A szervezet a kilencvenes években még szinte számolatlanul szórta a világban a dollármilliárdokat, s a hitelekért cserébe keményen diktálta a gazdaságpolitikai feltételeket, 2006–2007-ben már senki nem kért az IMF pénzeiből.

A Nemzetközi Valutaalap az évtized közepére teljes jelentéktelenségbe süllyedt. Miután 2005–2006 fordulóján Brazília, Argentína, Törökország és Indonézia néhány hónap alatt, jóval a futamidő vége előtt visszafizette az ezredforduló környékén felvett készenléti hiteleit, a szervezet jószerivel ügyfél nélkül maradt. Az államoknak ugyanis elegük lett az IMF által előírt neoliberális gazdaságpolitikából, amely ráadásul mindenhol jelentős életszínvonal-romlást eredményezett, s inkább a nemzetközi pénzpiacokról szerezték be a szükséges kölcsönöket. Az elmúlt években a Valutaalapnak már csak olyan, a szabad piacon reménytelennek számító ügyfelei voltak, mint Irak, Salvador, Honduras, Gabon vagy a Scheyelle-szigetek, amelyek így is csupán 1,4 milliárd dollárnyi készenléti hitelt jegyeztek.

Egysíkú feltételek

Pedig az 1945-ben alapított Nemzetközi Valutaalap korábban nagyhatalom volt a világ pénzügyi rendszerében. A világháború után döntő szerepe volt Nyugat-Európa újjáépítésében, majd a hatvanas–hetvenes évektől a kevésbé fejlett országok felzárkóztatását tűzte zászlajára. Az alapító okirat szerint az IMF feladata, hogy támogassa a fizetésimérleg-problémákkal küszködő országokat, átmeneti hitelekkel segítse stabil pályán tartani a gazdasági növekedést.

Ennek megfelelően a pénzeket csak megfelelő költségvetési politika esetén bocsátották a kérelmezők rendelkezésére, s ha az ország nem teljesítette vállalásait, visszavonták a pénzeket. E beleszólási jog miatt a Valutaalapot a szocialista országokban sokáig az imperialista térhódítás eszközeként tartották számon, ennek megfelelően tartózkodtak attól, hogy bármiféle kapcsolatot tartsanak vele (ezért maradt ki Kelet-Európa a világháború után nyújtott újjáépítési kölcsönökből is). A nyolcvanas években azonban épp hazánk törte meg a blokádot: 1982-ben belépett a szervezetbe, hogy egyúttal 600 millió dolláros kölcsönt igényeljen – amely egyébként a fizetésképtelenségtől mentette meg az országot. Innentől, s főleg 1990 után a Valutaalap térségünkben is a gazdasági átalakulás kulcsszereplőjévé vált. Még a szocializmus éveiben hitelt igényelt Lengyelország, Románia és Jugoszlávia, s 1992-ben Oroszország is megjelent az IMF ügyfelei között.

Közgazdászok azonban már akkoriban sokat kritizálták a kölcsönök fejében előírt gazdaságpolitikát. Érvelésük szerint a Valutaalap csak a rövid távú szempontokat vette figyelembe a gazdasági egyensúly helyreállításánál, s mindenekelőtt a hitelezők érdekeit. A kölcsönök feltételeként ugyanis alapvetően restriktív, a költségvetési és a bérkiadásokat csökkentő feltételeket határozott meg. Ez lehet, hogy hasznos volt a fejlett országok költségvetési problémáinak helyreállításánál, ugyanakkor hiba volt ugyanezt a receptet a fejlődő világra is ráerőltetni. A költségvetési kiadások és a bérek csökkentése ugyanis ebben a táborban pont fordítva sült el: visszaesett a GDP, nőtt a munkanélküliség, csökkentek az adóbevételek, nőtt a költségvetési hiány, s ha a kormányok ezt a bankóprés beindításával próbálták helyretenni, elszabadult az infláció is.

Ráadásul sok kritikus vélekedett úgy: a Valutaalap az Egyesült Államokban bevett, úgynevezett neoliberális gazdaságpolitikai modellt próbálta meghonosítani a világban. A Valutaalap feltételrendszerében ennek megfelelően szerepelt a privatizáció, a piaci korlátok teljes lebontása, a tőkepiac felszabadítása. Ami nem minden esetben volt előnyös a kis, fejlődő államoknak, ugyanis gyenge gazdaságukat s pénzpiacaikat kiszolgáltatottá tette a nagy tőkés befektetőknek, s főleg a nemzetközi spekulációnak. Alternatív közgazdászkörökben gyakran megfogalmazták: az egysíkú, restriktív modell alkalmazásánál a szervezet nem volt tekintettel az egyes országok közötti különbségekre. S ha mégis, előszeretettel valósított meg kísérleteket: Magyarországon például a Valutaalap támogatásával vezették be a magán-nyugdíjpénztári rendszert, amely a tavalyi évben 400 milliárd forintos veszteséget okozott tagjainak.

