Síron lobogó gyertyafény

A katolikus hagyományok szerint mindenszentek az összes üdvözült lélek, az Istent dicsőítve elhunytak ünnepe, míg a halottak napja a még nem üdvözültek emléknapja. A protestánsok számára sem a mindenszentek, sem a halottak napja nem egyházi ünnep, csupán az elhunytakra való csendes megemlékezés időszaka, igaz, a halottak napi gyertyagyújtás és sírgondozás a protestánsoktól sem idegen. A mi kultúrkörünkben tehát a két ünnep szorosan összefügg, és nem tévesztendő össze az angol nyelvű kultúrákban megünnepelt, erőteljesen pogány színezetű halloweennel, amely az ősi kelta hagyományokból ered, és október 31-én, a mindenszentek előtti éjszakán tartják. A protestánsoknak ez a megkülönböztetés már csak azért sem nehéz, mert október 31-én a reformáció emléknapját tartják, emlékezvén Luther Márton wittenbergi várkapura kiszegezett 95 tételére és a reformáció kezdeteire.

A fény győz a sötétségen

A mindenszentek IV. Bonifác pápának köszönhetően került be a nyugati liturgiába, ő volt az a pápa, aki 609-ben Mária és az összes vértanúk tiszteletére szentelte fel a római Pantheont, végleg kiűzve a pogány isteneket az örök városból. Néhány évszázaddal később III. Gergely pápa a mindenszenteket a Szent Szűz, az apostolok, a vértanúk a hitvallók és minden elhunyt igaz ember emléknapjává nyilvánította, és amely 835-ben, IV. Gergely idején a tisztítótűzben megtisztult, mennyekbe jutott üdvözültek ünnepeként került át november 1-jére. A halottak napját Clunyi Szent Odilo bencés apát vezette be 998-ban, a középkor végére pedig a hétköznapi emberek körében is általánossá vált a halottakért imádkozás szokása.

Az év legcsendesebb két napját ma nemcsak a hitben, hanem a vallás nélkül élők is megtartják, annyiban legalábbis, hogy minden ősszel felkeresik hozzátartozóik nyughelyét, megtisztítják a sírt, virágot tesznek rá, és gyertyát gyújtva csendben emlékeznek. A tél közeledtével az egyre korábban leszálló estében az aprócska, lobogó gyertyafény az örök világosságot jelképezi, és egyben azt a bizonyosságot is, hogy a fény mindig győzedelmeskedik a sötétségen. Talán sokunknak vannak emlékei gyerekkorából, amikor a már metszően hideg, ködös novemberi estében a családdal a temetőt járva a már elhunyt hozzátartozóinkra emlékeztünk, talán megmaradt a sír mellett álló szülők megkomolyodó arcának, a szürke sírkövek között táncoló, aprócska fényeknek, a vaskos, földszagú avar és a gyertya illatának emléke. És talán ez nem is szomorú, sokkal inkább nosztalgikus emlék, amelynek mélyén felsejlik az elmúlás akkor még oly távoli, kissé borzongató érzete. Talán ezért is fontos, hogy a gyerekeket magunkkal vigyük a halottak napi temetőlátogatásra: hogy megértsék – ahogy József Attila is írja –, hogy az ember „…az életet halálra ráadásul kapja, s mint talált tárgyat visszaadja bármikor – ezért őrzi meg”. Hiszen az élet nem tart örökké, éppen ezért kell jól sáfárkodni vele.

Kóduskalács, harangszó

A hagyományos paraszti kultúrában ezt a bizonyosságot persze senkinek nem kellett magyarázni, pontosan tudta azt mindenki magától is: kicsi gyermekkoruktól az emberekbe ivódott az évszázadok óta tartott hagyományok cizellált koreográfiája, és hogy mikor minek van rendelt ideje. Az Alföld déli részén, Szeged környékén mindenszentekkor az asszonyok „kóduskalácsot” készítettek, amit mise után, a temető kapujában ácsorgó koldusoknak adtak, kérve őket, emlékezzenek meg a halottaikról. A Dunántúl egyes falvaiban szokás volt, hogy az emberek összegyűltek reggel a haranglábnál, és egymás után, egyenként meghúzták a harangot, mindenki annyit kongatott, ahány halottja volt. A Tápió menti falvakban az elhunytaknak is megterítettek, az Ipolymentén pedig otthon is gyújtottak gyertyát az emlékükre. A magyar néphagyományban is tartottak a sírból kikelő halottaktól, a kísértektől: egy régi hiedelem szerint a mindenszentek és halottak napja közötti éjszakán a templomban halottak miséznek, és ha az élők közül valaki véletlenül meglátja, az halálnak halálával hal. Az ünnep sok helyütt dologtiltó napnak számított, tilos volt mosni, takarítani, meszelni vagy a földeken dolgozni, mivel attól tartottak, hogy az ünnepen végzett munka megzavarhatja a halottak nyugalmát. A kutatók úgy vélik, hogy a halottakkal kapcsolatos hiedelmek közös vonása – legyenek azok bármely részén a világnak – a haláltól való félelem és az elhunytak emlékének tisztelete.