– Új önfinanszírozó, patrióta gazdaságpolitikára van szükség. A világgazdaságban újjáéledt a nemzeti protekcionizmus, új egyensúlyt csak a piac és a verseny rovására lehet kialakítani – jelentette ki Gyurcsány Ferenc befektetési szakemberek előtt mondott beszédében.

S lényegében ugyanerre hívta fel a figyelmet miniszterelnöki riválisa, Orbán Viktor, amikor Bécsben múlt hétvégén kijelentette: a nyugati bankrendszer protekcionizmusa nagyon veszélyes Közép-Európa számára, s akár tönkre is teheti mindazt, amit az elmúlt két évtizedben felépítettek.

Kétszínű nyugat

– A színfalak mögött igazi gazdasági háború folyik – elemezte a Figyelőnek a jelenséget Alain Lamassoure, korábbi francia EU-miniszter. Ennek keretében a legfejlettebb országok egész más viselkedésmintát hirdetnek, mint amihez a valóságban tartják magukat. Az elmúlt hetekben a fejlett országok vezetői és az unió is több csúcstalálkozót tartottak, ahol a résztvevők rendre hitet tettek a protekcionista intézkedések ellen. A protekcionizmus, szóltak a hivatalos közlemények, csak elmélyíti a válságot. A kereskedelem korlátozása ugyanis megakadályozza, hogy a termékeket azok az országok állítsák elő, amelyek adottságaiknál fogva a legolcsóbban képesek rá, vagyis csökkenti a hatékonyságot.

A gyakorlatban azonban ugyanezek a kormányok sorra hozzák a saját piacaikat védő intézkedéseket. A sort Barack Obama nyitotta, aki 78 milliárd dolláros infrastruktúra-fejlesztő csomagjában előirányozta: csak amerikai acélt, építőanyagot és ipari termékeket szabad megrendelni, kivéve, ha azok nem állnak megfelelő mennyiségben rendelkezésre, vagy legalább 25 százalékkal drágábbak a külföldi beszerzési forrásoknál. Majd következett Nicolas Sarkozy, aki ahhoz kötötte a patinás francia autógyáraknak adott 6 milliárd eurós támogatást, hogy azok ne hajtsanak végre leépítést hazai üzemeikben, s növeljék francia beszállítóik arányát.

De az amerikai döntéshez hasonló intézkedéseket hozott saját iparának védelme érdekében Argentína, India, Indonézia, Oroszország pedig egyenesen védővámokat vezetett be, illetve emelt a külföldi gépjárművek, valamint acélipari termékek behozatalára.

Gazdasági elemzők szintén protekcionistának tartják a nyugati bankok viselkedését, amelyek miután uralkodóvá váltak Kelet-Európában, most – az anyabankok megmentése után – nem nyújtanak segítő kezet itteni leánybankjaiknak. Ahogy Orbán Viktor Bécsben megjegyezte: bezzeg amíg hasznot hozott az itteni tevékenység, zsebre rakták a profitot.

A protekcionizmustól az 1929–33-as válság során szerzett tapasztalatok miatt óvakodik a világ. Akkor az Egyesült Államok próbálta úgy támogatni saját termelőit, hogy jelentősen felemelte a vámokat. A többi ország azonban válaszul ugyanígy cselekedett, aminek eredményeként rövidesen jelentősen visszaesett a nemzetközi kereskedelem. Ennek káros következményeit a harmincas évek Magyarországa is megtapasztalhatta: a harmincas évek közepére a húszas évek szintjének felére esett külkereskedelmi forgalmunk. S ennek is csupán 15-20 százalékát bonyolítottuk a szomszédos államokkal (Ausztriát nem számítva).

Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a belső erőforrásokra támaszkodás eredményeként – az állam jelentős közbeavatkozása mellett – sikerült kievickélni a válságból. Újra fejlődésnek indult a gépipar, elindult az alumíniumkohászat, új kőolaj- és földgázlelőhelyeket nyitottak meg, fejlődésnek indult a gyógyszeripar, az elektrotechnika.

