Rendkívüli találkozóra készül március 11-én az eurózóna 17 tagállama. Angela Merkel német kancellár javaslatára, Nicolas Sarkozy francia elnök támogatásával megkezdődnek a versenyképességi paktumról szóló tárgyalások.

Az elmúlt évek rossz tapasztalatai okán a németek azt szeretnék, ha szigorúbb előírások vonatkoznának mind az euró bevezetésére, mind a közös valutát használó országok gazdálkodására.

A közös valuta első évtizede során ugyanis kiderült: nincs hathatós eszköz, ami a felelőtlen kormányokat rákényszerítené, hogy a közös európai érdekek mentén alakítsák gazdálkodásukat.

Az elképzelések szerint bizonyos gazdasági eszközöket ki is vennének a nemzeti kormányok kezéből – közös európai gazdaságpolitika nélkül ugyanis káosz, az eurózóna szétesése fenyeget. Ez lesz az első eset, hogy az eurót már bevezető uniós államok külön találkozót tartanak a többiek kizárásával.

Sikerből kudarc

Rossz éve volt tavaly az eurózónának. Görögország és Írország csődje, kiegészülve Portugália és Spanyolország gazdasági nehézségeivel, bebizonyította: a közös európai valuta önmagában nem tudja garantálni, hogy a valutaunió tagjai kiegyensúlyozott gazdaságpolitikát folytassanak.

Visszaütött az, ami fölött az eurózóna alapításakor – a politikai motivációkon fellelkesülve – nagyvonalúan átléptek a brüsszeli illetékesek: hogy a közös valutát egymástól rendkívül eltérő fejlettségű országok vezették be.

Az euró szellemi atyjai egy évtizeddel ezelőtt még arról álmodoztak: a közös valuta egyenrangú vetélytársa lehet az amerikai dollárnak. Ennek megfelelően a 2002-es bevezetés után az euró igazi sikertörténetnek tűnt. A kezdeti 1:1-es szintről az európai valuta rohamosan erősödött, s 2008-ra 1 euró már 1,6 dollárt ért. Ezzel párhuzamosan gyorsan bővült az euróövezet.

A „kemény gazdaságpolitikát” folytató, fejlett nyugati jóléti államok mellé sorra vették fel a költségvetési problémákról ismert, lazább szemléletű mediterrán országokat – amelyeknél az alacsonyabb életszínvonal némileg indokolta is a költségvetési korlátok puhítását.

1998 végén még 11 ország döntött az euró bevezetéséről – Spanyolország és Portugália beemelése már ekkor is vitákat gerjesztett. Még a közös valuta tényleges megjelenése előtt, 2000-ben Görögországot is felvették a klubba. S bár az azóta végrehajtott bővítések során érkeztek fegyelmezett költségvetésű tagok is, mint Szlovénia, Szlovákia, vagy talán legújabban Észtország, a másik oldalról Málta és Ciprus felvétele tovább hígította a valutaövezetet.

Görögország kedvéért 2000-ben még át is írták az eurófelvételi kritériumokat. Az államadósságra vonatkozó maximum 60 százalékos arány helyett csak azt tették kötelezővé, hogy az eladósodás csökkenő pályán legyen. Azóta azonban kiderült: a görögök még e könnyített pályát sem voltak képesek botlás nélkül lefutni. Már belépni is úgy tudtak az eurózónába, hogy meghamisították az 1999-es államháztartási adataikat, majd 2008-ban újra a valóságosnál harmadával kisebb deficitet jelentettek.

2010-ben tehát kétszer is megtörtént az, amit addig elképzelhetetlennek tartott a világ. Olyan országok is az államcsőd szélére kerültek, amelyeket a közös valuta védernyője miatt százszázalékosan biztonságosnak gondoltak a befektetők.

Görögországot tavasszal 110 milliárd eurós támogatás mentette meg az összeomlástól, majd ősszel Írország újabb 85 milliárdos segélycsomagot emésztett fel. Ráadásul nyílt titok: Spanyolország és Portugália szintén fenntarthatatlan költségvetési pályán mozog, bár ezek egyelőre sikeresen egyensúlyoznak a szakadék szélén.

Az eurózóna-államok újabb és újabb nehézségeit keményen büntették a nemzetközi befektetők: az euró dollárral szemben jegyzett árfolyama 1,5-ről napjainkra 1,3- ra csúszott. Bebizonyosodott, hogy az euró értékét nem a zóna legerősebb gazdasága (vagyis a német gazdaság ereje) alapján határozzák meg a piacok, hanem közös megítélés alapján a gyengébbek képesek rontani az egész övezet helyzetét.

