Hatalmas csalódást hozott az elmúlt év a magán-nyugdíjpénztári tagok számára. A pénztárak átlagosan vagyonuk 15,2 százalékát veszítették el. A 400 milliárd forintnyi mínusz minden elemzői várakozást alulmúl. Ősszel még csak 200, januárban 260 milliárdos veszteségre számítottak a szakemberek.

Megcsúfolt növekedés

A gyenge teljesítményt természetesen a részvénypiac mélyrepülése okozta. Köztudott, a magyar részvénypiac tavaly év végére 54 százalékos veszteséget szenvedett: a tőzsdeindex 26 ezerről 12 ezer pontra süllyedt. Nem segített az sem, hogy a magánpénztárak külföldi tőzsdéken is eszközölhetnek befektetéseket: az amerikai részvények értékük 40, az összesített európai DJ Euro index értékének 43 százalékát vesztette el.

Ennek megfelelően 2008-ban különösen azok az ügyfelek szenvedtek nagy veszteséget, akik megtakarításainak nagyobbik részét fektették részvénybe a nyugdíjpénztárak, befektetési alapok. A tagok pechjére a jogszabályok épp tavaly vezették be az úgynevezett választható portfóliós rendszert, amelynek keretében a pénztáraknak alacsony, közepes, illetve magas részvénykitettségű alapokba kellett osztani befektetőiket. Az alacsony kockázatú, úgynevezett klasszikus portfólióban csupán a pénzek 10 százalékát lehetett részvénybe fektetni, a magas kockázatú, úgynevezett növekedési portfólióban azonban ez elérhette az 50-60 százalékot. A befektetések szétválasztásával a törvényhozóknak a hozamok javítása volt a céljuk. Korábban a pénztárak ugyanis meglehetősen visszafogottan gazdálkodtak a tagok pénzével – mindössze a befektetések 10 százalékát eszközölték részvényekbe. Most viszont épp fordítva sült el a rendelet. A növekedési portfóliók átlagos hozama – a kifejezést megcsúfolva – mínusz 25 százalék volt. A maximum 40 százalék részvényhányadot engedélyező kiegyensúlyozott portfóliók már csak 14, a klasszikus portfóliók 5 százalékos veszteséget mutattak. A növekedési portfóliók legrosszabb eredményeit felmutató pénztárak közül az Évgyűrűk 28, az OTP 33 százalékos mínusszal keserítette el ügyfeleit. A befektetői kör három portfólióra bontása azonban nem jelenti azt, hogy csak a tagok harmada járt különösen rosszul. Mivel az ügyfelek döntő többsége nem nyilatkozott, hogy melyik portfólióba szeretne kerülni, a pénztárak életkor alapján automatikusan sorolták be őket: az idősebbeket a klasszikus, az ötvenhez közelítőket a kiegyensúlyozott, s az ennél fiatalabbakat a növekedési portfólióba. Így a magán-nyugdíjpénztári tagság 70 százaléka a legnagyobb kockázatot jelentő csoportba került.

A magán-nyugdíjpénztárak nagy vesztesége természetesen nem csak magyar jelenség. A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének összehasonlítása szerint a magyar adatok valahol a középmezőnyben helyezkednek el a nemzetközi mezőnyben. Az osztrák magán-nyugdíjpénztárak például valamivel kisebb, 13 százalékos veszteséget szenvedtek el, a szlovákok pedig ennél is kisebb, mindössze 7 százalékos mínuszt. Ugyanakkor a belga magán-nyugdíjpénztárak megtakarításaik 14, a svédek 20, az amerikaiak 22 százalékát veszítették el.

Elveszett tíz év

Csakhogy míg a nyugat-európai, amerikai magán-nyugdíjpénztárak történelmi idők óta működnek, vagyis több évtizedes pozitív hozamukból megengedhetnek maguknak némi veszteséget, az alig tíz éve működő magyar magán-nyugdíjpénztárakat jócskán megrengette a nemzetközi pénzügyi válság. A hazai pénztárak tavalyi 400 milliárd forintos vesztesége szinte pontosan megegyezik azzal a nyereséggel, amit az intézmények 1999 óta felhalmoztak. Működésének első négy évében évi 30-40 milliárd forint nyereséget termelt a magánpénztári rendszer. A hozam 2004–2007 között évi 100 milliárd forintra nőtt. Vagyis összességében 2007 végéig mintegy 500 milliárd forint nyereség halmozódott fel a pénztáraknál. Ez veszett el most szinte teljes egészében egyetlen év alatt. Így a pénztárak tízéves átlagos vagyonnövekedése csupán 0-8 százalék (a növekedési és a kiegyensúlyozott portfóliókban csupán 0-5 százalék) között mozog.

Még szomorúbb a kép, ha az inflációt is figyelembe vesszük a pénztárak működésének értékelésekor. Innen nézve már eddig sem dicsekedhettek túlzottan a magán-nyugdíjpénztárak. Működése első kilenc évéből a pénztári rendszer csupán ötször (1999, 2002, 2004, 2005 és 2006-ban) tudott infláció fölötti hozamot felmutatni – a másik négy évben alatta maradt a pénzromlással folytatott küzdelemben. S a magán-nyugdíjpénztári hozamok csupán egyetlen évben múlták fölül az állami nyugdíjemelés mértékét (Demokrata, 2008/15). 2008-ban pedig – az inflációt is figyelembe véve – 21 százalékos reálveszteséget szenvedtek a magán-nyugdíjpénztári tagok.

