A „glokalizáció” és az okos egyezmények

– Ön jelenleg Nagy-Britanniában él és kutat. Mikor szembesültek azzal, hogy probléma adódhat a globális ellátási láncok utánpótlásában? Már a járvány kínai terjedésekor vagy csak most, amikor a vírus Európát is hatalmába kerítette?

– Szintenként máskor. A kereskedelem vagy a védelmi politika terén a pekingi kormányzat hamar vészforgatókönyveket fogalmazott meg. Azoknál a nagyvállalatoknál is, amelyek sok árut szállítanak be, alakultak szakmai csoportok, hogy foglalkozzanak ezzel a témával.

Ennek ellenére, amikor Kínában komolyra fordult a helyzet, sok cég volt kénytelen repülővel, majdhogynem kézitáskában hozatni bizonyos létfontosságú alkatrészeket. Emellett a kis- és középvállalkozások szintjén vagy azoknál a cégeknél, amelyek közelebb vannak a vevőkhöz, nagy problémát jelentett a lakossági felhalmozási hullám; sok termékre vásárlási korlátozásokat kellett bevezetni. A globális beszállítói láncok szakadozása ma húsba vágó probléma. Nem véletlen, hogy amint lehetőség mutatkozott rá, a nagy cégek újraindították a gyártószalagokat Kínában. Azt ugyanis egész globális gazdaság megérezte volna, ha Kína tartósan leállítja a gyártást.

– Mennyire tűnnek követhetőnek Európában a kínai történések, vagyis hogy két hónappal a gyárleállások után újra tudták indítani a termelést?

– Kínában mások a szervezési korlátok, mint Európában. Ott számottevő központi kormányzati kapacitás van, európai viszonylatban elképesztő mennyiségű emberrel, akik mozgósíthatók a problémák elhárítására, ráadásul a nagyvállalatok jelentős része is valamilyen mértékben az államhoz kötődik. Egészen más a helyzet az olyan országokban, ahol az államnak nincs aktív szervező tapasztalata, illetve nincs módja belenyúlni a cégek munkájába. De látni kell azt is, hogy a nyugati világon belül is különbözőek a kézi vezérlés hagyományai. Az egykori Varsói Szerződés államaiban a lakosság talán el tudja fogadni az erős állami koor­dinációt ilyen helyzetben. Amerikában és Angliában ezzel szemben nemzedékek nőttek fel úgy, hogy ez tabu. Így tehát a vállalatvezetők sem nézik jó szemmel, ha az állam szakembereket küld egy gyárba, és aktívan ügyel rá, hogy bizonyos prioritásokat betartsanak.

– A mostani globális beszerzései problémák vezethetnek-e oda, hogy rövidülnek a láncok, vagyis az anyaországba, esetleg más közelebbi államokba helyeznek át a nagy cégek olyan gyártási folyamatokat, amiket eddig a Távol-Keleten végeztettek el?

– Ez egy hosszabb folyamat része, amelybe számos más dolog, köztük az Egyesült Államok és az Európai Unió szabadkereskedelemről folytatott vitái is beletartoznak. Trump elnök eltávolodott az Obama-korszak térségközi szerződéseitől (TTIP, TPP). A Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szerepe évtizedek óta gyengül. Ráadásul a kibontakozó negyedik ipari forradalom részben arról szól, hogy a gyártást gazdaságosan közelebb lehet hozni a fogyasztás helyszínéhez. Az új termékek előállítása kevesebb emberi munkát igényel, így az eddig legfontosabb tényező, a munkabér költsége jelentősen csökken. Ez lehetővé teszi, hogy a vállalatok szabadabban válasszák meg a gyártás helyét is. A trend tehát részben független a vírus hatásaitól, de azok is ráerősítenek.

– A globális láncok problémáiról szóló elemzésekben most már olvasható, hogy a világ például nagyon sok gyógyszeralapanyagot Kínából szerzett be, nem beszélve az autóalkatrészekről, de akár a védelmi ipar létfontosságú nyersanyagairól. Hogy nem jöttek rá korábban ennek a kockázataira?

– Talán nem is érte meg rájönni? Olyan folyamatról van szó, amelynek során a legtöbb vállalat csak azt látta, hogy a többiek egy bizonyos irányba mozognak. A kínai ár sokáig nagyon vonzó volt, ezért nehéznek bizonyult egy-egy vállalat számára a konkurensektől eltérő döntést hozni. Emellett Kína óriási piac, ahol nemcsak gyártani lehet, hanem eladni is, ez pedig szintén csábító volt a legtöbb cégnek. Döntéshozói szinten szinte senkit nem érdekeltek a globális hatások, hiszen mindenki a legkisebb ellenállás irányába haladt. A cégeket ugyanis elsősorban a profit, illetve a részvényesek hasonló szempontjai alapján ítélik meg.

– De miért tolták a nagy nemzetközi szervezetek ebbe az irányba, vagyis a szabadkereskedelem és a globalizáció felé a világgazdaságot?

– A világ fejlett gazdaságai folyamatosan keresik a lehetőségeket, hogy minél több helyről minél újabb és olcsóbb erőforráshoz jussanak. A globalizáció viszonylag békés módja annak, hogy a nagy ipari hatalmak vállalatai elérjék céljaikat. Nem titok, hogy a globalizáció sokat köszönhet a kilencvenes évek amerikai egyeduralmának. Akkortájt úgy látszott, hogy a világot Észak-Amerika, illetve Európa és Északkelet-Ázsia demokráciái vezetik majd. 2010 után ez tarthatatlanná vált. Kína a rendszer fontos szereplője és fő haszonélvezője lett. Sőt, Peking a nyugati országoknál sikeresebben kezelte a 2008-as válságot, és stratégiai befektetések útján világszerte komoly befolyást szerzett.

