Korábban elképzelhetetlen szintre erősödött a svájci frank. Múlt hét végén a pénzváltók 1 euróért már csak 1,2 egységet fizettek az alpesi ország valutájában, noha két éve még 1,5-ös arányban jegyezték a két fizetőeszközt.

A folyamat természetesen a forintot is sújtotta. A frank árfolyama csütörtökön megközelítette a 226-os szintet, noha nem is olyan régen, áprilisban még 200 forintért is hozzá lehetett jutni.

Elemzők egyetértenek abban, hogy a következő időszakban tovább erősödhet az alpesi valuta, s a legrosszabb forgatókönyv szerint az is előfordulhat, hogy nemsoká 1:1-ben (vagyis 260 forint körüli árfolyamon) váltják a svájci frankot.

Ahogy Hans Hess, a Svájci Mérnöki Szövetség (Swissmem) elnöke értékelte: egy horror-forgatókönyvről van szó, amely azonban egyáltalán nem rugaszkodik el a valóságtól.

A fegyelem büntetése

– A jövoben reálisan megvalósulhat az 1:1-es árfolyam, ebben az esetben azonban bezárna, vagy Svájcból kitelepülne két-háromezer cég, megszűnne 100-150 ezer munkahely, s kétszeresre emelkedne a munkanélküliség – mutatott rá a következményekre Peter Widmer, a svájci exportőröket összefogó Swiss Export elnöke. Svájc ugyanis az eurózónába exportálja termékeinek döntő részét, vagyis valutájának erősödése egyre inkább versenyképtelenné teszi a svájci gazdaságot a külföldi piacokon. Márpedig a jelenlegi helyzetben a svájci frank erősödésre van ítélve.

Ahogy elemzők fogalmaznak: amíg az eurózónának nem sikerül túljutnia a görög, ír, portugál, spanyol csődhelyzetek által jellemzett államadósság-válságon, a nemzetközi befektetési alapok inkább a svájci frankot fogják preferálni az euróval szemben. Az pedig közgazdasági alaptétel, hogy ha egy valuta iránt nagy kereslet mutatkozik, az erősíti az árfolyamot…

Amennyiben mindez tényleg így történik, megvalósul a közgazdasági paradoxon: Svájcot saját fegyelmezettsége fogja nehéz helyzetbe hozni. Az alpesi országra ugyanis a mai napig igaz az évszázados közhely: mintaállam, amely gazdaságpolitikájában is rendkívüli fegyelmet követ. Ennek köszönhetően Svájcot például alig sújtotta a 2008-2009-es világválság. A GDP például, amely Magyarországon 6,7 százalékkal (és az Európai Unióban is 4,2 százalékkal) esett, Svájcban 2008-ban még 1,9 százalékkal nőtt, és 2009-ben is mindössze 0,9 százalékos csökkenést voltak kénytelenek elkönyvelni. A lakossági fogyasztás pedig – aminek beindításáért egy éve folytat egyelőre vesztes küzdelmet a magyar kormány – Svájcban a válság mindkét évében 1-1 százalék körüli mértékben bővült. Nem szállt el a munkanélküliség sem, ami Svájcban kirívóan alacsony, mindössze 3,7 százalék maradt. Ráadásul mindemögött nem is valamiféle mesterséges kormányzati élénkítés húzódott meg, ami az Európai Unió országait a csődhelyzet felé tolta.

Svájc államháztartási egyenlege ötödik éve folyamatosan többletet mutat, amit a válság csupán annyiban cincált meg, hogy a 2007-es 1,8 százalékos plusz 2010-re 0,2 százalékra olvadt. Ennek megfelelően Svájcnak az államadósság sem okoz gondot, ami évek óta stabilan 55 százalékon áll.

A sikerek fedezetét egyébként a bravúros külkereskedelem adja, ami időtlen idők óta többletet mutat. A 2007-es 40 milliárd dolláros többlet 2008-ban ugyan 6 milliárd dollárra esett, ám 2009-ben ismét 39 milliárd dollárra ugrott, tavaly pedig 70 milliárd dolláros történelmi csúcson zárt.

