Ha él a gyár, él a város

„Ismét bajban a Dunaferr. Augusztusban az egyes, múlt héten a kettes számú nagyolvasztó is leállt, ami azt jelenti, hogy Magyarországon gyakorlatilag megszűnt az acéltermelés. Ha nem sikerül újraindítani, körülbelül hatezer dolgozó megélhetése és egy gazdasági szempontból igen fontos ágazat jövője kerül veszélybe” – ezeket a sorokat kicsit több mint egy évvel ezelőtt, 2022 októberében írtuk le. Sokáig úgy tűnt, nem is fogunk már jó híreket hallani hazánk egyik legnagyobb nehézipari létesítményéből. Majd szállingózni kezdtek információk egy lehetséges vevőről, végül tavaly év végén kiderült, a nehézségek dacára sikerült legalább részlegesen újraindítani a munkát import alapanyagok beszerzésével, ha máshol nem is, a hengerművekben. Azért utaztunk Acélvárosba, hogy megtudjuk, hogyan sikerült elkerülni a katasztrófával felérő teljes leállást.

Rossz gazda volt

A Gyurcsány-kormány egyik ősbűne a dunaújvárosi üzem elherdálása, a vasmű 2004-es privatizációja nyitotta meg az utat a későbbi hanyatláshoz.

– A helyiek számára érthetetlen volt az egész ügylet, nagyon kevés pénzért, előnytelen feltételekkel adták el a gyárat húsz évvel ezelőtt. Akkor azzal hitegették az itt lakókat, hogy az új tulajdonos majd elindítja azokat a beruházásokat, amelyek a hosszú távú működéshez szükségesek – mondja a Demokratának Mészáros Lajos (Fidesz), a térség országgyűlési képviselője, majd hozzáfűzi: noha a beígért fejlesztések egy részét valóban meg is valósították, közel sem forgattak vissza annyit erre a célra, hogy azzal hosszú távon biztosítsák az üzem jövőjét, pláne nem költöttek olyan környezetvédelmi célokra, amelyeknek leginkább társadalmi hasznuk lett volna.

– Megfelelő szerződések híján a tulajdonosok kizárólag egyéni érdekeiket tartották szem előtt. A mai napig semmi mással nem lehet igazolni azt, hogy áron alul, konkrét feltételek meghatározása nélkül adták el az üzemet, mint hogy ez a Gyurcsány-kormány Oroszországnak tett gesztusa volt – mutat rá a képviselő. Azt sem rejti véka alá, hogy az orosz–ukrán tulajdonosok a számukra rendkívül kényelmes helyzetet arra használták fel, hogy a lehető legtöbb pénzt szivattyúzzák ki az üzemből, amit gyorsan ki is vittek az országból.

– Úgy működtek, mint egy élő szervezetre rátelepedő parazita. A Dunaferr cégei egymás között számlázgattak, milliárdokat tüntettek el így kézen-közön, és ez ment egészen az utolsó pillanatig. A jól fizető folyamatokat kiszervezték külsős cégeknek, amelyekkel előnytelen szerződéseket kötöttek, a vasmű pedig évről évre jobban eladósodott – húzza alá Mészáros Lajos.

A bajok nem egyből jelentkeztek, a 2010-es évek közepéig látszólag gond nélkül működött a Dunaferr, nagyjából 2015-ben kezdtek el a rablógazdálkodás jelei kiütközni. 2022-re pedig a mintegy 500 milliárd forintos, kezelhetetlen adósságállomány, a károsanyag-kibocsátás már egészséget veszélyeztető mértéke, az akadozó vagy épp elmaradó bérkifizetések, valamint a jogi cégképviseleti szabálytalanságok, offshore-háttér a teljes működésképtelenségbe sodorta a hatalmas üzemet.

Mindent borított a háború

Pedig az elmúlt években bőven lett volna lehetőség arra, hogy a Dunaferr elkerülje a katasztrófát.

– A járványhelyzet okozott ugyan nehézségeket, de a világgazdaság újraindulása során elképesztően megugrott az acéltermékek világpiaci ára. Ebben a környezetben óriási haszonnal lehetett volna gyártani, ha a Dunaferr készen áll rá. Csakhogy a belső konfliktusok annyira meggyengítették a céget, hogy nem volt annyi forgótőkéje sem, hogy a szükséges alapanyagot beszerezze – mondja lapunknak Bánki Erik (Fidesz), a parlament gazdasági bizottságának elnöke.