Az egy főre jutó nemzeti jövedelem pedig 1933–38 között több mint duplájára nőtt. A protekcionizmus ugyanakkor együtt jár a politikai-társadalmi viszonyok átrendeződésével: a nemzeti öntudat erősödésével, rejtett vagy kevésbé rejtett nacionalizmussal. Ahogy ez a protekcionista mozgalom legsikeresebb korszakaiban, a merkantilizmus XVI. századi franciaországi ébredésében, vagy hazánkban a Kossuth által szervezett Védegylet „vásárolj hazait” mozgalmában is megfigyelhető volt.

Másfél évtized bűne

Épp ezért meglepő, hogy a nemzetközi tőke embereként ismert Gyurcsány Ferenc szájából hangzott el a protekcionizmusra rímelő patriotizmus kifejezés. Valójában azonban a miniszterelnök – mint már annyiszor a 2006-os választások óta – megint legnagyobb riválisától kölcsönzött. A patriotizmust még az előző választási kampány során Orbán Viktor állította követendő példaként az ország elé – a franciák, írek, belgák hazai iparágakat támogató gazdaságpolitikájára célozva. Nem árt ugyanakkor tisztázni, politikusaink mit értenek protekcionizmus és patriotizmus alatt. Bár mindkettő a hazai gazdaság előnyben részesítéséről szól, előbbi inkább a külföldi termékek kizárását, utóbbi a hazai termelés támogatását jelenti. Ahogy az Európai Unió számos tagországában szokás, hogy az állami beszerzéseknél előnyben részesítik a hazai beszállítókat. Gyurcsány Ferenc „patriotizmusát” már értelmezték úgy is: valójában önellátó gazdálkodást jelent.

De mennyi esélye van ma Magyarországon az önellátó gazdálkodás megvalósításának? Hisz az utóbbi másfél évtized egyenlőtlen támogatási politikájának eredményeként Magyarország nemzetközi tőkétől való függősége kiemelkedően magas. Ma a hazai GDP 40, az ipari termelés 70, s az export 75 százalékát a nagy multinacionális vállalatok állítják elő. A patrióta gazdaságpolitika emlegetése annak tükrében is furcsa, hogy korábban épp a szocialista kormányok honosították meg a fordított gyakorlatot: míg például a Horn-kormány alatt a magyar kisvállalkozások 18 százalékos társasági adót fizettek, a multik tényleges adóterhe – a számtalan kedvezmény miatt – alig haladta meg a 8 százalékot. De nem változott a helyzet a Medgyessy–Gyurcsány-kormány alatt sem. Előfordult, hogy a betelepülő külföldi cégek a munkahelyteremtő támogatásokból egy alkalmazottra vetítve több mint tízmillió forinttal részesedtek.

Az Állami Számvevőszék összegzése szerint 2004–2006 között a magyar kis- és középvállalkozások csupán a társasági adókedvezmények 2-5 százalékát kapták – a többit elvitte a multinacionális világ. Az eredmény: vége a hazai televíziógyártásnak, buszgyártásnak, háztartásigép-gyártásnak, vaskohászatnak, eltűntek vagy külföldi kézbe kerültek azok a nagy múltú gyárak, iparágak, amelyek épp a patrióta gazdaságpolitikának adhatnák az alapját.

Ahogy múlt heti számunkban is írtuk: a magyar gazdaságból hiányzik a növekedési motor, vagyis az olyan, nemzeti kézben levő iparágak, amelyek magukkal tudnák emelni az egész gazdaságot. Régen volt Tungsramunk, Ikarusunk, Videotonunk, Lehelünk, ahogy a franciáknak ma is van Renault-juk és Peugeot-juk, a németeknek BMW-jük vagy Audijuk, a finneknek Nokiájuk, az olaszoknak számtalan ruhamárkájuk.

De vajon tudunk-e mondani a mai Magyarországon egyetlen olyan gyárat vagy akár iparágat, amelyek termékeit akár csak a legközelebbi országokban ismerik? Szűcs György, az IPOSZ elnöke ennek ellenére arra hívja fel a figyelmet: az elmúlt két évtizedben kialakult gazdasági szerkezet ellenére sem esélytelen Magyarországon a patrióta gazdaságpolitika. Vidéken ugyanis még mindig élnek azok a gyökerek, amelyek a hetvenes-nyolcvanas években a háztáji, a téesz-melléküzemágak, a helyi kereskedelmet bonyolító Áfészok működésével fejlődtek ki. Megrendelés híján ugyan ez a szektor a multinacionális vállalatok megjelenésével hanyatlani kezdett, a szaktudás azonban még mindig megvan, csak a feltételeket kéne újra megteremteni.

