Recept a neveléshez

Ahány korszak, annyiféle gyermeknevelési elv érvényesült a történelem során. Hiszen a társadalmi környezet: a kultúrától a valláson át az egyén lehetőségeiig sok minden befolyásolta a gyermekekkel és nevelésükkel kapcsolatos gondolatokat, amelyek között még a XX. században is élő babonákat, de több száz éves felvilágosult gondolatokat is találunk. A gyereknevelési szokások tehát generációról generációra változtak és változnak ma is: elég a csecsemők táplálásáról vallott mai nézeteket összevetni az anyáink idejében uralkodókkal. Ma a baba szükségleteire fókuszálva igény szerint szoptatnak a kismamák, míg néhány évtizeddel ezelőtt ezért az összevisszaságért megkövezték volna őket: akkoriban a háromóránként előírt etetés volt az elfogadott.

Mítoszok és tévhitek

A legszélsőségesebb gyereknevelési elveket minden bizonnyal Spárta vallotta magáénak. A történeti emlékezet úgy tartja, az ókori katonaállamban már a születésük pillanatában ítéletet mondtak a gyermekekről, hiszen az átlagosnál betegesebbnek ítélt kicsiket a Taigetosz hegy lábánál a sorsukra hagyták. A kegyetlen szokásról Plutarkhosz írt a Lükurgosz spártai királyról készített életrajzában – mivel azonban azt semmilyen más forrás nem említi, a történészek úgy tartják, inkább valamiféle elferdített mendemonda öröklődött az utókorra. Egy azonban biztos, Spártában egy gyermek sem számíthatott könnyű gyerekkorra: a fiatalok hétéves koruktól táborban nevelkedtek, a fiúkat edzett és okos katonákká, a lányokat pedig erős spártai asszonyokká nevelték – utóbbiak kizárólagos küldetése volt, hogy életképes utódokat hozzanak a világra. Más ókori kultúrák persze nem bántak ennyire kíméletlenül a gyermekekkel, az athéniak és a rómaiak is igyekeztek derék polgárokat nevelni, ám a gyengédség kevéssé játszott szerepet a cél elérésében. A kora középkorban Szent Ágoston szólt az elsők között arról, hogy fontos az anya-gyermek kapcsolat háborítatlansága a gyermek élete első éveiben, szerinte ez a fejlődés elengedhetetlen feltétele – e felfogással pedig ma sem lehet vitatkozni.

A mai felfogástól idegen a szoptatós dajka alkalmazása, ám a régi korokban, így például a középkorban általános volt: a magas gyerekhalandóság okán a nők rákényszerültek, hogy sokszor szüljenek, a szoptatás pedig hátráltatta a fogamzást, így kénytelenek voltak dajkát fogadni a csecsemők táplálásához. A középkorban egyébként is örülhetett a család, ha a kicsik megérték a tízéves kort, erre körülbelül minden második gyereknek volt esélye – a vallásba, az üdvözülésbe vetett hit segített a szülőknek túljutni egy-egy gyermek elvesztésén, ezért is igyekeztek a csecsemőt minél előbb megkeresztelni. A magas gyermekhalandóság oka a rossz életkörülmények, az elégtelen táplálkozás, az örökké fellobbanó járványok és persze az időjárás kénye-kedvének kiszolgáltatott termés volt: csupán a XVIII. századra kezdett javulni ez a mutató.

Pálinkás kenyér, máktea

A közelgő gyermekáldás örömét a mai ember szívesen megosztja a külvilággal – beleértve a terhesség minden pillanatát, a szépségét és persze az azzal járó aggodalmakat, problémákat is –, sőt vannak, akik jól is élnek belőle, mint például a terhességük legintimebb pillanatait is világgá kürtölő és azt lájkokra váltó celebek. A késő középkorban azonban rettentő ízléstelennek hatott, ha egy asszonyon látni lehetett, hogy gyermeket vár, éppen ezért a nők kénytelenek voltak fűzőt hordani és eltakarni domborodó hasukat.

A babákat megszületésük után szorosan bepólyálták, sokszor nyolc-kilenc hónapos korukig, ami igencsak hátráltathatta a mozgásfejlődésüket. A középkori festményeken a szorosan bepólyált csecsemők apró felnőttnek tűnő, bebábozódott lényeknek látszanak. A csecsemők és a kisgyerekek gondozásában talán a betegségek kezelése volt a leghajmeresztőbb: egészen a XX. századig tartotta magát a szokás, hogy a nyugtalankodó csecsemőnek pálinkába áztatott kenyeret vagy mákteát kell adni. Az alkohol kérdéshez egyébként is másképpen állt a régi korok embere. A középkorban a kicsikkel is itattak vizezett bort, gyenge sört, lévén a kútvíz sokszor fertőzésveszélyt jelentett. Az 1800-as években az ópiumot és alkohol tartalmazó gyógyszirupokat pedig nyugodt lélekkel adagolták a gyerekeknek a különféle nyavalyákra.

A gyermekközpontú nevelés

A polgárosodás idején kezdett megváltozni a gyerekekkel kapcsolatos felfogás: egyre kevésébe gondoltak a gyermekre úgy, mint tökéletlen felnőttre. A XX. századra pedig kialakult és elfogadottá vált, hogy a gyermeknek megvan a maga sajátos világszemlélete, és hogy a nevelésnek mindezt szem előtt kell tartania. A szakemberek az 1950-es évekre teszik a gyerekközpontú nevelés korának kezdetét, amikor már nem csupán a fegyelmezés és a szigorú nevelési elvek álltak a fókuszban.

A történelem során talán a legnagyobb változást mégis az elmúlt húsz-harminc év produkálta: érezhetően átalakult a szülő-gyermek viszony, amit a gyermeknevelésbe bekapcsolódó mai harmincas-negyvenes generáció a saját bőrén érezhet is. Ma a gyermek jólléte, érvényesülése, sikeres felnőtté válása minden családban központi kérdés, olyannyira, hogy minden mást a háttérbe szorít, szemben a nyolcvanas-kilencvenes években élő „kulcsos” gyerekekkel, akik jóval szabadabban cseperedtek felnőtté. Mára a családi kapcsolatokban is a fogyasztás válik az egyik fő ösztönző erővé, amely azt is sugallja, hogy egy-egy árucikk megvásárlásával biztosíthatja a szülő gyermeke boldogságát. És ugyanez jelenik meg a különórák, a méregdrága foglalkozások finanszírozásánál is, amit a szülő készségesen fizet: mintha csakis ezeken múlna a gyermek jövője.

Az interneten ma százával olvashatunk gyereknevelési tanácsokat, elméleteket, amelyek gyakran homlokegyenest eltérő információkat hordoznak. Mindez tanácstalanná, szorongóvá teheti a szülőket, és kiölheti belőlük a gyerekneveléssel kapcsolatos spontán, ösztönös reakcióikat. A disszonanciát talán úgy védhetjük ki legeredményesebben, ha végiggondoljuk, mi tette igazán boldoggá a mi gyerekkorunkat, és azt érdemesnek tartjuk-e megőrizni és alkalmazni saját nevelési gyakorlatunkban. Persze minden gyermek más és más, személyiségük egyedi és megismételhetetlen, vagyis nevelésükhöz talán egyetlen biztos receptet lehet megfogalmazni, ami nem más, mint a feltétel nélküli szeretet.