Nos, épp ezt a külkereskedelmet rengetheti most meg a svájci gyáriparosok szerint az egyre erősödő frankárfolyam.

Svájc 2009-ben és 2010-ben is első helyen végzett a Világgazdasági Fórum globális versenyképességi listáján. Most viszont az a tragédiája, hogy pillanatnyilag a világ egyetlen, komoly valutával rendelkező országa, amely stabil gazdaságot tudhat maga mögött. Az euró iránti bizalom megingott az uniós kormányok elmúlt években tanúsított túlköltekezései miatt. A történelmi tapasztalatok szerint ilyenkor a befektetők dollárba szokták átcsoportosítani pénzeszközeiket, csakhogy jelenleg az amerikai költségvetés az európainál is nagyobb deficitproblémákkal küzd. Az amerikai államadósság gigantikus méretűre, 14 ezer milliárd dollárra dagadt, s a hitelminősítők az elmúlt hónapokban többször meglebegtették, hogy eddig példátlan módon leminősítik az Egyesült Államokat.

A gazdasági válsággal küszködő világban tehát a svájci frank maradt a befektetők végső menedéke – valamint az arany, aminek az ára szintén 70 százalékkal emelkedett 2008 eleje óta.

Nem tudtak ellenállni

A svájci közgazdászok egyébként már régóta érzékelik, hogy bajt okozhat a svájci gazdaság túlzott ereje. Az ország jegybankja, az SNB 2009 elejétől másfél éven át folyamatosan próbálta gyengíteni a svájci frankot – pontosabban megakadályozni, hogy a valuta a megnövekedett befektetői kereslet nyomán erősödjön.

E szabályozó politika egyik része a kamatcsökkentés volt: a svájci alapkamatot 0,25 százalékra mérsékelték, így próbálva elriasztani a befektetőket a frankban történő vagyonfelhalmozástól. Másrészt pedig nagy mennyiségben frankért eurót vásároltak a nemzetközi devizapiacokon. Ez – a kereslet-kínálat már említett törvényszerűségei szerint – franktúlkínálatot teremtett, ami lefelé nyomta az árfolyamot.

2009 első félévében az SNB még „csak” 8 milliárd eurót vásárolt ily módon, a továbbiakban azonban egyre gyorsult a nyomás: 2010 májusában már egyetlen hónap alatt 55 milliárd euró felvásárlására kényszerült. Miután összességében 105 milliárd eurót költött a frank árfolyamának gyengítésére, és négyszeresre növelte az ország devizatartalékait, 2010 júniusában Svájcnak be kellett látnia, hogy nem állhat ellen tovább a nemzetközi pénzvilág nyomásának.

Amint Johann-Schneider Ammann gazdasági miniszter a napokban fogalmazott: „Svájc kis ország, így korlátozottak a lehetőségei a devizapiacok befolyásolására”.

Ahogy az SNB felhagyott a devizapiaci intervenciókkal, azonnal erősödni kezdett a svájci valuta. 2010 nyarának végére már 1,3-as euróárfolyamig erősödött – korábban a jegybank célja az 1,4-es árfolyam tartása volt. 2010 őszén ugyan átmenetileg gyengült a svájci valuta, decemberre azonban megint elérte az 1,3-es szintet, ahonnan azóta folyamatosan erősödik. A görög válsággal kapcsolatos újabb és újabb fejlemények, az eurózóna káosza egyre magasabb értékre lökik a svájci frank árfolyamát.

A svájci szakszervezeti szövetség már 2010 őszén felszólította a jegybankot, hogy tegyen újabb lépéseket a frank erősödése ellen. De mivel nem nagyon volt mit tenni, az ország immár saját bőrén tapasztalja a „nagyság átkát”. Az idei első negyedévben a svájci GDP a várt 0,8-1 százalék (vagy a tavalyi negyedik negyedéves 0,8 százalék) helyett mindössze 0,3 százalékkal növekedett. A Svájci Gazdasági Minisztérium pedig máris 1,9-ről 1,5 százalékra mérsékelte a jövő év egészére szóló prognózisát. Az export mellett az erős frank egyébként a turizmust is sújtja, a szálláshelyek bevétele az elmúlt téli szezonban ­ százalékkal múlta alul a 2009-es (a válság miatt 4 százalékkal szintén csökkenő) értéket. A szakszervezetek pedig attól tartanak, hogy a munkaadók előbb-utóbb költségcsökkentéssel kompenzálják a drága frankárfolyamot, ami a bérek megvágásához vezethet.

