– Csökkenteni kell a középtávú inflációs célt – jelentette ki a jelenlévő újság írók nagy meglepetésére Gyurcsány Ferenc a Nemzeti Bank illetékeseivel folytatott pénteki tárgyalás után. A mondat azért okozott döbbenetet, mert a szóban forgó célkitűzés jelenleg 3 százalék, ám ettől fényévekre van a gazdaság. A miniszterelnök most mégis annak a véleményének adott hangot: közelíteni kell az inflációt az Európai Központi Bank 2 százalékos célszáma felé.

A tervezett dupláján

A megbeszélés egy többhetes tárgyalássorozat első állomása volt. Augusztus második felében ugyanis lejár az a három éves megállapodás, amelyben rögzítették a 3 százalékos inflációs célt. A szerződést még a Járai Zsigmond vezette jegybankkal kötötte a kormány, azon kevés témák egyikeként, amelyben egyet tudott érteni a Pénzügyminisztérium és a bankrendszert vezető szervezet. Azóta az MNB ehhez a célszámhoz rendeli politikáját. Ahogy a szervezet honlapján olvasható: „a Monetáris Tanács döntéseit úgy hozza, hogy az infláció visszatérjen a 3 százalékos szint közelébe”. A 3 százalékos szintet az eredeti megállapodás szerint 2007-re kellett volna elérni, amit 2006-ban 3,5, a megállapodás évében pedig 4 százalékos infláció közelített volna. A 3 százalékos infláció ugyanis az a mérték, ahol „az árszínvonal stabilnak tekinthető, ugyanakkor nem fojtja vissza a gazdaság teljesítményét”. Mert – derül ki a szövegből – a túl alacsony infláció is hordoz kockázatokat.

Az eltelt időben azonban pont fordított pályát futott az infláció. 2005-ben a választásokra készülő kormány még túlteljesítette a céldátumot, 4 helyett mindössze 3,6 százalék lett az inflációs ráta. Aztán azonban jött a feketeleves. A korábban halasztott hatósági áremelések, valamint a kormányzati megszorítócsomag adóemelései miatt 2006-ban jelentősen nőtt az infláció: bár az éves átlagos ráta a tervezett 3,5 helyett csupán 3,9 százalék lett, figyelmeztető volt, hogy az előző év azonos időszakához képest decemberben már 6,5 százalékot mértek a statisztikusok. S a helyzet azóta sem változott: tavaly 8 százalékra nőtt az infláció, idén pedig a legfrissebb júniusi adatok 6,7 százalékot mutatnak. Több mint dupláját tehát a megállapodásban rögzítettnek. Elemzők egyre gyakrabban adnak hangot véleményüknek: 6-7 százalékos szinten beragadhat az infláció.

A magas inflációval együtt egyfajta tudathasadásos állapot is állandósult. Miközben ugyanis a pénzromlás mértéke rendre meghaladta a 6 százalékot, ráadásul az inflációt jelentős részben maga a kormány gerjesztette, a jegybank továbbra is a megállapodásban kijelölt 3 százalékhoz igazította döntéseit. Idén májusban, amikor az MNB 8,25 százalékról 8,5 százalékra emelte az amúgy is magas alapkamatot, ez nyílt vitát gerjesztett a szocialista párt és a jegybank között. A kormánypárt ugyanis nehezményezte, hogy a döntés növeli az államadósság kamatterheit, ráadásul lefékezi a gazdasági növekedést (mivel drágítja a hiteleket, vagyis visszafogja a beruházási hajlandóságot). A jegybankelnök ugyanakkor arra hivatkozott, hogy a magasabb kamat erősíti a forintot, az erősebb forint pedig leszorítja az importárakat, amire nagy szükség van az infláció megfékezéséhez. (A kamatemelés azért erősíti valutánkat, mert vonzóbbá teszi a forintbefektetéseket, a forint iránti kereslet növekedése pedig – mint minden túlkeresleti piacon – felértékeli az adott terméket). A vita hevében Simor András szokatlan kemény megfogalmazásra ragadtatta magát: „örülnék, ha azok, akiknek ez a feladatuk, nemcsak aggódnának, hanem tennének is a gazdasági növekedés érdekében”. A jegybank ugyanis az infláció leszorítását tekinti fő feladatának.

Széthúzó célok

Valójában az „inflációkövető célrendszer” már 2001-től a Nemzeti Bank fő szempontjai között szerepel. Az MNB Járai Zsigmond elnöki kinevezésétől úgy alakítja a kamatokat, hogy azzal erősítse a forintot, hogy az importárakon keresztül letörje az árszínvonalat. Néha már-már makacsságnak tűnt, ahogy Járai újra és újra az infláció letörésével indokolta a Nemzeti Bank döntéseit, miközben nem vett figyelembe olyan kormányzati panaszokat, hogy „az erős forint rontja az exportőrök helyzetét”. Végül azonban sikeres lett e politika. A korábban 10 százalékon beragadt infláció 2005-re harmadára csökkent. Viszont egyre szaporodtak a viharfelhők a jegybank és a kormány együttműködése fölött.