– Magyarország szerepe egyébként hol volt az eddigi globális világban?

– Eleinte sokat ártott nekünk a globalizáció. Később Magyarország is a globális trendekkel emelkedett és bukott. A nálunk termelő nyugati cégek szervezőtevékenységének hála látszólag jól fejlődtünk 2008 előtt, de a válság során ennek komoly ára lett. 2010 után elsősorban az autóiparnak köszönhetően tudtunk újra felemelkedni, de mivel ma több tartalékunk és eszközünk van, a mostani válságot is jobban tudjuk kezelni.

– Ahogy mondja, az eddigi üzleti modellel szemben most rövidülni kezdenek a beszállítói láncok. Amerikai lapok szerint viszont ez a modell drágább lesz a polgárok számára, mint a termelés ázsiai kihelyezése…

– Nem osztom e véleményt. Először is nem gondolom, hogy az újrarendeződés túl drasztikusan történne, hiszen ez alapvetően időigényes folyamat. Geopolitikai szempontból előnyösebb lehet ugyan a Nyugat számára, ha a gyártási folyamatok minél nagyobb részét saját kézben tudja tartani, a cégek szintjén azonban idő kell az átszervezéshez. Tehát a járvány után lassulni fog az átrendeződési folyamat. Másodszor, hiába olcsó a termék, ha senki sem tudja megvenni. Amerikában például óriási a munkanélküliség. A munkahelyteremtés most elsőbbséget élvez az árakkal szemben.

– Uralni tudta a globalizációt a Nyugat, vagy 2008-tól elvesztette a kontrollt?

– Nem fekete-fehér helyzet. Csökkent a Nyugat ellenőrzése, de nem visszafordíthatatlan a folyamat. Ez néhány éve az Európai Unióban is tudatosodott. Például ekkor kezdeményezték a szigorúbb nem pénzügyi jelentéseket a nagyvállalatok körében is. Céljuk az, hogy a környezetvédelem, a munkaerő védelme, illetve más társadalmi igények szerint feltérképezzék a globális beszállítói láncokat. Papíron azt szerették volna kideríteni, hogy erkölcstelen eljárással készülnek-e bizonyos termékek. Ugyanakkor az információ arra is lehetőséget adott, hogy a beszerzésnél megkerüljünk bizonyos szereplőket.

– Amennyiben rövidül a globalizáció karja, hogyan hat ez a jelenleg bedolgozónak számító térségekre, mondjuk a bangladesi ruhaiparra? De akár Magyarország értelmezésében is: rá tudunk csatlakozni a digitalizáció folyamatára?

– Nagyon valószínű, hogy a piachoz közeli termelés olcsóbb lesz. Ezért logikus azt várni, hogy egyre több ország vagy régió fogja kiváltani az importot helyi termeléssel, függetlenül attól, hogy belföldi vagy külföldi cégekre hárul-e a szervezési feladat. Ugyanakkor a kevésbé fejlett, tőkehiányos országokban a stabilitásukat alapvetően veszélyeztető kihívásokkal kell a kormánynak szembenéznie. El kell dönteniük, mennyiben hajlandók a piacukat nyitva tartani, amikor a külföldi vállalatok már nem hoznak új munkahelyeket, vagy csak nagyon keveset. És azt is el kell dönteniük, hogy hitelekből, némi piacvédelem mellett, helyi termelőkapacitásokat fejlesztenek-e, vagy lemondanak az önállóságról, mert nincsenek olyan szervezési képességeik és szakértelmük, ami ezt lehetővé tenné. Magyarországon még valamivel többet kell tenni azért, hogy Izraelre, Tajvanra, illetve Észtországra hasonlítsunk, de nem járunk rossz úton.

– Mit kezdenek ezzel az átrendeződéssel a világot meghatározó egyezményrendszerek, beleértve az Európai Uniót is?

– A negyedik ipari forradalom trendjei, amelyeket a koronavírus, a brexit és az úgynevezett Trump-fordulat is csak serkent, kifejezetten alááshatják a lassabb reakcióidővel működő nemzetközi szervezeteket. Idetartozik még, hogy a következő öt-tizenöt évben felforgathatja a világgazdaságot a hozzá szorosan kapcsolódó „okos egyezmény” (smart agreement) jelensége. Az angolszász államok láthatóan már ebbe az irányba mozognak. Ők gyorsabb és rugalmasabb kétoldalú megállapodásokat szeretnének, és nekik van annyi befolyásuk is, hogy a világ nagy részét alkalmazkodásra késztessék. Ezzel szemben a nagy globális és regionális szervezeteket, mint például a Kereskedelmi Világszervezet, az Európai Unió és mások, egy fél évszázaddal öregebb szemlélet határozza meg. A szigorú keretszerződésekben való gondolkodás, a körülményes politikai egyeztetési folyamatok erőltetése, illetve a szankciók kifejezetten jogi alapú kezelése éles kontrasztban áll a korszerű technika és a bőséges adathalmazok nyújtotta lehetőségekkel. Az EU-t meghatározó német–francia tandem inkább a régi, merev szemléletet képviseli. Márpedig ez folyamatosan ütközni fog a rugalmasabb és nyitottabb angolszász gondolkodással. Az Európai Unió fő kihívása tehát nem a politikai nézetek látványos ütköztetése, hanem az elavuló intézményi gondolkodás elkerülhetetlen reformja.