Elvész a világvaluta-szerep

Öt éve folyamatosan gyengül a dollár, s elemzők nem is látják a gödör alját. Az ezredforduló környékén még 1,2 eurót érő amerikai valutaért ma már mindössze 0,67 eurót adnak. Magyar pénzben kifejezve ez azt jelenti, hogy az egykori 300 forintos szintről 173 forintra csökkent az amerikai valuta árfolyama. A legújabb gyengülés kiváltó oka a tengerentúli jelzálogpiaci válság, valójában azonban hosszú távú okok vannak a tartós gyengülés mögött: évtizedek óta túlzott állami költekezés, rossz külpolitika. A befektetők dollárból egyre inkább aranyba mentik megtakarításaikat, a kormányok pedig sorra jelentik be, hogy más devizára állítják át valutatartalékaikat. Erősen inog a dollár világvaluta-szerepe.

– A dollár mindenki közös ügye – hangsúlyozta Nicolas Sarkozy egyesült államokbeli látogatása során, arra célozva, hogy immár az egész világnak komoly veszteséget okoz az amerikai valuta gyengélkedése. Szavai rímeltek Michael Glos német gazdasági miniszter egy hónappal korábbi kijelentésére: „a gyenge dollár alapvető ok az aggodalomra”.

Csakhogy a felhívásokat nem követik tettek: hétről hétre folytatódik a dollár gyengülése. Negyedéve egy euróért 1,37 dollárt lehetett kapni, két hónapja már 1,41 dollárt ért, egy hónappal ezelőtt már 1,44-et, s lapzártánk pillanatában már csak másfél cent választotta el az amerikai valutát, hogy az 1,50-es euróárfolyamig gyengüljön. Vagyis három hónap alatt 8 százalékkal értékelődött le az amerikai valuta.

A helyzet kísértetiesen hasonlít a 2005-ös időkre. Bár akkor még csak 1,2-es szintig gyengült a dollár az euróval szemben, a világ politikusai akkor is széles összefogásról, a dollár megmentéséről beszéltek. Jean-Claude Trichet, az Európai Központi Bank elnöke egyenesen „a világgazdasági fellendülésre leselkedő veszélyforrásnak” nevezte a gyengülő dollárt. Aztán akkor sem történt semmi – az amerikai valuta tovább csúszott a lejtőn, s mégsem dőlt össze a világgazdaság.

Elszívják a forrásokat

A dollár folyamatos leértékelődése komoly kihívás elé állítja a nemzetközi pénzügyi rendszert. A hetvenes évektől, miután az Egyesült Államok kikezdte a korábbi, úgynevezett Bretton Woods-i rendszert, ugyanis a dollár vált a világgazdaság központi valutájává. Az államok ebben számolják el egymás közötti külkereskedelmüket, dollárban számítják ki gazdasági fejlettségüket, s nem utolsósorban dollárban tartják valutatartalékaikat. Utóbbi szerepet korábban az arany töltötte be, a dollár világvalutává emelése után azonban a jegybankok sorra értékesítették aranytartalékaikat (a Magyar Nemzeti Bank tartalékainak is mindössze négyezred része áll aranyrudakból).

Elemzők évtizedek óta figyelmeztetnek: nem biztos, hogy szerencsés volt a világgazdaságot ilyen mértékben a dollárhoz kötni. A világvaluta-szerep ugyanis különleges lehetőséghez juttatta az amerikaiakat. Míg minden más országnak törekednie kell arra, hogy kiadásai, külkereskedelmi behozatala megfeleljen az általa megtermelt javak értékének, az Egyesült Államok a világon egyedülálló módon bankjegyek nyomtatásával is képes eltüntetni a hiányt. Hogy mindez mennyire így van, bizonyítja, hogy még amerikai jegybanki vezetőknek sincs fogalmuk arról, mennyi dollárbankjegy kallódik a világ különböző országaiban. Az amerikai kormányok jócskán éltek is a különleges helyzetből adódó lehetőségekkel. Miközben a washingtoni székhelyű nemzetközi intézmények (Világbank, Valutaalap) kiegyensúlyozott költségvetésre próbálják rászorítani a kormányokat, az Egyesült Államok lassan emberemlékezet óta rendkívüli ikerdeficittel működik. Idei külkereskedelmi hiánya megközelíti a 800 milliárd dollárt, az államadósság pedig 8500 milliárd dollár. Hogy ez mekkora mérték, arra jellemző adat: a hiány finanszírozása elszívja a nagyvilágban keletkező fizetési többletek mintegy felét. Eddig azonban ez senkit nem zavart, mivel az Amerikába beáramló külföldi megtakarítások fedezték a hiányt. Ma már azonban egyre többen teszik fel a kérdést: ha mindig erősen deficites az amerikai költségvetés, miből fizetik majd vissza az egekbe szökő adósságot? Az amerikai államot világszerte egyre kevesebben ismerik el megbízható pénzügyi partnernek.

