Megtörni látszik a millióknak elszegényedést hozó neoliberális elmélet és gazdaságszervezési mód hegemóniája. György László, a Századvég-csoport vezető közgazdásza, a Neumann János Egyetem docense Egyensúlyteremtés című könyve nemcsak diagnózist ad a csőd felé robogó világ állapotáról, kivezető utat is kínál az új gazdaságpolitika missziójának felvázolásával.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

Az idősebbek még emlékeznek rá, mennyi keserűséget és szenvedést okozott, hogy a rendszerváltást levezénylő gazdaságpolitikusok egyik évről a másikra lecserélték a marxizmust a nem kevésbé dogmatikus neoliberális ideológiára. Az elvek kérlelhetetlen érvényesítése következtében néhány év alatt sikerült felszámolni Magyarországon másfél millió munkahelyet, vagyis az állások harminc százalékát, amint György László felhívja rá a figyelmet könyvében.

Az állami tulajdonban lévő nagyvállalatokat, amelyekből jó néhány komoly márkaerőt képviselt, eladták nyugati befektetőknek, akik nem akarták működtetni őket, inkább piacot vásároltak. A közepes méretű cégeket jogi eszközökkel fojtották meg: egyebek mellett a frissen megalkotott csődtörvény teremtett olyan feltételeket, hogy valóságos csődhullám vette kezdetét a kilencvenes évek közepén. Arányaiban ötször annyi vállalat szűnt meg Magyarországon, mint Csehországban vagy Lengyelországban. A világszerte a munkahelyek zömét adó kisvállalkozások sem úszták meg az ideológia győzelmét a józan ész fölött: piacainkra engedték a beáramló kínai árudömpinget, amellyel nem tudták tartani a versenyt, hiszen a magas adóterhek és az egyre növekvő energiaárak rontották jövedelmezőségüket. A kínai gyártók ezalatt államilag támogatott olcsó energia- és nyersanyagárakkal versenyezhettek. Mindez akkoriban el sem érte a közgazdászok ingerküszöbét.

E folyamatok következtében Magyarországon egész ágazatok és iparágak tűntek el a hátországukat adó tudással és termelési kultúrával együtt, a növényolaj­ipartól a cukoriparig vagy a szerszámgépgyártástól a buszgyártásig. A magyar döntéshozók attól sem riadtak vissza, hogy a kilencvenes évek második felében, a világon egyedülálló módon, külföldi kézbe adják az olyan kritikus infrastruktúrákat is, mint a víz-, a csatorna- vagy az energiahálózat, megsértve ezzel a legelemibb nemzetbiztonsági érdekeket is. Mindezért Magyarországot éltanulónak kiáltották ki nyugaton, hiszen a térség többi országai csak jóval lassabban és megfontoltabban, ám ebből következően kevesebb veszteséggel vezényelték le az átalakulást.

„A neoliberalizmus a hetvenes évektől teret nyerő globalizáció eszmerendszere, amely szerint az állam szerepe mindössze annyi, hogy biztosítsa a profitmaximalizálás feltételeit” – mondja György László. „A kilencvenes évekre azonban eljutottunk odáig, hogy az elmélet téziseit nemcsak cáfolni, vitatni sem lehetett, ideológiává silányult dogmái pedig ma már nem adtak választ az egyre égetőbbé váló problémákra.”


Zsugorodó bérek

György László e problémák közé sorolja, azokat a folyamatokat, amelyek eredményeképpen világszerte felborult az egyensúly például a tőkejövedelmek és a munkajövedelmek között. A hetvenes éveket megelőző harminc évben a megtermelt jövedelem 60-65 százaléka jutott a bérekre, a tőketulajdonosoknak meg kellett elégedniük a 35-40 százalékkal, és adók formájában a közteherviselésből is ki kellett venni a részüket. Napjainkra azonban jóval nagyobb részt szakítanak ki a tőketulajdonosok, miközben a közteherviselés is sérül az adóparadicsomok és más adóoptimalizáló módszerek térnyerése miatt. A következményt mindenki a bőrén érezheti. A reálbérek zsugorodásának hatásai ma már a fejlett nyugati országok és az USA középosztályát is érintik. A periféria és a félperiféria – Magyarország ez utóbbi körbe tartozik – munkavállalóit azonban még keményebben sújtják. Hiszen míg a nyugati világban a munkavállalók részesedése a megtermelt jövedelemből 65-ról 55 százalékra esett, addig a V4 országaiban 45 százalékra zuhant. A Gyurcsány-kormány időszakában Magyarországon még nagyobb volt a veszteség: 1970 és 2010 között a nettó bérhányad, vagyis az a jövedelem, amit a munkavállalók kézhez kaptak, 53 százalékról 22 százalékra zsugorodott.