Széthúzó gazdaságpolitikák

„Az eurózóna a szétesést kockáztatja, hacsak vezetői nem állapodnak meg szorosabb fiskális unióban” – írta még jócskán a mostani merkeli kezdeményezés előtt Niall Fergusson, a Harvard professzora. Nem tartható ugyanis úgy fenn egy valuta, hogy fennhatósága alá tartozó területeken a kormányok különböző, egymásnak akár ellentmondó gazdaságpolitikát folytatnak.

Bár az Európai Unió elvileg meghatároz közös gazdaságpolitikai célokat, az elmúlt években kiderült, nincs eszköze arra, hogy be is tartassa ezeket. A tagállamok megtanultak visszaélni azzal, hogy Brüsszel rendkívül diplomatikusan a végsőkig erőlteti a tárgyalásos megoldást, s maximum figyelmeztet, ám sohasem büntet.

Bár az EU alapszabálya lehetőséget teremt támogatások megvonására, az elmúlt években egyszer sem volt következménye, ha valamely állam nem teljesítette kötelezettségeit, vállalásait.

A hamis költségvetést készítő, az eurózóna alapjait megrengető Görögország például ugyanúgy nem kapott semmilyen büntetést, mint például az a (eurózónán kívül maradt) Magyarország, amely ellen a Gyurcsány-korszakban hatszor folytatott túlzott deficit-eljárást Brüsszel.

Mindez nem okozott problémát addig, amíg lendületben volt a világgazdaság, s a befektetők szemet hunytak a költségvetési lazaságok felett. A válság éveiben azonban rögtön kiderült, az eurót használó államok semmivel sem védettebbek, mint a világ többi országa. A helyzet odáig romlott, hogy a nemzetközi pénzpiacokon immár valós lehetőségként tekintenek az eurózóna szétesésére.

Egy friss felmérésben a válaszadók fele azt válaszolta, elképzelhetőnek tartja, hogy néhány éven belül egy vagy több tagállamnak távoznia kell az euróövezetből.

Merkel most az eddigieknél sokkal szorosabb gazdasági összefonódást javasol. Eszerint az eurót használó országoknak újabb szeleteket kéne feladni gazdasági önállóságukból. Meg kéne szüntetniük a bérek inflációkövető emelését, egységes, a hetven évhez közelítő nyugdíjkorhatárt kéne meghatározniuk, s közös kulcsot kéne bevezetniük a társasági adóra és az áfára – utóbbit 25, illetve 15 százalékos kedvezményes szinten határoznák meg a németek. Az újonnan jelentkező országoknál pedig az eddigieknél sokkal komolyabban vennék az államadósságra vonatkozó követelményeket.

A szigorítás több szempontból is érdeke Németországnak. Berlin ugyanis nemcsak az euróövezet, de az Európai Unió motorja is, az Európai Központi Bank székhelyét nem véletlenül helyezték Frankfurtba az illetékesek. Elemzők ugyanakkor egyetértenek abban, hogy az eurózóna szétesése az Európai Unió végét is jelentené. Márpedig a német gazdaság teljesítményének nagy része az unió belső piacához kötődik, akár a külkereskedelmi folyamatokat, akár a más tagországokba befektetett német tőkét tekintjük.

A németeknek elegük lett abból is, hogy – épp az eurózóna megmentése érdekében – rendre nekik kell állniuk a mások felelőtlenségéből adódó költségeket. Mind a görög, mind az ír mentőcsomagba tízmilliárdokat lapátoltak a németek, arról nem is beszélve, hogy már korábban is német pénzintézetek vásárolták fel a gyengébb eurózóna-tagországok államkötvényeit.

Angela Merkel most úgy kombinál, ha már rendre Németország húzza ki a sárból a megszorult európai országokat, azok mutassanak fogadókészséget a németek fegyelmezett gazdasági receptjeinek átvételére. S bár az EU 27 tagországából 20 nem ért egyet a versenyképességi paktum bizonyos pontjaival, részeredményeket máris sikerült elérni.

Spanyolország például egy hónappal ezelőtt emelte – a némettel egyező – 67 évre a nyugdíjkorhatárt, az írek pedig belegyeztek, hogy a korábbi tervekhez képest dupla tempóban csökkentsék a költségvetési hiányt.

