A szokásos nagy sikerrel, kilencedik alkalommal rendezték meg a csabai kolbászfesztivált. A rendezvény fénypontján, a kolbásztöltő versenyen ezúttal is zsibongó lacikonyhává alakult a városi sportcsarnok, ahol 360 étterem, húsüzem, sertéstenyésztő, vagy csak egyszerű baráti társaság próbálta bebizonyítani: ők ismerik legjobban a csabai kolbász receptjét. A négyfős csapatoknak 15 kiló kolbászhúsból, sóból, fokhagymából, köményből és paprikából kellett előállítaniuk a legfinomabb csabai ízt. A versenyzőknél csak a zsűrinek volt nehezebb dolga, amelynek a statisztikák szerint 4,5 kilométer hosszúságú kolbászt kellett végigkóstolnia. Különösen, hogy a csabai kolbász meglehetősen csípős. A hagyományok szerint azért, mert az egykori parasztgazdaságokban sok volt a gyerek, ellenben kevés a disznó, így az élelmes gazdák a lehető legerősebbre készítették, hogy egyszerre kevesebb fogyjon belőle.

Az egymás derekába könyöklő nyesegető, daráló, masszát kevergető, bélbe töltő hentestömegben ezúttal is egy sor közéleti személyiséget fedezhetett fel a közönség. Feltűnt Parragh László, Wichmann Tamás, és magyar kolbászt töltött a szlovák nagykövet is. A versenyre előzetesen jelentkezett Lothar Matthëus inkább Bécsbe ment kirándulni, és ezúttal nem volt jelen Orbán Viktor sem. Mégsem maradtak magas rangú politikus nélkül a szervezők. A Pénzügyminisztériumból verbuválódott csapatban ugyanis Veres János hajtotta a darálót. De jöttek csapatok Erdélyből, Felvidékről, a legtávolabbi résztvevő címre pedig egy San Franciscó-i és egy mexikói versenyző pályázott.

A csapatoknak két óra állt rendelkezésükre a kolbász elkészítésére. A feszített tempó ellenére a versenyzők folyamatosan kínálgatták az asztalok között szlalomozó közönséget. Trükkös kolbász a csabai. Simogat, amikor az ember lenyeli, és csak fél perc múlva érzi meg a tüzét. Egy poén szerint a pénzügyminiszter is ezért jött ide: a költségvetési viták előtt eltanulni a módszert. Hogy aztán kolbászból készüljön a kerítés…

Igénytelen kereskedelem

Az agrártárcát senki nem képviselte a viadalon, csupán az előző napi konferencián jelent meg Pásztohy András államtitkár. A politikus szóvá tette, hogy az ágazatba áramló uniós pénzeknek köszönhetően „ma már minden harmadik szál kolbász” költségvetési támogatásból készül, s általában beszélt a húsipar helyzetéről, ahol idén végre nőtt a termelés, mintegy 12 százalékkal. Kihagyta azonban a köztes lépcsőt, a sertéságazat helyzetét. Ahol a megnyitó előtti napon épp egy importbotrány hívta fel a figyelmet a válságtünetekre. Egy bajor vágóhídról ugyanis kiderült, hogy egy éven át emberi fogyasztásra alkalmatlan nyesedéket adott el kelet-európai, köztük magyar üzemeknek, amiből azok virslit, párizsit, és egyéb zúzalékhúsokat készítettek. Az érintett feldolgozó most azt állítja, a kérdéses termékeket kizárólag külföldön értékesítette, a sertéstenyésztők azonban legyintenek: a nyesedékbehozatal már évek óta általános.

– Két éve mondjuk, hogy jön a szemét. Az áruházláncoknak azonban nem számít a minőség, csak az ár – legyint két kolbásztöltés között Hanó Miklós, a Magyar Gazdák Önvédelmi Mozgalmának elnöke. Aki hozzáteszi: hiába tett a kormány két éve a tüntetéseken mindenféle ígéreteket, végül semmi nem történt az ágazat rendbetételére. A gazdák sorra felhagynak a sertéstartással, így nem csoda, hogy a két évvel korábbi 6,5 millióról ismét felére csökkent az állatok száma.

A statisztikákból valóban kiderül: az egykor tízmillió állatot számláló ágazat évről évre újabb mélypontra süllyed. A szovjet piac összeomlása és a téeszek szétesése idején még érthető volt, hogy néhány év alatt tízmillióról megfeleződött a sertések száma. Az azonban már kevésbé kézenfekvő, hogy a 2002 augusztusi 5,3 millióról miért csökkent tovább az állatok száma a jelenlegi 4,2 millióra. Magyarország, az egykori sertés-nagyhatalom immár saját szükségletét sem képes megtermelni. Az itthon feldolgozott termékek 15 százaléka holland, spanyol, olasz, cseh és szlovák importból származik.

A magyarországi sertések száma még éppen fedezné a hazai fogyasztást, azonban már kevés az exporthoz – árnyalja a képet a Hús- és Vágóállat Terméktanács egyik állásfoglalása. Amelyből kiderül: a cégek a jó minőségű hazai húst külföldre szánt termékeikbe dolgozzák, a külföldi behozatalt pedig itthon értékesített, olcsóbb kategóriás készítményeikbe vegyítik.