Elnöki újraválasztásakor George Bush szigorú gazdaságpolitikát, a hiány csökkentését ígérte, azóta azonban tovább fokozódott a költekezés. A kiadásokat nyilvánvalóan növelték az Afganisztán és Irak ellen folytatott háborúk, amelyek a legújabb becslések szerint 2400 milliárd dollárra rúgnak. Az amerikai logika szerint e háborúk – túl azon, hogy a „terrorizmus elleni harc” szent célját szolgálják – gazdaságilag is kifizetődőek. Az „olajtérség” megtisztítása ugyanis hosszú távon lényegesen olcsóbbá teszi a világ első számú energiahordozóját, vagyis mind Amerika, mind a világ számára jócskán megtérülnek az erre fordított kiadások.

Hátat fordítanak

Egyelőre azonban úgy tűnik, hiba csúszott az amerikai számításokba. Az öt éve indított „felszabadító háborúk” eredményeként az olaj nemhogy olcsóbb nem lett, hanem 25-30 dolláros szintről 100 dollárra szökött az ára. Bár katonailag afféle patthelyzet alakult ki, pénzügyileg az Egyesült Államok látszik az olajháborúk nagy vesztesének. Az amerikai politika ugyanis nem számolt azzal, hogy az euró életre hívása óta immár konkurense is van a tengerentúli valutának. Míg korábban – a gyengülő dolláron keresztül – lényegében az egész világ fizette meg az amerikai kalandorkodások árát, ezúttal Európa saját valutájára támaszkodva megúszta a válság begyűrűzését. Sőt, az Egyesült Államoknak észre kellett vennie: a háborúk következtében valutája leértékelődött az európai pénznemhez képest.

Ma már az is elképzelhető, hogy a háborúskodásra a dollár világvaluta-szerepe is rámegy. Miután agresszív politikájával az USA magára haragította az arab államok nagy részét, a térség országai sorra jelentik be: a dollár helyett más pénznemben kívánják őrizni nemzeti megtakarításaikat. Erre egyébként a gazdasági racionalitás is ösztönzi őket. Mivel a dollár folyamatosan veszít értékéből az euróval szemben, leértékelődik mindazon megtakarítás is, amit dollárban tartanak nyilván.

Kína néhány hete jelentette be: részben euróra csoportosítja át eddig teljesen dollárban tartott devizatartalékait. S az OPEC múlt heti kongresszusán is elhangzott: dollár helyett hasznosabb lenne euróban elszámolni a nemzetközi kőolaj-kereskedelmet. Valójában azonban ez már sokadik állomása egy folyamatnak. Elsőként 2005 végén Dél-Korea jelezte, hogy csökkenti a dollár arányát devizatartalékaiban. Tavaly tavasszal Svédország és Katar következett, majd ősszel Oroszország, Svájc, az Egyesült Arab Emírségek, végül év végén Irán. Bár a dollártól elpártoló országok nem mind az eurót választották – néhányan a japán jent is bevették valutakosarukba -, döntésükben közös volt, hogy a továbbiakban nem akarták magukra vállalni a dollár leértékelődéséből adódó további veszteségeket. Az azóta történtek azt mutatják: igazuk volt.

A dollár mélyrepülése természetesen a nemzetközi árszínvonalat is átírja. A 100 dollárra rúgó rekord olajárak kapcsán az OPEC-országok például épp most jelentették ki: nem az olaj a drága, hanem a dollár ér kevesebbet. S valóban, euróban – vagy éppen forintban – számolva nem kerül többe az olaj, mint 2004-ben, amikor pedig még csak 50-60 dolláros árszintről cikkeztek az újságok.

Rekordokat dönt az arany ára is. A „legidőtállóbb befektetés” két évvel ezelőtt törte át a békésebb dollár korszakának unciánkénti 450 dolláros rekordárát, s azóta értéke 800 dollárra emelkedett. Mindenki szívesen vásárolja, aki szeretné magát megkímélni a valutaválság időszakának váratlan fordulataitól. Sőt, a pénzügyi befektetők olyan, már-már elfeledett termékeket is felfedeztek, mint a mezőgazdasági termények, vagy épp az olaj – amit mostanában nem volt szokás befektetési céllal vásárolni.

