Vedd ölbe, ringasd, énekelj!

Gállné Gróh Ilona hadat üzent a felejtésnek, amikor a kilencvenes évek elején elkezdett fiatal családokkal foglalkozni Szekszárdon, majd később, az ezredforduló után Budapesten.

Nem volt egyszerű dolga, hiszen akkora az édesanyák második nemzedékét igyekeztek rászorítani a gyerekorvosok és a védőnők, hogy a babákat legfeljebb háromóránként, a szoptatás idejére vegyék fel, mert a kényeztetés árt a gyereknek. E spártai szemlélet megőrizte hegemóniáját a legutóbbi időkig, több generációnak is megkeserítve az életét. A valaha jól ismert dalok, mondókák, ölbeli játékok feledésbe merültek, bár az édesanyákban élt az ösztön, hogy a síró kisgyereket nem szabad magára hagyni, hanem ölelni, babusgatni kell, hogy megnyugodjon, álomba szenderüljön vagy csak egyszerűen ne unatkozzon.

Erre az ősi ösztönre támaszkodva adta ki a jelszót Gállné Gróh Ilona: Vedd ölbe, ringasd, énekelj! Ezzel valóságos csöndes forradalmat indított el. A fiatal édesanyáknak és édesapáknak a Ringató-foglalkozásokon olyan dalokat, ölbeli játékokat tanított, amelyek megerősítik, széttéphetetlenné teszik a szülő-gyerek közötti viszonyt, hiszen a ringatás és az azt kísérő ritmikusan lüktető nyelv, a tiszta dallamok olyan életre szóló biztonságot adnak a babáknak, amire egész életpályákat lehet építeni.

– Ha az anyuka jól érzi magát, az jó a családnak és a kisgyereknek is – mondja Gállné Gróh Ilona a Magyar Zene Házában tartott Ringató-foglalkozás előtt.

Az anyukák és apukák láthatóan valóban jól érzik magukat. Már túl vannak a reggeli etetésen, mire elindulhattak a foglalkozásra. Ki babakocsiban, ki hordozókendőben hozta csemetéjét a város legszéléről is. Van, aki havonta egyszer vagy kétszer tud időt szakítani a Ringatóra, mások nem hagynak ki egyetlen hetet sem. Ölükben a babákkal elfészkelődnek, mire felcsendül az első dal, amit Viktória énekel. Kezdetben sokan bátortalanul csatlakoznak hozzá, de mindenkinek megjön a hangja a mondókáknál. Negyedóra sem telik el, és a fáradt arcok kisimulnak, a szemek ragyognak, a gyerekek gyöngyöző nevetéssel kísérik az eseményeket.

– Mi nem tanítjuk a gyerekeket, hanem a szülőkben igyekszünk kedvet ébreszteni az éneklésre – mondja Gállné Gróh Ilona. – Bízunk benne, hogy az itt megismert dalok otthon is felcsendülnek. Ezért a Ringatókról száműztünk minden zenei selejtet. Megválogatjuk az énekeket, mondókákat, ölbéli játékokat, hogy a gyerekeket csak igazi értékkel vegyük körül.

Gróh Ilona szavait kiegészíti az egyik anyuka, aki immár a harmadik gyermekével jár a Ringatókra. Nála és másoknál is megfigyelhető, hogy a jelen lévő idősebb gyerekek is dallal, énekes játékkal nyugtatják, szórakoztatják a legkisebbet. A ringatás áldásos hatását az anyuka gyógypedagógusként abban látja, hogy az így nevelt gyerekek hamarabb és tisztán kezdenek beszélni. Úgy véli, hogy ez az éneklős-dajkálós nevelés mintegy védőoltásul szolgálhat a diszgráfia, diszlexia és más diszek ellen is.

Egy apuka, aki második gyermekével jár Ringatóra, mindezt megerősítve hozzáteszi: zenészcsaládjuk minden tagja fontosnak tartja a zenei nevelést. Igaz, nemcsak elvi megfontolásból, hanem gyakran a maga örömére is énekel, dalol, dúdolgat az egész família. Remélik, hogy így, körbevéve muzsikával, Milán baba is ezen az úton indul majd el, ha nagyobb lesz.

Ringató-foglalkozás azonban nem csak a Magyar Zene Házában van Budapesten. A Pesti Vigadóban, a Nemzeti Táncszínházban, a Művészetek Palotájában és több művelődési házban és közösségi térben is. Ma már Gróh Ilona és leánya, Gáll Viktória mellett 170 pedagógus tart Ringató-foglalkozásokat. Egy-egy tanár több településen is megszervezi a maga csoportjait. A hálózat lassan beszövi az egész Kárpát-medencét. Szaporodnak az éneklő családok Felvidéken, Erdélyben, Partiumban, Vajdaságban és Muraközben. A mozgalom híre már eljutott a diaszpórában élőkhöz is. A tanítók vasárnapi iskolákban gyűjtik maguk köré a fiatal szülőket Németországtól Nagy-Britanniáig, az Egyesült Államoktól Ausztráliáig. Az ifjú szülőpárok pedig mondhatni beledajkálják, -ölelik csemetéjükbe az anyanyelv lüktetését, szépségét, gazdagságát. A lelkes foglalkozásvezetők nem csak énekeket, dajkarímeket, mondókákat tanítanak: kitartóan építik a távolba szakadt vagy a határokon kívülre rekedt magyarok közösségeit.

Gróh Ilona azt mondja, nem lenne meglepetés az sem, ha hamarosan Japánban is megalakulnának az első Ringató-csoportok. A Magyar Zene Háza tervezője, Sou Fujimoto egyszer maga is eljött megnézni, hogyan működtetik az épületét. A Ringató-csoport annyira megragadta, hogy fel is tette saját közösségi oldalára: mindenki lássa, milyen csoda dolog történik Budapesten.

A fiatal szülőknek ma már nem kell saját memóriájukra hagyatkozniuk, ha fel akarják idézni a tanult énekeket és mondókákat. Gróh Ilona több könyvet is kiadott, amelyekben kottával együtt szerepelnek a dalok. Egyszerűbbtől a nehezebbekig válogathat mindenki belőlük. Gáll Viktória emellett új vállalkozásra is adta a fejét. Nagyobbacskáknak szóló, klasszikus meseszövésű könyveket írt, olyanokat, amelyekben a mese fonalát időről időre énekek szakítják meg. Így az óvodások, kisiskolások figyelme sem lankad el mesehallgatás közben.

Gáll Viktória azt mondja, volt kiadó, amelyik azt javasolta, hogy a mesehősök rosszalkodjanak is a történetben. De ő ellenállt minden ilyen beavatkozásnak. Azt mondja: a klasszikus szövésű mesékben éppen az a szép, hogy a jónak mindig győznie kell.