A jóléti társadalmak rosszkedvű tele

A Nyugat egy évtizede még a jólét szimbólumának számított, most viszont a sárgamellényes tüntetésekkel a középosztály jelzi, hogy veszélyben érzi az életmódját. Mitől tört meg a lendület, hogyan élik meg mindezt a nyugati emberek és a külföldön dolgozó magyarok? Erre keressük a választ cikksorozatunkban, amelynek első részében Bogár László közgazdász magyarázza el, milyen gazdasági folyamatok építik le a sokat emlegetett jóléti államot.

Képernyőfotó: youtube.com (Echo TV)

A II. világháború utáni három-négy évtized során Nyugat-Európa társadalmainak anyagi gazdagsága, jövedelmei és vagyona addig soha nem tapasztalt, sőt nem is értelmezhető mértékben növekedett. Ráadásul mindez úgy ment végbe, hogy közben jelentősen csökkentek a jövedelmekben és vagyonokban megmutatkozó egyenlőtlenségek, vagyis az anyagi jólét sokkal egyenletesebben oszlott el ezekben a gazdag nyugati országokban, mint előtte bármikor – mutatott rá Bogár László. 

Az egyenlőtlenség csökkenése mögött egy szintén soha nem látott dimenziójú állami újraelosztás-növekedés húzódott meg, így a munkajövedelmek (reálbérek) mellett az állami szociális transzferek mennyisége is növekedett. 

A történelmi léptékű változások hátterében egy olyan új egyezségrendszer áll, amelyet az Amerikai Egyesült Államokban így is neveztek el: New Dealt, új egyezséget javasolt ugyanis Roosevelt amerikai elnök a meghatározó tőkestruktúráknak. Az egyezség lényege annak felismerése volt, amit olyan társadalomtudósok fogalmazták meg, akiket aztán mindezért több ízben is Nobel-díjjal jutalmaztak. A felismerés központi kategóriája az „emberi tőke”, vagy angolul „human capital” volt. 

A bérek emelése az egyes tőketulajdonos számára mindig profitcsökkentő tétel, vagyis egy „nulla végösszegű” játszmában vagy a munkás, vagy a tőkés „nyer”, ám hosszú távon és az „összes tőkés” számára már eltérő módon is értelmezhető mindez. 

A béremelés ugyanis hosszú távon „befektetés” az emberi tőkébe, hisz a munkás a magasabb életminősége hatására növeli testi-lelki egészségét, képzettebb, kreatívabb, innovatívabb lesz, és kiderülhet, hogy ennek nyomán az összes profit hosszú távon nem csökken, hanem növekszik. Vagyis „zero-sum” nulla végösszegű helyett, „win-win” vagyis pozitív végösszegű játszma alakulhat ki.

Az Amerikai Egyesült Államok és Nyugat-Európa (de Kanada és Ausztrália is) az irigylésre méltó anyagi jólét és társadalmi béke honává vált ennek nyomán. 

Ám a hetvenes évektől a kilencvenes évekig tartó időszak során kiderül, hogy az új egyezség mögött meghúzódó globális hatalmi alku egyre kevésbé működik – hangsúlyozta a közgazdász.

A végbemenő technológiai változások (főként az elektronika és informatika „forradalma”) és a magát „szocializmusnak” nevező oligarchikus politikai kapitalizmus társadalomszerveződési rendszerének összeomlása a globális tőkestruktúrák hatalmi mozgásterét olyan aszimmetrikusan növeli meg a munkaerő-tulajdonos többséggel szemben, hogy ennek nyomán a háború utáni (az USA-ban már 1933-ban megkötött) egyezség szétporlad. 