Emiatt viszont gyakorlatilag fél gőzzel zajlott a gyártás, egyes információk szerint 50-60 százalékos átlagos kihasználtsággal üzemeltek a kohók, de az is előfordult, hogy csak 30 százalékon működtek.

A sors iróniája, hogy még a tulajdonosok rablógazdálkodásával együtt is működőképes maradt a vasmű, legalábbis nullszaldósan el tudott döcögni. Csakhogy a kegyelmi időnek pillanatok alatt véget vetett az orosz–ukrán háború. Az acélárak esni kezdtek, miközben az energiáé az egekbe szökött, ami a jobb kondícióban lévő vasműveket is megviselte Európa-szerte: energiaigényes folyamat az acélgyártás.

– Egész Európában haldoklik az acélipar. Az unió vezetése saját magával szúrt ki, de legalábbis az acélgyártókkal, végül még az acél iránti kereslet is csökkenni kezdett, ezért egyáltalán nem szélsőséges eset a Dunaferr tavalyi leállása – húzza alá Bánki Erik hozzátéve, Olaszország legnagyobb acélműve, amely méretét tekintve a dunaújvárosi hatszorosa, ma felszámolás alatt áll, a britek legnagyobb üzeme is leállt, a dolgozókat is szélnek eresztették.

Segítő kezek

Az üzem már a végóráit élte, de még mindig milliárdok tűntek el, feljelentések is születtek a Dunaferr cégei között. Ekkor már leállt mind a két kohó és a kokszolómű is; ha ezek végleg kihűlnek, újraindításuk irreálisan hosszú és költséges folyamat lett volna.

– Ezen a ponton lépett közbe a kormány és adott 16 milliárd forintot még a pénzügyileg igencsak nehéz 2023-as évben is, hogy a vasmű dolgozói folyamatosan kaphassák a fizetésüket, ne legyenek elbocsátások, és megmaradhasson az évtizedek alatt felhalmozott szakmai tudás – eleveníti fel a történteket Bánki Erik.

Sokat segített az is, hogy az új tulajdonos, a brit Liberty Steel hosszú távú befektetésként tekint az üzemre, és már jóval azelőtt, hogy birtokba vette volna a vasművet, megelőlegezte azokat a nyersanyagszállításokat, amelyek ahhoz kellettek, hogy a kokszoló működésben tudjon maradni, és ne menjenek tönkre a berendezések.

– Erre azért volt szükség, mert a korábbi menedzsment már kiadta az utasítást a leállításukra. Ha ez akkor megtörténik, ma már nincs miről beszélni – mondja lapunknak egy, az üzem működésére rálátó forrásunk.

– Akkor már napi szintű volt a versenyfutás, hogy legyen annyi szén, amennyivel életben lehet tartani a fűtőműveket – mutat rá forrásunk hozzátéve, a súlyos helyzet azért alakult ki, mert korábban – belső információk alapján – a városvezetés tudtával és jóváhagyásával felégették az utolsó széntartalékokat. Szemlátomást mindenki arra készült, hogy végleg lehúzzák a rolót.

Krimibe illő hajsza

Úgy tűnt, a menedzsment akkor már kifejezetten keresztbe is akart tenni a Dunaferr megmentésének, számos gyanús körülmény utalt erre.

– Például Lengyelországban túlrakták szénnel a vasúti kocsikat, így nem tudtak elindulni, meg kellett várni a lerakodást. De az út többi szakaszán is folyamatosak voltak a fennakadások, Párkányban fékpróba miatt vesztegelt a vonat – sorolja forrásunk, aki szervezkedni kezdett a vasutasok körében is, kik azok, akik akár felsőbb tiltás ellenére is behoznák a szenet az üzem területére. A helyzet végül annyira forró lett, hogy a MÁV még az intercitykkel szemben is elsőbbséget adott a szénszállító vonatnak. Nem volt véletlen a sietség; ha egy órával később érkezik be az életmentő szén, hiába a fáradozás, vége a kokszolónak.

