Elképesztő felfutást produkáltak idén a tőzsdék. A budapesti börze napjainkra teljes egészében ledolgozta tavalyi nagy veszteségét: a márciusi 9-10 ezer pont közötti értékről 21 ezer pont fölé menetelt. A több mint százszázalékos emelkedés rímel a világ többi tőzsdéjén tapasztalt folyamatokra. New York ugyanebben az időszakban 55, London 52, Frankfurt 61, Sanghaj 74, Varsó 85 százalékot ment fel.

A tőzsdék felfutását a nyersanyagpiacok is követték. Az olaj ára a tavaszi hordónkénti 50 dollárról napjainkra 80 dollárra, az arany ára 900-ról 1200 dollárra emelkedett. A fémek közül a réz tonnája 2400 euróról 5000 euróra drágult, az ólomé 900 euróról 1800 euróra. Becslések szerint a nyersanyagpiacokba idén 55 milliárd dollárnyi friss tőke érkezezett.

Lufik minden piacon

A börzék felfutásának a gazdasági elméletek szerint akár örülhetnénk is. A tőzsde ugyanis úgynevezett konjunktúraindikátor, vagyis az árfolyamok alakulása nagyjából jelzi a később várható gazdasági folyamatokat. Ez történt a pénzügyi válság tavaly őszi kirobbanását megelőző időszakban is, amikor a tőzsdék már a bankcsődök előtt egy évvel elkezdtek lefelé csorogni. Eszerint a börzék jelenlegi emelkedése akár a későbbi gazdasági kilábalásnak is lehet az előjele.

Elemzők azonban aggódva figyelik a felfutás jelenlegi tempóját. Az őszi válságot megjósoló közgazdász, Nouriel Roubini egyenesen újabb pénzügyi buborék felfújódásáról beszél. Emlékezetes: az utóbbi évtizedek tőzsdeválságait – már a nyolcvanas évek japán összeomlását is – rendre a buborékelmélettel magyarázták elemzők. Az árfolyamok, valamint az egyes termékek ára elszakadt azok valós értékétől, mindössze a spekuláció, a további és még további emelkedés reménye ösztönözte újabb és újabb vásárlásra a befektetőket. Akik már nem is azért vásároltak, mert hosszú távon reméltek nyereséget az adott részvénytől, vagy mert szükségük volt az adott nyersanyagra, csupán azért, hogy rövid időn belül még nagyobb nyereséggel továbbadhassanak azokon. Ezen össztársadalmi pilótajáték eredményezhette, hogy például a 2005–2006-ban szokásos 10-11 ezer pont körüli értékről 2007 végére, szinte töretlenül emelkedve 14 ezer pontra nőtt a New York-i tőzsdeindex. Vagy az olajárrobbanás, amelynek keretében a fekete arany hordója a 2005-ig szokásos 30-40 dollár körüli szintről 140 dollár fölé emelkedett.

De hasonló gyöngyszemekkel büszkélkedhettek a magyar pénzpiacok is. A budapesti tőzsdeindex 2004–2007 között 10 ezerről 30 ezer pont közelébe emelkedett. Hogy a részvények ára mennyire elszakadt a cégek profitjától, legjellemzőbben a mindössze 100 forint névértékű, 10 ezer forintra emelkedő OTP-részvények mutatták: a bank 2007-ben részvényenként 145 forint osztalékot fizetett, vagyis tisztán csak a bezsebelt részvényesi profitot nézve 68 év alatt térült volna meg a részvényvásárlás.

Köztudott, a közgazdaságtan általában tíz évben határozza meg egy-egy befektetés normál megtérülési idejét. S mivel az újabb és újabb spekulációs lehetőséget kereső tőke a magyar árupiacokra is behatolt, szintén a buborékelmélettel magyarázzák a gabonatőzsde 2007-es felfutását, amikor a búza ára 27 ezerről 60 ezer forint fölé, a kukoricáé pedig 25 ezerről 50 ezer forintra nőtt.