Évtizedes csúszás

A szigorítások jó időre ellehetetlenítik a valutaunió bővítését – reagált a versenyképességi paktum hírére Orbán Viktor. Hozzátéve: 2020 előtt így aligha vezethetik be az eurót Magyarországon. Ezzel egyébként a JP Morgan pénzügyi szolgáltató cég londoni elemzői is egyetértenek: álláspontjuk szerint Magyarország és Lengyelország legkorábban 2019-ben, Csehország pedig 2020-ban léphet be az eurózónába.

Mert igaz, az uniós csatlakozási szerződések minden új tagállam számára előírták a közös valuta bevezetését, ám a parttalan bővítés időszaka lezárult. Most mindkét oldal számára az erőgyűjtés időszaka következik.

Az eurózóna-tagoknak magát az eurózónát kell stabilizálniuk, a csatlakozásra váróknak pedig saját gazdaságukat alkalmassá tenni a megemelt követelmények teljesítésére.

Bizonyos szempontból nézve persze csalódás, hogy Magyarország a közeledés helyett folyamatosan távolodik az euró bevezetésétől. Hazánk uniós csatlakozása óta a miniszterelnökök, pénzügyminiszterek rendre 3-5 évben határozták meg az euró-bevezetéstől való távolságot – ám ez az időszak sohasem rövidült.

A választási időszakban még a Fidesz is úgy vélekedett, hogy 2014–2015-ben jelenhet meg Magyarországon a közös valuta. Most az eurótól elválasztó távolság hirtelen 9 évre nőtt, vagy még annál is többre. Másrészt persze csak magunkra – pontosabban az elmúlt évek kormányaira – vethetünk: Szlovákiához vagy Észtországhoz hasonlóan nekünk is volt hat évünk, hogy teljesítsük az euró bevezetésének feltételeit. Ehelyett azonban azokat a tételeket is elrontottuk, amelyekben korábban már vettük az akadályokat. 2000-ben például a magyar gazdaság kis híján teljesítette az euró bevezetésének feltételeit.

Az államadósság (a megengedett 60 helyett) csak 52 százalék volt, az államháztartási hiány (3 százalékos plafon mellett) csak 2,9 százalék, s a hosszú távú kamatszint sem volt sokkal magasabb az uniós átlagnál. Csupán a 10 százalék körüli infláció jelentett problémát – nem véletlen, hogy a Járai Zsigmond vezette jegybank a következő években mindent megtett a pénzromlás leszorításáért.

A kormányváltás után azonban 2002-től minden mutatót sikerült lerontania a túlköltekező balliberális kormányoknak. Az államadósság mára 80 százalékra nőtt, az államháztartási hiány az elmúlt négy évben 4-9 százalék között mozgott, s a hosszú távú kamatok, az infláció is magasabbak az eurózóna-tagállamokénál, nem is beszélve a valuta stabilitására vonatkozó követelményről.

Az elmúlt évek ugyanakkor azt is bebizonyították, nem akkora veszteség, ha egy ország kimarad az euróövezetből. A saját valutát megtartó Svédország, vagy az EU-ból tudatosan kimaradó Norvégia például Európa legsikeresebb gazdaságait működtetik.

Igaz, hazánk valutáját többször támadták spekulánsok az elmúlt években, s a magyarországi befektetéseket is vonzóbbá tenné, ha a cégeknek nem kellene tartaniuk a leértékelődési veszteségektől, ám az önálló valuta egy sor lehetőséget biztosít a gazdasági folyamatok befolyásolására – le- és felértékelés, kamatemelés vagy épp -csökkentés –, ami az euróátvétellel megszűnne. S a kormányok még tehetetlenebbek lennének, ha a merkeli elképzeléseknek megfelelően az adópolitikában is jogosítványokat kellene átadni a brüsszeli központnak.

– Magyarország nem támogatja az adóharmonizációt, mert ezzel elveszne versenyelőnye a többi uniós tagállammal szemben – tette világossá Orbán Viktor miniszterelnök, hogy hazánk a következő években nem óhajt megfelelni a merkeli elképzeléseknek. Egy hónappal ezelőtt egyébként ugyanebben a szellemben nyilatkozott Matolcsy György is: Magyarország számára elsődleges a gazdasági növekedés és az egymillió munkahely megteremtése, és csak ezt követően kell erőfeszítéseket tenni az euró bevezetése érdekében.

Németország ugyanakkor eltökéltnek tűnik. Miután az utolsó uniós csúcson több tagország tiltakozott az egységesítésre vonatkozó elképzelések ellen, a német kormány nem adta hozzájárulását a bajba jutott tagországok megsegítését célzó alap tőkéjének felemeléséhez. Az eurózóna már nem működik úgy tovább, mint az elmúlt évtizedben.

Kárász Andor