Szavak és valóság

– Megszoktuk már, hogy Magyarországon PR-kormányzás folyik. Egészen mást mondanak, mint amit tesznek – mondja Vereczkey Zoltán, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara kisvállalkozási ügyekért felelős alelnöke. – A kamara immáron hatodik éve szüntelenül hangoztatja, hogy patrióta gazdaságpolitikát kellene folytatni a neoliberálissal szemben. A hazai árut, a hazai termelést, a zömében magyar tulajdonban lévő mikro-, kis- és középvállalkozásokat kellett volna nagyobb mértékben támogatni.

Egyedi kormánydöntések alapján több mint 60 milliárd forint vissza nem térítendő támogatáshoz jutott a multinacionális nagytőke 2004 és 2008 között. Ugyanekkor a mikro-, kis- és középvállalkozások támogatásai elenyésző mértékűek voltak. Az alelnök úgy véli: a 2007 és 2013 közötti időszakban felhasználható európai uniós források előrelépést jelenthetnek ezen a területen. Figyelni kellene ugyanakkor arra, hogy csak termelő célú beruházások kapjanak támogatást, a szolgáltatási célú fejlesztéseket a piac oldja meg. A kamara sokszor elmondta: az állami és önkormányzati szférában megvalósuló – valójában a helyi költségvetések hiányát pótló – beruházások nem minősülnek gazdaságfejlesztésnek. Gazdaságfejlesztésnek a technológiafejlesztés, a knowhow-bővítés, a kutatásfejlesztés, a kereskedelemfejlesztés, a piacszerzés érdekében folytatott kooperáció minősül. Ennek érvényre juttatását ugyanakkor akadályozza, hogy a pénzeket elosztó régiós fejlesztési tanácsokban az államigazgatás szereplői többségben vannak, miközben a gazdaság választott képviselői közül egy sem ül szavazati joggal az asztal mellett.

Vereczkey Zoltán rámutat: a válság igazolta aggodalmát, miszerint halálos csapda is lehet a kisvállalkozások számára, ha csupán egy cég beszállítójaként próbálnak érvényesülni. A multinacionális cégek ugyanis megrendelések hiányában leállítják a termelést és kivonulnak az országból.

E tekintetben az unió peremén lévő kelet-közép-európai országok a legsérülékenyebbek. Szűcs György, az IPOSZ elnöke egy hónappal ezelőtt még szintén azt mondta, csak szavak szintjén kezeli a kormány a kisvállalkozások válsághelyzetét. Az elmúlt egy-két hétben azonban megszülettek az első tényleges intézkedések is.

Munkahelymegtartó pályázatokat írtak ki, s a négynapos munkahét bevezetésére előirányzott 30 milliárd forintos támogatási keretből 20 milliárdot a hazai kis- és középvállalkozások számára hirdettek meg. Visszamenőlegesen enyhítettek az uniós támogatások korábban sokat kritizált feltételein is: a pénzek lehívásához most már nem kell forgalomgyarapodást, haszonnövekedést igazolni, elég a munkahelyek megtartása is.

Ugyanakkor továbbra is igaz: a döntésekkel egy-két hónapos fáziskésésben van a kormány. S miközben az országos programok be-beindulnak, különösen rossz a helyzet a regionális programok tekintetében. A vidékfejlesztés gyakorlatilag leállt, miközben a mikro- és kisvállalkozások többsége még mindig vidéken működik.

Különösen olyan pályázatok hiányoznak, amelyek összefognák a vidéki ipart, kereskedelmet, a családi és kisvállalkozásokat. – November óta sokkoló a helyzet, a kamarához a szakmák olyan széles spektrumából jönnek segítséget kérni reménytelen helyzetbe került vállalkozók, amire senki sem gondolt – mondja Vereczkey Zoltán. – Most, hogy elért minket a gazdasági, pénzügyi világválság, nagyon jól látszik, hogy a magyar gazdaság volt a kelet-közép-európai régió leggyengébb láncszeme.

szasa