„Bízzunk abban, hogy az aszály átformálta az emberek gondolkodását”
A víz mindannyiunk ügye
Energiaügyi Minisztérium, Agrárminisztérium, Közigazgatási és Területfejlesztési Minisztérium, az Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottsága, Magosz, Nemzeti Agrárgazdasági Kamara, Országos Vízügyi Főigazgatóság. E szervezetek mindannyian tagjai a nemrég alakult Vízgazdálkodási Tárcaközi Bizottságnak. A korábbi szétforgácsoltság után végre létrejött a hazai vizes ügyek kezelésének integrált szervezete. A bizottság elnökével, V. Németh Zsolttal, az energiaügyi tárca államtitkárával beszélgettünk.
– Pusztító árvizek és aszályok, időjárási szélsőségek. Mire figyel leginkább a bizottság?
– A klímaváltozás kihívásaira adott válaszok többsége messze túlmutat a klasszikus vízgazdálkodás keretein. A bizottság célja, hogy keretet adjon a különböző szempontok összehangolásának, aminek során a mezőgazdaság a legfontosabb partner. A víz visszatartása, a talajvízszint csökkenésének lassítása, az öntözött területek növelése közös érdekünk. Vannak más, az agráriumon kívüli érdekek is, így például a természetvédelem, az ökológiai vízigények, a terület- és településfejlesztés, a rekreáció, a turizmus és még sorolhatnánk. Tulajdonképpen ezen érdekek egyeztetésére jött létre a tárcaközi bizottság. A települési csapadékvíz-gazdálkodás még gyerekcipőben jár Magyarországon, sokat tehetünk ezen a területen is.
– Milyen döntéseket kell meghozniuk?
– Dönteni kell például a vízügyi üzemrend megváltoztatásáról, de ez is sokkal bonyolultabb kérdés, mint elsőre látszik. Ötven éve az volt a vízügy feladata, hogy a hóolvadás és a kora tavaszi esőzések után alacsonyan tartsa a csatornák vízszintjét, hogy fogadhassák a belvizeket. Most viszont éppen az a cél, hogy magasan tartsuk a vízszintet a csatornákban a vízvisszatartás jegyében, de ez önmagában még nem elegendő. Legnagyobb víztározónk a talaj. A tájhasználat váltásával vizes vagy vízjárta területeken keresztül tudjuk a talaj vízháztartását javítani, a vizet a talajba beszivárogtatni és ott tározni. Ennek érdekében folyamatosan fejlesztjük a vízvisszatartási célú együttműködést az agrárszektorral. Első lépésként meg kell egyeznünk abban, hogy ki vállalja ilyenkor a magasabb kockázatot. Ehhez pedig át kell nézni a területhasználati szabályokat, az agrártámogatási rendszert, be kell vonni a folyamatba az agrárkárenyhítés intézményét is. A vízügy egyedül nem vállalhatja ennek a felelősségét, hiszen az ágazat csupán szolgáltat. Ez olyan kérdés például, amit a tárcaközi bizottságnak kell megoldania, hiszen a vízvisszatartás mindannyiunk érdeke, mondhatni közérdek. De ha már itt tartunk: most 118 helyszínen tartja vissza a vízügy a belvizeket, ez 15 vármegyét érint. 42 helyszínen vezetjük ki a vizet a csatornákból, ahol a körülmények lehetővé teszik. Pillanatnyilag 150 millió köbméter a visszatartott víz mennyisége hazánkban, ez ötszöröse a Velencei-tó optimális nyári víztömegének.
– Miként követik majd a szabályok a változó helyzetet?
– Döntenünk kell például a vízjogi engedélyek kérdésében, mert az engedélyeztetés, a vízkészletek szétosztásának rendszere még ma is a XIX. századi normákat követi. Vagy nézzünk egy másik kérdést. A vízügy társadalmi, gazdasági igényeket, mezőgazdasági igényeket szolgál ki, megfogalmazza azt a társadalmi igényt, hogy hol fejlesszük a rendszereket. Ehhez megint szükség van egy partnerre, akivel egyeztetjük, hogy melyek legyenek a prioritások. Mert ott érdemes fejleszteni az állami műveket, ahol van vízhasználó, ahol a gazdák, gazdaszövetkezetek, az érdekeltek karban is tartják a kezelésükben levő alsóbb rendű, úgynevezett harmadlagos műveket és a saját területükön is tesznek a vízvisszatartás érdekében.