A buborékok végül persze kipukkadnak. A spekulánsok – sőt, leginkább a spekulánsok sikerein felbuzdult, egyre nagyobb számban vásárló kisbefektetők – észreveszik, hogy már nincs, akiknek még az előzőeknél is drágábban továbbadhatnák részesedéseiket, s hirtelen napnál is világosabb lesz, hogy az értékpapírok viszont csak felét-harmadát érik felfújt árfolyamuknak.

2000-ben csak a számítógépes és telefon- (vagyis a telekom) piacok omlottak össze az úgynevezett dotkomlufi kipukkanásakor. A luftballonhatás kiárazódását jól mutatja a Matáv árfolyamának alakulása. Az addig rendre 2400 forint körül vásárolt részvény értéke hirtelen 800 forint környékére esett – nagyjából ez meg is felelt éves profitja tízszeresének – s azóta sem mozdult számottevően magasabbra. A tavalyi válság azonban lényegesen szélesebb körben pusztított.

Nemcsak az összes tőzsde összes részvénye, hanem az árutőzsdék is hatalmas eséssel reagáltak. A búza, a kukorica, az olaj, a különböző fémek jegyzési ára felére, néha harmadára esett. Némi túlzással azt is mondhatnánk: kiárazódott belőlük a spekulációs felár.

Elrettentő kamatok

A gazdasági válságra a gazdagabb országok hatalmas pénzügyi mentőcsomagokkal reagáltak. A bankrendszert és az autóipart dollár- és eurómilliárdokkal segítették az egyes kormányok, de jutott az összes, stratégiainak gondolt ágazatra.

Az elmúlt egy évben az amerikai kormány 1200 milliárd dollárt, a GDP 8 százalékát költötte a válság leküzdésére, de alig marad el ettől Nagy-Britannia 600, Németország 500, vagy Franciaország 260 milliárd eurós gazdasági élénkítő csomagja. Az egyes ágazatok megsegítésén túl e pénzekből természetesen a fogyasztás ösztönzésére is jutott. A legismertebb program, a régi autók új autókra cserélésének támogatása (az úgynevezett roncsprogram) például 5 milliárd eurójába került a német kormánynak, de hasonló program futott Franciaországban, Ausztriában, sőt Szlovákiában is.

A központi bankok emellett a kamatszint csökkentésével is próbálták élénkíteni a gazdaságot. A folyamatos mérséklés következtében az Európai Központi Bank 2009 májusától csupán 1,75 százalékos kamatot fizet a nála elhelyezett betétek után. Ennél is alacsonyabb azonban az angol font kamatlába: 0,5 százalék. Vagy a dolláré, a svájci franké, amelyek mindössze évi 0,25 százalékot fialnak.

A kamatszint csökkentése klasszikus módja a gazdaság élénkítésének. Minél alacsonyabbak ugyanis a kamatok, annál nagyobb az esély arra, hogy a megtakarítók a bankrendszer helyett termelő beruházások finanszírozásába fektessék fölös pénzeiket. Márpedig a jelenleginél elrettentőbb kamatokat aligha lehet elképzelni.

A nyugati gazdasági szaklapokban azonban egyre több tanulmány olvasható arról: túl jól sikerült az elrettentés, illetve túlságosan bőkezűek voltak a kormányok az élénkítő csomagok összeállításakor.

A gazdaságba pumpált pénzek jelentős része ugyanis nem ott hasznosult, ahová szánták, hanem átkerült a pénzügyi piacokra. Ami egyébként nem is csoda, hisz felmérések szerint a nyersanyagtermékeken realizált jövedelem 95 százalékát pénzügyi konstrukciókba fektetik a tulajdonosok. Csakhogy az alacsony kamatszint következtében jelen esetben ez nem is banki befektetéseket jelentett, hanem tőzsdei, nyersanyagpiaci befektetéseket. (Mellékesen ezért lettek ismét eladhatók a magyar államkötvények is, mivel 6,5 százalékos kamatszintjük még mindig kiemelkedő a nyugati világban elérhető hozamokhoz képest.)