Míg 2001-ben ugyanis a magas infláció látszott az euró bevezetését leginkább hátráltató tényezőnek, a többi fő feltételnek (államadósság, költségvetési hiány) megfelelt, vagy majdnem megfelelt az ország, a 2002-től indított kormányzati költekezések gyorsan rontották az egyéb mutatókat. Előbb a költségvetési hiány szállt csillagászati magasságokba, majd az évről évre ismétlődő hiány felsrófolta az államadósságot is. S 2005-re előállt a helyzet: az euró kritériumai közül az egyetlen feltételnek, ami jegybanktól függött – infláció – megfelelt az ország, azoknak a feltételeknek ugyanakkor, amiket a kormánynak kellett volna biztosítani, egyetlenegynek sem. Ahogy szaknyelven mondják: a szigorú monetáris (jegybanki) politikához laza fiskális (költségvetési) politika társult. Vagy másképp: széthúztak a fő gazdaságpolitikai célok. Ez persze az MNB erőfeszítéseinek értelmét is megkérdőjelezte. Nem véletlenül alakult ki már-már háborús viszony a kormány és a jegybank között. Járai újra és újra szóvá tette: miközben a kormány az euró bevezetésének fontosságáról szónokol, cselekedetei valójában épp az ellenkező irányba hatnak. Bár a Pénzügyminisztérium visszautasította e következtetéseket, és a jegybankelnököt okolta a feszültség élezéséért, az őszödi beszéd utólag mindenben Járait igazolta. Ugyanakkor ritkán vezetett eredményre, amikor „a megbékélés jegyében” egyezséget próbált kötni a Nemzeti Bank és a kormány. 2003 közepén például a jegybank engedett a kormányzati nyomásnak, hogy „az exportőrök érdekeire tekintettel” 2,26 százalékkal leértékeljék a forintot. Az eredmény nemzeti valutánk árfolyamának egyéves elbizonytalanodása, s az infláció két százalékpontos növekedése lett, miközben külkereskedelmi egyenlegünk szinte változatlan maradt. Az MNB kevés sikerének egyike lett a 2005-ös egyezmény, amelyben úgy tűnt, hogy a kormány is letette voksát a 3 százalékos infláció mellett.

Azonban egy éven belül kiderült: a Pénzügyminisztériumban ezt sem gondolták komolyan. A költségvetési stabilizációra tekintettel 2006 közepén átmenetileg az MNB is engedett az inflációs célkitűzésből, ám azzal a feltétellel, hogy 2007 második felétől az infláció visszaáll az eredeti pályára. Azóta azonban eltelt még egy év, és semmi jele a pénzromlás mérséklődésének. Bár tavaly tavasszal Járait a kormányhoz lojálisabb Simor András váltotta a bankelnöki székben, az MNB-kormány konfliktusnak legfeljebb a hangneme vált finomabbá. Az új jegybankelnök ugyanis – immár szigorúan szakmai alapon – továbbra is a 3 százalékos inflációs célt tartja követendőnek. Ahogy Csermely Ágnes, az MNB igazgatója a közelmúltban leszögezte: a Nemzeti Banknak nem áll szándékában az inflációs célkövetés rendszerén változtatni, a jegybank legfontosabb feladata ugyanis az inflációs várakozások lehorgonyzása.

Az öngerjesztés veszélye

Bár a mostani tárgyaláson a miniszterelnök hangsúlyozta: nagyon egyformán gondolkodik a kormány és a jegybank, valójában az MNB-ben okozhat némi fejtörést: érdemes-e a társadalom számára útmutatásként szolgáló középtávú célt az irreálisnak tűnő 3 százalékon tartani, avagy eljött az ideje a monetáris lazításnak, azaz valamivel magasabb szintet kijelölni? A jegybank tekintélyének ugyanis az is árt, ha sorozatosan nem teljesülnek célkitűzései. A GKI elemzésében például nemrég azt írta: legfeljebb 2011-re csökkenhet az infláció 3 százalékra – amennyiben nem érik a magyar gazdaságot újabb sokkhatások. Márpedig ha a gazdasági szereplők elveszítik hitüket a hivatalos előrejelzésekben, maguk válnak az infláció gerjesztőivé. A béremelkedési adatok máris arról árulkodnak: a dolgozók nem a prognózisokban szereplő, hanem az előző években tapasztalt inflációs szinthez igazítják fizetési igényeiket. Tipikus példája annak, amint öngerjesztővé válik az inflációs folyamat.

A helyzetet tovább rontja, hogy az elmúlt évek azt bizonyítják: a társadalomnak igaza van, amikor nem hisz az inflációs prognózisoknak. Hisz az adók tavalyelőtti emelését tavaly az élelmiszerek árrobbanása, idén pedig a benzin, gáz, és előbb-utóbb az áram árának jelentős drágulása követi. Csupa olyan tétel, amelyek hatását súlyosan megérzik a családok. S aki jövedelmével nem próbálja követni az árak száguldását, rövid időn belül súlyosan leszakad.

Kormány és jegybank látszólag megint egyetért abban: a következő évekre 3, vagy még annál is alacsonyabb inflációs rátát kell célként kitűzni. Csak nehogy ennek is az legyen a vége, mint a 2005-ös egyezségnek. Bár köztudott: a költségvetés tervezésekor a kormányoknak gyakori trükkje az infláció alultervezése. Tavaly például a magyar költségvetésnek 60 milliárd forint többletbevétele származott a tervezettnél magasabb adóbefizetésekből.

Kárász Andor