Tagadhatatlan: 2008-ban a részvénypiacok összeomlása küldte padlóra a magánpénztárakat. A megelőző évek mérsékelt hozama azonban már gazdálkodási kérdéseket is felvet. Érdemes összehasonlítani az adatokat: 2008-ban 54 százalékot esett a budapesti tőzsdeindex, 2004-ben viszont szinte ugyanilyen mértékben, 57 százalékkal emelkedett, amit 2005-ben újabb 40 százalékos erősödés követett. Hogy lehet, hogy a részvénypiaci összeomlás 400 milliárd forint veszteséget hozott a rendszerbe, miközben a hasonló mértékű részvénypiaci szárnyalások csupán 100-100 milliárdos nyereséget?

A magyarázatot a pénztárak által leemelt jutalékok, kezelési költségek adhatnák, ezek mértéke azonban a jogszabályok szerint nem haladhatja meg a 3 százalékot (a pénztárak működésének első éveiben az 5 százalékot). Ahogy kritikusok korábban megfogalmazták: nagyobb veszteséget okozott a tagoknak az alapkezelők túlságosan konzervatív befektetési politikája – vagyis hogy csupán a pénzek 10 százalékát fektették részvényekbe.

Rejtély, ilyen részvényhányad mellett a tagokat toborzó ügynökök hogy mertek kiemelkedő hozamot ígérni, hisz államkötvényekbe a nyugdíjpénztárak közreműködése nélkül is elhelyezhetik megtakarításaikat a polgárok. Pont emiatt írta elő 2007-ben a Pénzügyminisztérium a választható portfóliós rendszert – ám a válság miatt ez is fordítva sült el. Vagyis a részvénypiacok emelkedéséből nagyrészt kimaradtak a magán-nyugdíjpénztári tagok, az összeomlásnál viszont már jóval érintettebbek voltak.

Már késő leszállni

De mit is tehetnek ebben a helyzetben azok, akik egy évtizeddel ezelőtt hallgattak az ügynökök rábeszélésére? A magán-nyugdíjpénztári vezetők szerint semmit. Elméletileg ugyan a tagoknak lehetőségük van kevésbé kockázatos portfólióra, esetleg másik, jobban gazdálkodó magánnyugdíjpénztárba átpártolni, a jelenlegi helyzetben azonban senkinek nem tanácsolják ezt. Jelenleg ugyanis a veszteségek csupán virtuálisak, vagyis a befektetések pillanatnyi nyilvántartási értékét tükrözik, ha azonban végre megindulnak fölfelé a részvényárfolyamok, a portfóliók gyorsan visszaértékelődnek a korábbi magasabb szintre. Aki azonban kiszáll, a jelenlegi, alacsony szinten rögzíti befektetése forintértékét (ugyanezért nem tanácsos élni a devizahitelek forinthitelre váltásának lehetőségével sem). Nyilvánvaló: ha rossz vonatra szálltunk, nem akkor kell kiugrani, amikor az már expressz-sebességgel robog…

Néhányaknak ugyanakkor még van kibúvó. A jogszabályok szerint azok, akik még nem rendelkeznek tízévnyi magánpénztári tagsággal, a nyugdíjazás pillanatában visszaléphetnek az állami nyugdíjrendszerbe. Ezzel a lehetőséggel az elmúlt években 80 ezren éltek, s a pénzügyi felügyelet becslése szerint még vagy 30 ezren lehetnek, akik idén nyárig (a magánpénztárak 1999-es toborzási időszaka végének tízéves fordulójáig) a feltételt teljesítve érik el a nyugdíjkorhatárt. Emellett 2010 végéig nyitott a visszatérés a fegyveres testületektől nyugdíjba menők előtt is.

Magán-nyugdíjpénztári érintettség szempontjából három csoportra lehet osztani a jelenleg munkaképes generációkat. A 30 évnél fiatalabbaknak nincs min marcangolni magukat: számukra 1998-tól kötelező a belépés valamelyik magánnyugdíjpénztárba. Nekik inkább az okozhat problémát, hogy találnak-e olyan munkahelyet, amelyik fizeti utánuk a bármiféle nyugdíjjogosultságot megalapozó járulékokat. Hivatalosan a korosztálynak jelenleg csupán 60 százaléka dolgozik, vagyis a többség számára fenyegető, hogy nem lesz meg a bármiféle nyugdíj folyósításához szükséges 20 év munkaviszonya. A 30-35-től 50-ig tartó középgenerációknak már lehetőségük volt választani az állami és a magánnyugdíj között. Az érintettek szinte földcsuszamlásszerűen pártoltak el az állami rendszertől. Most verhetik a fejüket a falba, emellett azonban reménykedhetnek abban, hogy a nyugdíjig hátralevő évtizedekben rendeződik annyira a részvénypiac, hogy a jelenlegi mélypont csak múló döccenőnek tűnjön. Igazán kritikus helyzetbe a néhány éven belül nyugdíjba menők kerültek. Akiket ugyan részben véd, hogy a pénztárak kötelesek voltak az alacsony részvényhányadú klasszikus portfóliókba sorolni őket, valójában azonban már kevés idejük van, hogy pénztáraik visszanyerjék az így is elszenvedett veszteségeiket. Igaz, szakértők tíz évvel ezelőtt folyamatosan hangsúlyozták, hogy csak az akkor 40 évnél fiatalabbaknak éri meg biztosan a magán-nyugdíjpénztári átállás, az ügynökök meggyőző ereje azonban akkora volt, hogy a 40 év fölöttiektől is 450 ezren pártoltak át az új rendszerbe. Pedig ők ezzel úgy veszítették el korábbi nyugdíj-befizetéseik negyedét, hogy csak egy-másfél évtizedük maradt az új, magasabb hozam felhalmozására. Ma már jól látszik, hogy hazardírozásra beszélték rá őket.

Kárász Andor