Miközben milliók elszegényedése zajlik a világban, a másik oldalon óriási vagyonok halmozódnak fel. Mára elmondhatjuk, hogy a legfelső jövedelmi kategóriába tartozó 1 százaléknak akkora a vagyona, mint a legalsó jövedelmi csoportba sorolható 3 milliárd embernek együttvéve. E jelenséget György László azzal magyarázza, hogy a legerősebb csoportoknak sikerült a világgazdaság játékszabályait a saját érdekeiknek megfelelően alakítani, a piacgazdaságot világméretű szuperkapitalizmussá formálni, amelyben a 600 legnagyobb értéklánc, vagyis a legerősebb multi- és transznacionális vállalatok még a nemzetállamokkal szemben is képesek érvényesíteni érdekeiket. E globális folyamatok legnagyobb nyertesei a bankok, a munkájukból élők pedig, különösen a periféria és a félperiféria országaiban, a vesztesei lettek. Szomorú dicsőség, hogy a legnagyobb veszteséget éppen a magyar munkavállalók szenvedték el, ami elsősorban a hazai gazdaság felmorzsolódásának, az államadósság, az önkormányzatok, a vállalkozások és a lakosság adósságának 2010 előtti felduzzasztása számlájára írható.


Harmadik változat

„A neoliberális mantra szerint kétféle gazdaságszervezési mód létezik” – állítja György László. „Az állami gyámkodástól teljességgel mentes, korlátlanul szabad piac és a kommunizmus. Az alternatív gondolatokat megfogalmazó közgazdászok azonban úgy látják, létezik egy harmadik változat is, amely a két szélsőség között egyensúlyt képes teremteni. Ez pedig a méltányosságra és egyensúlyteremtésre törekvő piacgazdaság.”

Könyvében a közgazdász leírja az egyensúlyhoz vezető lépéseket is. Nem kell pusztán elméletekre támaszkodnia, a magyar gazdaságpolitika 2010 óta látványos eredményeket ér el e területen. A bérek és a tőkejövedelmek közötti aránytalanság kiegyenlítését szolgálja az egykulcsos adórendszer bevezetése, a minimálbér-emelések és a reálbérek folyamatos növekedése, a különböző családtámogatási formák rendszerének kiépítése. A szektorális különadók bevezetése azt célozta György László szerint is, hogy a külföldi tulajdonban lévő világcégeket bevonják a közteherviselésbe, noha ezeket az intézkedéseket óriási csatazaj kísérte.

Hasonlóan látványosak a sikerek a munkahelyteremtésben, amelynek eredményeképpen ma már közel 4,5 millióan vannak állásban, ilyenre nem volt példa a rendszerváltás óta. A költségvetési hiány leszorítása, az államadósság GDP-arányos csökkentése, az önkormányzatok és a családok kiszabadítása a devizaadósság csapdájából szintén látványos eredményt hozott. A kamatterhek csökkentésével és a nemzetközi nagyvállalatokra kirótt különadók révén sikerült évi ezermilliárd forintot a külföldi tőketulajdonosoktól átcsoportosítani a magyar munkavállalóknak, ami évi negyedmillió forintos bevételt hoz személyenként. Ez egyúttal lehetőséget ad rá, hogy az oktatás, a tanár- és a felnőttképzés, az egészségügy, vagyis a humántőke fejlesztését sem kell elodázni.

Mindez megmagyarázza a könyv előszavát író Dean Baker, a Center for Economic and Policy Research alapító-igazgatójának megállapításait. A neves közgazdász rendkívül figyelemreméltónak látja, hogy 2012 és 2016 között a súlyos anyagi nélkülözésben élők száma Magyarországon 40 százalékkal csökkent, mára pedig jóval a válság előtti szintre süllyedt. Ez azt jelenti, hogy európai összehasonlításban hazánk az „egyenlőbb” társadalmak körébe került. Baker szerint amennyiben bebizonyosodik, hogy a magyar modell fenntartható, az az egész világnak komoly tanulsággal szolgálhat.


Túl a tűzkeresztségen

György László hasonlóképpen látja a helyzetet, bár úgy véli, számos területen nem lehet áttörést elérni nemzetállami szinten. Hosszú távon nemzetközi összefogás kell az adóparadicsomok felszámolásához, illetve az óriásvállalatok bevonásához a közteherviselésbe. Meg kell találni a módját annak, hogy a gazdaságpolitika olyan területeken is egyensúlyt teremtsen, mint például az épített és természeti környezet védelme. E területen is mutatkoznak biztató jelek.

György László úgy látja, egy erős és bátor állam feladata az, hogy a szélsőségesen szabad piac és a kommunizmus között kilengő ingát visszatérítse a méltányos piacgazdaság irányába. Annak ellenére, hogy az ország ki van téve azon lobbik támadásának, amelyek pőre üzleti érdekeiket védik a demokráciaféltő emberbarátság álarcában.

Ám György László megnyugtató választ ad arra a felvetésre, hogy e csoportok, mint számos országban bizonyították, attól sem riadnak vissza, hogy tömegtüntetésekkel buktassanak meg olyan kormányokat, amelyek nem szolgálják az ő üzleti érdekeiket. György László könyve Hamvas Bélától származó mottóját idézi: a tűzkeresztségen átesett embernek nincs többé világszemlélete; elhatározása van. Mint mondja, nálunk az emberek rendelkeznek azzal a mély igazságérzettel és bölcsességgel, amely a génjeinkbe ivódott nemzedékek történelmi tapasztalataiból ered, és amely hiányzik az európai politikusok nagy részéből. Ez segít abban, hogy ne hagyják magukat megvezetni lejárt ideológiák nevében. Mi már valóban átestünk a tűzkeresztségen. És elhatározásra jutottunk.

Nagy Ida