– Ez egy sokszereplős bizottság, nyilván lesznek vitáik, no de meddig tarthat a vita egy ilyen fontos területért?
– Alapelvünk, hogy minden kérdésben addig visszük az egyeztetést, amíg konszenzusra nem jutunk. A bizottság első döntése például az volt, hogy felújítunk 300 kilométernyi csatornát, valamint rendbe hozunk 133 műtárgyat, hét szivattyú- és hét őrtelepet. Emellett az agrárium is bemutatta a vízgazdálkodási létesítmények felújítására vonatkozó terveit. Döntöttünk továbbá a Vizet a tájba! programról is, amitől a hosszú távú megoldást várjuk: a talaj vízháztartásának és a klimatikus viszonyoknak a javulását.
– Kié a legfőbb szó a bizottságban? Melyik tárca, melyik szervezet képviselője szólalhat meg először?
– Nincs ilyen. Egymás mellett haladnak a kezdeményezéseink. Projektjeink például nem kizárólag a közvetlen öntözési célokat szolgálják. A vízvisszatartás, a mederben és a talajban történő tározás a cél. A Nyírségben 22 milliárd forintból kezdődik a Vizet a tájba! mintaprojekt megvalósítása. Vagy ott van a Civaqua program vízpótlási koncepciója a Hajdúhátságon, amelynek során a Tiszából való vízpótlás következő lépése valósulhat meg. Elsősorban a debreceni Nagyerdőig szeretnénk elérni, de a projekt 40 milliárd forintos keretösszegéből még messzebbre is elvezethetjük a vizet. A Keleti-főcsatorna Európa legnagyobb vízelosztó rendszerének a része, ez 9 milliárd forintból újul meg. És természetesen van, ahol az öntözés kérdése az első. Ilyen a mórahalmi program; ha ennek utolsó, hiányzó szakasza is megvalósul, akkor teljes lesz a rendszer.
– A harmadlagos művek kiépítését, karbantartását anyagilag is támogatja a bizottság?
– A harmadlagos művek ügye az agrártárcával folytatott egyeztetés tárgya, és az igény oldaláról közelítjük meg. Ahol van komoly igény a víz visszatartására a tájban és a gazdák tudnak területet biztosítani, ott a harmadlagos műveket is jó állapotúvá kell tenni. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság applikációján keresztül az ország egész területéről jelentkezhetnek a gazdák a programba.
– Több szakember is a nyolcvanas évekre teszi a gondok forrását. Kedvező volt a klíma, nemigen kellett törődni az öntözés ügyével…
– Én azt látom, hogy az agráriumon belül is vita folyik az öntözés kérdésében. A meghirdetett pályázatok azt célozzák, hogy valami más lépjen az eddigi rendszerek helyébe. Fontos a szemléletváltás, ezt célozza a bizottság létrejötte is. Mondok egy példát. A Kvassay-zsilip árvízvédelmi célokra épült. Most célegyenesbe ért felújításának köszönhetően már egész évben, a Duna alacsony vízállásától függetlenül tudunk vizet juttatni a Duna–Tisza-csatornába, a Kiskunsági- és a Duna-völgyi-főcsatornába, illetve ezek révén segíthetjük a Homokhátság vízellátását.
– Hol tart a tiszai árvíztározók ügye? Hogyan rendezik az idevonatkozó földtulajdoni kérdéseket?
– A tiszai árvízcsúcsot csökkentő tározókból 2010-ig kettő épült, a kormányváltás után már öt. Ennek a rendszernek 763 millió köbméter a tározóképessége. Tározóink körül is sok a félreértés, hiszen funkciójuk szerint sokféle van, amiknél szintén fontos szempont a földtulajdon ügye és kulcskérdés az agrártámogatási rendszer. A műszaki megoldásokat biztosítja a vízügy, de emellett szükség van a jogi keretek megreformálására és arra, hogy a gazdák is lássák a vizes területek előnyeit. Én abban bízom, hogy a 2022-es és 2024-es aszály átformálta az emberek gondolkodását, és meg tudunk egyezni egy új közcélban, a vízvisszatartás növelésében.
– Mihez kezd a bizottság a zöldekkel, akiket Brüsszel is támogat?
– Eljött az idő, amikor a víztöbblet értéke messze túlmutat a vélt vagy valós sérelmeken. A jövő víztározója a talaj, a nagy felületű vízjárta területek gazdag élővilággal, ami vízpótlás nélkül ma már nem képzelhető el. Ezt az alkut meg kell kötni.