Baj volt az áramellátással is, 2022-re a mintegy 500 milliárd forintosra hízott, kezelhetetlen adósságállomány egy része ugyanis befizetetlen számlákból állt össze, és a szolgáltató már arra készült, hogy lekapcsolja az áramot. Az energiaellátást végül szintén kalandos úton sikerült megmenteni. A lekapcsolás előtti éjszaka összeült az Országos Védelmi Bizottság, és katasztrófahelyzetet hirdetett. Azzal az indokkal, hogy az üzem területén több olyan cég is működik, amely létfontosságú feladatokat lát el, például a Linde, amely kórházaknak is beszállít, így sikerült elérni, hogy az Eon fenntartsa a szolgáltatást.

– Végül amikor már sikerült a kríziseket elhárítani, és megszületett a kormány döntése a 16 milliárd forintos támogatásról, éppen fizetésnap előtt a városvezetés inkasszózta azt a számlát, amelyről a Dunaferr dolgozóinak a bérét fizetik. Nem lehetett más céljuk, mint hogy a dolgozók ne kapják meg időben a fizetésüket, ezzel is növelve a bizonytalanságot. Szerencsére a jogszabály szerint felszámolás alatt lévő cég ellen nem lehet inkasszót elrendelni, ezért aztán nem is lehetett a döntést végrehajtani, végül az egészet ráfogták egy túlbuzgó kollégára – eleveníti fel Mészáros Lajos. A képviselő hozzáteszi, mindezt azért tették, mert Dunaújvárosban óriási a jelentősége, hogyan alakul a Dunaferr sorsa. Máig él a köztudatban az a mondás, hogy ha él a gyár, él a város. Ez régen teljes mértékben igaz volt, hiszen a vasmű köré szerveződött minden, és több mint 12 ezren dolgoztak itt. A képviselő szerint mára árnyaltabb a helyzet, hiszen számos cég települt a városba, amelyek képesek lettek volna felszívni a munkaerőt, ha nem sikerül megmenteni az üzemet, de ennek dacára is identitásképző ereje van a vasműnek, felszámolását katasztrófaként élték volna meg a város lakói.

Jön a zöldacél?

Hogy néz ki a Dunaferr mindezek után? Láttak már nagyobb pörgést is a mintegy 70 éves múltra visszatekintő üzem falai, a hodályszerű gyárépületekben elsőre a dolgozók alacsony létszáma tűnik fel. Ennek egyik oka, hogy mára számos folyamatot automatizáltak, így messze nincs már annyi emberre szükség az üzemeltetéshez, mint egykor. A másik ok az, hogy egyelőre időszakos a termelés.

– Importbugákkal dolgozunk (így nevezik az acélműből kikerülő, feldolgozásra váró acéltömböket – a szerk.), kampányhengerlések zajlanak – tudjuk meg Simon Norberttől. A vasmű meleghengerművének hengersori üzemvezetője a Demokratának azt is elárulja, most kezd felfutni a termelés, és az a cél, hogy a saját acélgyártás is elinduljon, hiszen ezt a hatalmas rendszert akkor lehet a leghatékonyabban és legrugalmasabban működtetni, ha minden folyamat itt zajlik. Ehhez persze az kell, hogy az összes alapanyagból folyamatos legyen az ellátás, és kedvezzen a világpiaci helyzet is.

– A tulajdonos szünet nélkül monitorozza a piaci helyzetet, és amint a feltételek adottak lesznek, újra izzani fognak a kohók – bizakodik az üzemvezető.

– Egyelőre nem folyamatos az üzem működése, az ellendrukkerek ezt gyakran a szemünkre is hányják, de tudni kell, hogy még mindig nem futott fel kellő méretékben az acélpiac – mondja Bánki Erik hozzátéve, olyan technológiai megújulás következik most, ami hosszú távon is biztosítja majd a vasmű gazdaságos üzemeltetését, egyúttal azt is, hogy csökkenjen a károsanyag-kibocsátás és megszűnjön a dunaújvárosiakat évtizedek óta kínzó porszennyezés. Ilyen lesz többek között az elektromos ívkemencék beszerzése, valamint gáz- és naperőművek felépítése. A gazdasági bizottság elnöke rámutat, ha a gyártás minőségét tovább sikerül javítani, akkor akár autó- vagy hadiipari beszállításokra is lehet számítani, márpedig hazánk élen jár mindkét területen. Ha pedig Dunaújváros lesz Magyarország „zöldacélközpontja”, az az autóipar versenyképességét növelni fogja.