A nyolcvanas évek második felétől egyre gyakoribbá váltak a Valutaalap – s kapcsolt intézménye, a Világbank – gazdaságpolitikáját sújtó pofonok. Emberjogi harcosok és környezetvédők egyre gyakrabban támadták a szervezetet, hogy gazdaságpolitikája nem veszi figyelembe sem a társadalmi, sem a környezetvédelmi szempontokat.

Brazíliában 1982-ben a vasbányászat érdekében esőerdőket irtottak ki. Ghánában két évvel később szintén erdőirtásra adott pénzt a szervezet. Indiában 1985-ben gátépítés miatt 200 ezer ember vesztette el otthonát. Jamaicában 1984-ben, Bolíviában 1985-ben, Zambiában 1986-ban, Venezuelában 1989-ben tört ki lázadás a Valutaalap miatt bevezetett gazdaságpolitika (jellemzően élelmiszer- és üzemanyag-áremelkedések) ellen. A kritikusok azt is a Valutaalap szemére hányták: a szervezet nem csak lépései társadalmi következményei iránt érzéketlen, hanem ha a nyugati világ érdekei azt kívánják, eleve nem törődik az emberi jogokkal. Így kaphatott hatalomra kerülése után rögtön világbanki hitelt Pinochet chilei diktatúrája, vagy a Tienanmen téri mészárlást követően Kína.

Romba dőlt politika

A kritikák ellenére a kilencvenes években ereje teljében volt a Nemzetközi Valutaalap. A szervezet elérte, hogy levezényelhesse a volt szocialista országok piacgazdasági átalakítását. 1996-ig a kelet-közép-európai országok 17 milliárd dollár hitelt kaptak (Magyarország összesen hétszer, utoljára 1996-ban részesült a Valutaalap támogatásában). S az 1992–94 között felvett 6 milliárd dolláros hitelek mellett 1995-ben újabb 6,4 milliárd dollárt kapott Oroszország. A bérek visszafogására, valamint a privatizációra vonatkozó szokásos feltételeket a térségben még megfejelték a szociális védőháló visszanyesésének előírásával.

Ám a keleti tábornál is nagyobb hitelezési tereppé váltak a latin-amerikai országok. Mexikó 1995-ben 18 milliárd dolláros rekordhitelt kaphatott a szervezettől. Majd az ezredfordulóig sor került Brazília, Argentína, s szinte az összes latin-amerikai ország, esetenként több tízmilliárd dolláros megsegítésére is. S szintén a Valutaalap próbált az 1997-es kelet-ázsiai válság áldozatainak segítségére sietni. Thaiföld például 16 milliárd dollárt kapott. Hogy valami nincs rendben a Valutaalap kölcsönpolitikájával, a hitelek egyre magasabb összege is mutatta. S az is, hogy a Valutaalap szigorú feltételeinek bevezetése ellenére Mexikó, Brazília és Argentína is újra és újra a szervezet áthidaló kölcsöneire szorult.

Ugyanakkor a szervezeten belül is egyre többször elhangzott: erőteljes reformokra lenne szükség a Valutaalap működésében. A döntéshozó mechanizmusban például véget kellene vetni a „fejlett nyugati világ” uralmának. Jelenleg ugyanis az Egyesült Államok és az Európai Unió rendelkezik a Valutaalap szavazati jogának 40 százalékával, vagyis jóval nagyobb a súlyuk, mint amit népességük, vagy akár gazdasági súlyuk indokolna. Hogy a kisebb országoknak mily kevés lehetőségük van a folyamatok befolyásolására, bizonyítja, hogy a teljes afrikai kontinens mindössze a szavazatok 4 százalékát birtokolja. Bár ezen azóta sem sikerült változtatni, az ezredforduló környékére a Valutaalapban legalább belső viták is indultak a neoliberális gazdaságpolitika helyességéről. 2000-ben a Világbank egy belső tanulmánya rámutatott: a nemzetközi szervezet által finanszírozott projektek több mint felénél nem fordítanak figyelmet a szociális hatásokra.