A gazdagabb országokban tehát ismét létrejött egy fölös, a haszon reményében a kockázatos befektetésektől sem visszariadó tőketömeg, ami az előző pénzügyi buborék felfúvódásában is alapvető szerepet játszott. Becslések szerint a korábbi 3 ezer milliárddal szemben most is napi (!) 2000-2500 milliárd dollár kering elektronikusan a nemzetközi pénzpiacokon.

Csakhogy ezúttal ezt az úgynevezett „többletlikviditást” a világ megmentésén munkálkodó kormányok és jegybankok hozták létre.

– Az amerikai jegybank és más politikai döntéshozók nincsenek tisztában azzal, milyen rendkívüli buborékot gerjesztenek – mondja a jelenségről a már idézett Roubini.

– Már el is kezdődött a visszaszámlálás az újabb válsághoz – nyilatkozta ugyanerről Kenneth Rogoff, a Harvard Egyetem neves közgazdaságtan-oktatója.

S valóban, a világ tőzsdéin ismét rohamosan nő az úgynevezett derivatív vagy tőkeáttételes ügyletek száma, amelyeknek különösen súlyossá tették a tavalyi pénzügyi válságot – tavaly szeptembertől a fejlett világban néhány hétre-hónapra be is tiltották az úgynevezett shortolást (amikor valaki meg sem vásárolt, kölcsönrészvényeket ad el, abból a célból, hogy az árfolyamesés után azokat visszavásárolva szerezzen hasznot).

A day-trade, swap, opciós vagy határidős üzletek mind-mind más konstrukciót takarnak, lényegük azonban, hogy a rendelkezésre álló pénz többszöröséért lehet üzleteket kötni, vagyis további „nem létező” tételekkel dagasztják a pénzügyi luftballont. Hogy mekkorára, ijesztően példázzák Patrick Artus, a francia Natixus befektetési bank kutatójának számításai.

Eszerint Ausztráliában a részvények árfolyama a cégek éves profitjának kilencvenkilencszeresén áll, a spekulánsok körében közkedvelt tajvani tőzsdén pedig százszorosán – igaz, Párizsban csupán tizenháromszoros szinten.

Hatezer pont spekuláció

Magyarország persze semmit nem tett az újabb pénzügyi buborék keletkezéséért. Hisz miközben a nagyvilág az élénkítő csomagok részleteitől hangos, a magyar kormány épp a megszorításokban jár az élen. Csakhogy egy ilyen kis ország nem vonhatja ki magát a nemzetközi tőkemozgások alól. A magyar tőzsde forgalmának 74 százalékát még mindig a külföldi befektetők adják, kivonulásuk tehát a rendszer összeomlását okozná. Az elmúlt évben pedig megtapasztalhattuk, hogy a magyar gazdaság számára mit jelent, ha a befektetők kerülni kezdik a kockázatosabb piacokat, nem hajlandók finanszírozni a különösen eladósodott államokat.

Tőzsdei árfolyamaink felfújtságára a közelmúltban a Quaestor Pénzügyi Tanácsadó elemzése adott támpontot. Eszerint a részvények árának 70 százalékában a cégek teljesítménye tükröződik, és csak 30 százalék a spekulációs hányad.

Jobban meggondolva azonban ez azt jelenti, hogy egy reális világban 20 ezer pont helyett csupán 14 ezer ponton kellene állnia a pesti tőzsdeindexnek. Vagyis a pánik mélypontja óta bezsebelt 10 ezer pontos emelkedésből csupán 4 ezer pont volt megalapozott, a többi már megint a pénzügyi buborék keletkezéséből adódott.

Bár Inotai András, a Világgazdasági Kutatóintézet igazgatója nyilatkozatait nézve lehet, hogy még ennél is rosszabb a helyzet. Szerinte ugyanis a válság tavalyi kitörésekor a nagyvilágban 10 ezer milliárdosra becsült pénzügyi lufiból csupán 6 ezer milliárd pukkadt ki, vagyis 4 ezer milliárd még a legrosszabb időkben is benne maradt a rendszerben.

Kárász Andor