Szimbolikus egybeesés, hogy Washingtonban éppen befejeződik egy történelmi jelentőségű világkonferencia, amikor „összeomlik” a berlini fal. Ez a konferencia „Washingtoni Konszenzus” néven fogalmazta meg azt a globális doktrínát, miszerint a liberalizálás, deregulálás és privatizálás a legfőbb teendő a világban. Nem lehet nem észrevenni, hogy mindez a radikális államtalanítás stratégiája, amelynek nyomán éppen az a központi szereplő (az újraelosztó állam) gyengül meg végzetesen, amelynek fő feladata az előbb vázolt egyezség működtetése – emelte ki honlapunknak adott elemzésében a professzor. 

Mindennek nyomán a globális tőkestruktúrák mozgásszabadsága jelentősen nő, így a világnak azokba a tereibe helyezik át tevékenységük egyre nagyobb részét, ahol alacsony bérek, alacsony adók és alacsony szabályozási szint várja őket. (Ez utóbbi azt jelenti, hogy nem macerálják szegény tőkét holmi környezetvédelmi és/vagy munkavédelmi szabályokkal, hisz az a tőke számára ez csak „felesleges” költség.) Nem kell talán különösebben bizonygatni, hogy mindez egyre súlyosabb helyzetbe hozza a nyugati társadalmak gerincét jelentő középrétegeket, hisz reáljövedelmük a hetvenes évek vége óta lényegében stagnál, miközben a „rugalmas munkaerőpiac” (flexible labor market) szabályrendszere szétveri az érdekvédelmi intézményeiket is. 

A közgazdász szerint a „kegyelemdöfést” végül a 2007-2009-es globális pénzügyi válság adta meg, amelynek nyomán jelentősen megnőtt a munkanélküliség, és a középrétegek végzetes eladósodása. Az állam ettől kezdve nemcsak, hogy segíteni nem tudja és/vagy akarja ezeket a társadalmi csoportokat, de egyenesen az állam válik a globális tőkestruktúrák legfőbb szövetségesévé azzal, hogy éppen a globális tőkestruktúrák által okozott válság súlyos következményeit nem az „okozóikra”, hanem elszenvedőikre hárítja át „megszorításoknak” nevezett globális birodalmi „sarc” formájában.
 
Ebben a cinikus globális játszmában a multinacionális vállalatok globális hálózata „kényszerítő hatalomként”, a nagy nemzetközi intézmények, mint az IMF, a Világbank, a WTO „fegyelmező hatalomként”, a média pedig a mindehhez hamis narratívákat gyártó és terjesztő globális „véleményhatalomként” szerepel. Ez utóbbi azt is lehetetlenné teszi, hogy a lecsúszó középrétegeke egyáltalán „elbeszélhessék” helyzetüket. Ennek nyomán fokozódó társadalmi feszültség és egyre magasabb konfliktusszint van jelen lényegében valamennyi gazdag nyugati országban. 

Mindezt tovább súlyosbítja, hogy a világ demográfiai egyensúlyának végzetes megbomlásaként ezek a gazdag nyugati országok drámai „alulnépesedéssel”, a legnyomorúságosabb helyzetben lévő, főként afrikai országok kezelhetetlen túlnépesedéssel néznek szembe. 

És mintha ez nem lenne elég, a világ „nem létező” urainak az a hamis narratívája, hogy ha a Nyugat nem akarja és/vagy nem tudja népesség-egyensúlyát fenntartani, akkor „importálnia” kell a leendő munkaerőt, tehát a migráció az egyetlen helyes megoldás; holott evidencia, hogy a kezelhetetlen kulturális eltérések csak az egyébként is robbanásveszélyes helyzet összeomlását válthatják ki, mint főként Svédország esetében láthatjuk. 

Bogár László úgy látja, mindezek nyomán nem olyan nehéz belátni, hogy a nyugati középosztály – leginkább talán alsó középosztály, amit valaha munkásosztálynak neveztek – rendkívül frusztrált lelkiállapotban van. Ami a jövőt illeti, egyelőre alkalmas elbeszélési mód sincs, inkább a narratívák globális szellemi polgárháborúja zajlik, így túl sok derűlátásra nem nagyon lehet okunk: hosszú válságokkal teli időszak vár a globális „szép, új” világunkra.