Arthur Schlesinger közgazdász már korábban is megfogalmazta: a Valutaalap azzal a feltétellel ad kölcsönt egy kormánynak, ha az gyorsan csökkenti a közjóléti kiadásokat, és drasztikus leértékelést hajt végre, amitől a bérek alacsony szinten ragadnak, a munkanélküliség pedig növekszik. Ráadásul az is kiderült: a hitelek visszafizettetésével a Valutaalap immár nettó forráselszívó a fekete-Afrikában, vagy a latin-amerikai országokban.

Az elméleti viták azonban nem hoztak számottevő változást a Valutaalap és a Világbank politikájában. 2000-ben Ecuadorban, Paraguayban és Nigériában is lázadás tört ki a szociális kiadások Washingtonból vezérelt megnyirbálása miatt.

S mivel az ezredforduló után a tőkepiacokon eljött az évtizedes pénzbőség időszaka, a kormányok rádöbbentek: jobban járnak, ha a népnyomorító intézkedéseket előíró Valutaalap helyett inkább a nemzetközi befektetőktől szerzik meg az ország működéséhez szükséges tőkét. S mivel ebben az időszakban a nemzetközi pénzmozgások döntő részét már a magántőke biztosította, néhány év alatt valóban partvonalon kívülre került az IMF. Amely az elmúlt években jószerivel elméleti szervezetté vált, háromezer fős szakértői gárdáját legfeljebb arra használta, hogy senki által komolyan nem vett jelentéseket írjon a világgazdaság helyzetéről.

Ráadásul ezek némelyike is inkább gondolatkísérlet volt, mint például az új uniós tagállamokban az euró egyoldalú bevezetését javasló tanulmány (Demokrata, 2009/15).

Enyhülő feltételek

A tavalyi év második felében a kényszer adott új lehetőséget a Valutaalapnak, hogy felélessze nagyhatalmi státuszát. Miután az Amerikából kiindult pénzügyi válságban bedugultak a nemzetközi tőkepiaci csatornák, s az adósságterheket eddig újabb adósság felvételével finanszírozó kormányok hirtelen finanszírozási lehetőség nélkül maradtak, a csőd szélére került államok sorra fordultak a Nemzetközi Valutaalaphoz. A szervezet első új ügyfele Izland volt, majd néhány héten belül bejelentkezett Magyarország, Ukrajna, néhány hónapon belül pedig Lettország, Szerbia, legújabban pedig Románia is. A szervezet által kihelyezett készenléti hitelek mennyisége csak a tavalyi év második felében 1800 százalékkal nőtt, vagyis a már említett, jelentéktelen 1,4 milliárd dollárról 33,8 milliárd dollárra.

Sőt, az év utolsó hónapjaiban már olyan elemzések jelentek meg, hogy lehet, nem is lesz elég a Valutaalap pénze az összes rászoruló ország támogatására.

Magyarországnak különösen szerencséje volt, hogy akkor fordult az IMF-hez, amikor az még nem érzékelte helyzetének változását. Így méretéhez képest hatalmas összeget, 15,7 milliárd dollárt volt képes kipréselni a szervezetből (a több mint négyszer akkora Ukrajna csak 16,4 milliárd dollárt kapott). Az új idők szelei abban is nyomot hagytak, hogy a korábbi több hónapos, sokszor féléves tárgyalássorozat helyett a Gyurcsány-kormány mindössze néhány nap alatt meg tudott állapodni a hitelről. S a szerződésben nem szerepelnek a korábbi időszak szokásos népnyomorító feltételei sem.

Ahogy a régi időkhöz szokott Békesi László, hazánk 1994-es pénzügyminisztere fogalmazott: „az IMF példátlan és érhetetlen módon enyhe feltételeket szabott”. Igaz, a Gyurcsány-kormánynak azokat sem sikerült teljes egészében megvalósítani…

Úgy tűnik, az elmúlt évek elszigeteltsége, s az ebből adódó útkeresés jót tett a Nemzetközi Valutaalapnak. A szervezet rugalmasabbnak tűnik, s a nyers gazdasági mutatók helyett mintha már az életminőséget is figyelembe venné döntéseinél. Másrészt az IMF még mindig nem hajtotta végre az évtizede követelt szervezeti reformokat, amelyek keretében például Kínának csupán annyi szavazata van a döntéseknél, mint mondjuk Belgiumnak. Vajon az új keletű rugalmasság fennmarad akkor is, hacsak úgy, mint régen – tucatjával érkeznek az IMF-hez hitelkérelmek? A korábbi legaktívabb ügyfelek, a latin-amerikai országok közül mindenesetre Mexikó már bejelentkezett, egyből 47 milliárd dolláros kérelemmel bombázva a szervezetet.

Kárász Andor