Az elmúlt egy év tapasztalatai alapján ugyanakkor nem egyértelmű, hogy a svájci gazdaságot tényleg földhöz vágná-e a túl erős frank. Hisz 2010 második felében a jegybank már nem tompította az árfolyamot, mégis épp ebben az évben ért el történelmi rekordot Svájc külkereskedelmi többlete.

Philipp Hildebrand, az SNB elnöke most már úgy látja: a frank erősödése azért nem okoz problémát, mert Svájc magas hozzáadott értékű, speciális termékekkel látja el a világpiacot, amelyeket kevésbé árérzékeny rétegek vásárolnak. A svájci műszeripar remekei mellett ma már inkább a gyógyszerek és egészségügyi termékek adják az ország exportjának döntő részét – mely ágazatokat ráadásul nem is sújtotta komolyabban a gazdasági világválság.

A jegybankelnök ugyanakkor hozzáteszi: az erős frank csökkenteni fogja a svájci vállalatok profittermelő képességét.

Devizahitelesek rémálma

– Svájc nem tehet mást, meg kell tanulnia együtt élni az erős frankkal – vonta le a következtetést Johann-Schneider Amman gazdasági miniszter. Legalábbis azon – vélhetően nem egy-két éves – időszakig, amíg az eurózóna stabilizálni tudja az összes tagállam pénzügyi helyzetét és a befektetők ismét bízni kezdenek a közös európai valutában.

Kérdés, a magyar devizahiteleseknek is lesz-e annyi erejük és tartalékuk, hogy Svájchoz hasonlóan át tudják vészelni az esetleg 1:1-es euróárfolyamot is elérő svájci frank-kurzust? A legtöbb devizaadós ugyanis 2005–2008 között 150-170 forintos árfolyamnál vette fel hitelét, amihez képest már a jelenlegi 220 forint körüli szint is 30-50 százalékos erősödést jelent. A 260-as árfolyam ugyanakkor már azt jelentené, hogy közel megduplázódnak terheik.

Mindez csattanós pofont adna a magyar kormány nemrég bejelentett devizaadós-mentő csomagjának (Demokrata, 2011/23.). A kormány ugyanis abban bízva rögzítette 180 forintos árfolyamon a devizaadósság forintértékét, hogy a frank a következő években lefelé fog hullámzani a 200-220 forint között szintről – ebben az esetben az átütemezett tartozásokhoz csatolt, úgynevezett különbözeti számlán nem növekedne jelentősen az átütemezett tartozás. Ha azonban a frank a várt csökkenés helyett erősödik, a különbözeti számlán 2015-re akár többmilliós újabb adósságok is felhalmozódhatnak.

A svájci folyamatok pillanatnyilag egy gazdasági paradoxont sejtetnek. Amennyiben a példaértékűen fegyelmezett alpesi ország csakugyan bajba kerül az uniós országok költségvetési lazaságai miatt, akkor kijelenthető, hogy valami nagyon nincs rendben napjaink globális gazdasági világrendjében, hiszen a kiemelkedően és tartósan jól teljesítőt bünteti. Ezzel szemben a magyar paradoxonból pedig az derül ki, hogy még tíz évvel később is képes visszaütni és háztartások százezreit ellehetetleníteni egy hamis növekedés illúziójára építő, túlköltekezésből és hitelfelvételből táplálkozó, felelőtlen gazdaságpolitika, vagyis a gazdasági világrend nemcsak a legjobbakat, de a legrosszabbakat is bünteti. Akkor kinek jó?

Kárász Andor