Európa kimarad

Bár vezető európai politikusok időről időre szót emelnek a dollár megmentése érdekében, valójában az öreg kontinenst immár messze nem érinti olyan súlyosan az amerikai valuta értékvesztése, mint a korábbi évtizedekben. Az euró létrehozásának egyik jelszava éppen a dollárral versenyképes erős európai valuta megteremtése volt – talán a közös valuta kiötlői sem gondolták, hogy ez ilyen hamar sikerül. Emlékezetes, 1999-ben 1:1 arányról indult a dollár és az euró árfolyama, és az első év jókora csalódást hozott, mivel az időszak végén 1 dollár már 1,2 eurót ért. Azóta azonban a közös valuta nem hogy ledolgozta a veszteséget, de immár jóval erősebb tengerentúli konkurensénél.

Az erős eurónak természetesen hátrányai is vannak. Megdrágult például az Egyesült Államokba irányuló kivitel. Sőt, minden piacon romlott Európa versenyképessége, ahol az Egyesült Államok termékeivel kell versenyezni. Jó példa erre a sertéságazat, ahol az egész kontinensre kiterjedő válságot okozott, hogy az ázsiai vásárlók átálltak az olcsóbbá váló amerikai húsra (Demokrata, 2007/46). Ugyanakkor az Európai Unió kivitelének csak 10 százaléka irányul az Egyesült Államokba, vagyis az áldozat nem anynyira jelentős. Hogy az erős euró egyelőre nem okoz komolyabb gondokat, bizonyítja, hogy a nagyobb uniós tagállamok épp az elmúlt fél évben érték el a közelmúlt időszakának legmagasabb GDP-növekedését.

A pénzpiacokon ugyanakkor Európa kiegyenlítheti a kereskedelemben elszenvedett veszteségeket. Míg korábban jellemzően az amerikai befektetők mozdultak Európa felé, a dollár leértékelődése miatt most az amerikai vállalatok válnak egyre olcsóbb felvásárlási célponttá. Az elmúlt háromnegyed évben európai és ázsiai befektetők közel 300 milliárd dollár értékben vettek cégeket az Egyesült Államokban. Vagyis – bár ez még messze van – akár tőkeerő szempontjából is meginoghat az Egyesült Államok vezető szerepe.

Az európai kisembereknek pedig kifejezetten kedvez a gyengülő dollár. Csökken például a dollárban jegyzett kölcsönök törlesztőrészlete – bár hazánkban a pénzintézetek nem voltak aktívak a dollárban jegyzett hitelek kidolgozásakor -, olcsóbbak lesznek az amerikai, s általában a dollár-elszámolásban érkező (például kínai) termékek, s még turistáskodni is egyre olcsóbb lesz az Egyesült Államokba (s szintén a dollár-elszámolású országokba). Csak az jár rosszul, aki megtakarításait dollárban tartja – az elmúlt évek folyamatai azonban vélhetően már mindenkit elriasztottak ettől.

Az amerikai kisemberek számára természetesen fordított az ábra. Nekik életszínvonalbeli problémákat okoz a dráguló benzin, elértéktelenednek megtakarításaik, megdrágulnak utazásaik. Ennek ellenére egyelőre az amerikai kormány sem tesz – vagy nem tud tenni – semmit a dollár megmentése érdekében. Az jelzáloghitelezési válság utóhatásaként a jegybank például többször kamatot csökkentett, hogy így csábítsa vissza az értékpapírpiacokra az államkötvényekben nyugvó pénzeket. Külső befektetők számára azonban a kamatcsökkentés rossz üzenet, hiszen csökkenti az adott valutával elérhető nyereséget, vagyis más, nagyobb hozammal kecsegtető valuta vételére ösztönöz. Egy európai kamatcsökkentés persze más helyzetet teremthetne, de ennek egyelőre semmi jele nincs.

Az elmúlt évek tapasztalatai egyébként azt mutatják: hiábavaló lenne bármiféle beavatkozás. 2005-2006 táján ugyanis történtek nemzetközi lépések a dollár megmentéséért. A kamatok változtatása azonban csak rövid időre térítette el a dollárt lefelé csúszó pályájáról. A fő problémákat – az amerikai politika iránti nemzetközi bizalmatlanságot, valamint a pazarló államháztartást – ugyanis nem oldja meg egy-egy kamatdöntés. Ahogy liberális közgazdászok mondják: fölösleges erőfeszítés beavatkozni egy-egy valuta árfolyamába, hosszabb távon ugyanis minden pénznem elfoglalja azt a helyet, amit ér. A dollár most ennyit ér.

Kárász Andor