja az egységes pipából a megadott mennyiségű dohányt a leglassabban elszívni – mutatja be a világ egyik legérdekesebb sportágát Szabó Balázs. – A versenypipa egyenes szárú, apple típusú, amihez mindenki három gramm dohányt kap és két szál gyufát. Egy-egy perc van arra, hogy előkészüljön, megtömje és meggyújthassa.

A versenyek általában több órán keresztül is eltartanak, hatalmas füstben és melegben. A lassúsági pipaszívás, ez az igazán békés sportág nem csak hazánkban örvend nagy sikernek, hiszen világbajnokságot is szerveznek a pipásoknak minden esztendőben. Idén októberben Debrecenben, az Arany Bika Szállóban gyűlnek össze a világ leglassabb pipásai a Lassúsági Pipaszívó Világbajnokságra.

– Nagyon sok munkánkba tellett, hogy idáig eljussunk, ráadásul mi készíthetjük a versenypipát is. Harminchat ország több mint ötszáz versenyzője vesz majd részt rajta. A világbajnokságok történetében hazánk 1997 után immár másodszor adhat otthont a rendezvénynek – meséli büszkén. – Külön öröm, hogy Magyarország az elmúlt húsz esztendő alatt három világbajnokot is ünnepelhetett.

Gerhát Petra