Az uniós csatlakozással tehát csak azt értük el, hogy immár szabadon áramolhat az országba a nyugat-európai hús. Ami kétszeresen is veszteséget jelent: hiszen korábban a fölös gabonamennyiséget is a sertésekkel etették fel.

Versenyhátrányba kényszerítve

Sákán Antal, a Magyar Sertéstenyésztők Szövetségének elnöke még a legutóbbi statisztikáknál is rosszabb arányokról tud. A heti 60 ezres vágásból 10-12 ezer a külföldről behozott állatok száma.

– Egyenlőtlen versenynek tettek ki minket: a csatlakozással ránk kényszerített környezetvédelmi beruházások százmilliós fejlesztéseket kívántak, miközben a sertésekért kapott ár az önköltségeket sem fedezte.

A vezető úgy érzi: a feldolgozók az elmúlt években nyerészkedni próbáltak a sertéstartókon, az állam pedig magára hagyta az ágazatot. Bár nyár óta a hiány jövedelmezővé tette a sertéstartást, korábban az üzemek csak 40 forinttal az uniós ár alatt voltak hajlandók átvenni az állatokat. Állami pénzek pedig alig érkeznek a gazdákhoz. A jóléti támogatások kifizetését például csak 2006-ra ígéri a minisztérium. A csatlakozás időszakában beígért kamattámogatásnak nyoma sincs: miközben a holland, német, szlovák gazdák 3 százalékos kamatra kapják a fejlesztési hiteleket, a magyar tenyésztőket 16 százalékkal büntetik. S az ágazatot számtalan rejtett adóval sújtja az állam: a megkövetelt környezetvédelmi hatástanulmányok költsége több millió forintra rúg; fizetni kell az állati hulla megsemmisítéséért; fizetni kell az állat-egészségügyi hatósági díjakat, a vérvizsgálati díjakat; a vágóhídon pedig a telepi és a hatósági állatorvos költségét. Mindezt összeadva Sákán Antal úgy számol, egy magyar tenyésztő 60 forintos versenyhátránnyal indul holland konkurensével szemben.

– Épp most sikerült megakadályozni egy újabb csődhullámot. Korábban ugyanis azzal fenyegettek, január elsejével az állam bezárja azokat a telepeket, ahol a hígtrágya tárolása nem felel meg a legkorszerűbb előírásoknak – fejezi be egy jó hírrel.

A gazdák szóvá teszik: sokat ártott, hogy a minisztérium korábbi vezetése szinte leírta az ágazatot. Németh Imrétől és Szanyi Tibortól mást sem lehetett hallani: nem éri meg sertést tartani, mert 1 dollárért is be lehet hozni a sertéshús kilóját, meg hogy nem is értünk hozzá. A bankokat sokkolták ezek a bejelentések, több termelőnek – az állami ígéretek ellenére – nem újították meg hitelét, mondván hogy nem látnak perspektívát az ágazatban.

– A szólamok ellenére nem támogatja az állam a szövetkezést sem – teszi hozzá Pallai József, a Gádorosi Beszerzési és Értékesítési Szövetkezet vezetője. – A törvény szerint ugyanis a jogosultsághoz legalább 300 millió forintos forgalmat kellene felmutatni, márpedig ennyit talán három szövetkezet tud teljesíteni az országban.

A Gádoros környéki öt települést összefogó térségben szintén erősen visszaesett a sertéstartási kedv. A hat-hét évvel korábbi tízezer helyett ma mindössze 1500 disznót etetnek az ólakban. A szövetkezetvezető érti, a törvényt azért hozták, hogy a nagyobb gazdaságok felé tereljék a sertéstartást, azonban ami Nyugat-Európában természetes módon alakult ki 30 év alatt, nálunk nem lehet 2-3 év alatt kierőltetni.

Törékeny egyensúly

A gazdák egyetértőn mondják: a hiány végre gazdaságos szintre nyomta a sertés árát, 280-290 forintra kilónként, ami 20-30 forinttal magasabb az önköltségnél. S a forintgyengülésnek köszönhetően most versenyképes is lett a magyar sertés: a holland kilóját 295 forintért kínálják. A GKI Gazdaságkutató Rt. szerint ez azt jelentheti, hogy rövidesen fordulópont következik, többen visszaállnak a sertéstartásra, s megindul az állatállomány növekedése. A gazdák azonban kételkednek: törékenynek látszik az egyensúly, a nyereség még mindig csak 1000 forint disznónként, amit el is visznek a magas kamatok, ráadásul egy forinterősödés azonnal tönkreteheti az ágazat versenyképességét. Az esetleges felfutásnak nem használnak az egyre magasabb beruházási költségek sem: a vizsgálatok szerint a telepek 80 százaléka felújításra szorulna, ami a nagyobb telepek esetében 200-300 millió forintos ráfordítást jelent.

Sákán Antal szerint a tőkehiány miatt partvonalra sodródott ágazaton már csak egy erőteljes állami fejlesztési program segíthetne. Nemzetközi szinten van példa a talpra állásra. Spanyolországban egy évtizede még csak 2,8 millió sertést tartottak, ma pedig 30 milliós állományukkal a spanyolok az unió egyik legjelentősebb sertéstermelőjévé váltak.