Az utóbbi hetekben Gyurcsány Ferenc előszeretettel tetszeleg a nemzet megmentőjének pózában. Nemzeti válságtanácskozást hív össze, IMF-hitelt harcol ki, és felszólítja az ellenzéki pártokat, hogy kicsinyes politikai haszonszerzés helyett az ország érdekeit védő politikát folytassanak.

Vészhelyzet van, össze kell fogni – természetesen a jelenlegi miniszterelnök vezetése alatt. Csak arról nem esik szó, hogy valójában az elmúlt hat év szocialista kormányzásának bűne, hogy hazánkat minden szomszédjánál jobban sújtja a nemzetközi válság.

Három nehéz év

A kormány rémületes rövidlátását példázza, hogy a nemzeti válságtanácskozás előtt mindössze két héttel (!) nyilvánosságra hozott jövő évi költségvetésben még minden rózsaszínű volt. A pénzügyminiszter 2009-re még 3 százalékos gazdasági bővülést várt, a reálbérek 2,4, a fogyasztás 1,9 százalékos gyarapodását. Aztán két héttel később mintha egy másik embert hallhattunk volna: a gazdasági növekedésre már csupán 1 százalékot jósolt, a reálbérekre és a fogyasztásra pedig stagnálás körüli helyzetet. Majd újabb két hét múlva már egyszázalékos GDP-csökkenésről, és mintegy 3 százalékos reálbér- és fogyasztáscsökkenésről szóltak a hírek.

Egyre durvábbnak és egyre hosszabbnak látszik tehát a gazdasági stagnálás időszaka. Emlékezetes: 2006-ban Gyurcsány Ferenc egy nehéz évet ígért a kormányzati megszorítások bejelentésekor, hogy majd 2008 már a lassú, 2009 pedig a gyors kibontakozás jegyében teljen. Aztán az egy nehéz évből kettő lett, hisz 2008-ban sem indult fölfelé a gazdaság, majd most kiderült, hogy immár három, esetleg még több. Hogy mindezzel mennyit vesztünk, jól példázza a szomszédjainkkal történő összehasonlítás. A magyar gazdaság 2007-ben 1,1, 2008-ban várhatóan 1,5 százalék körül nő. Ugyanezen időszakban a szlovákok 10,4, illetve 7 százalékos gyarapodást képesek felmutatni, a csehek 6, illetve 5,2 százalékot, s a lengyelek sem adják alább 6,6, illetve 5,5 százaléknál. Hazánk és a szomszéd országok lehetőségeinek a különbözőségét jól mutatja, hogy miközben nálunk épp most csökkentette a jövő évi prognózist 1 százalékra a pénzügyminiszter – GDP-csökkenés még a Bokros-csomag éveiben sem volt –, a szlovákok azon keseregnek, hogy a tervezett 6,5 százalékkal szemben csupán 4,9 százalékkal nő majd gazdaságuk. S az Európai Bizottság legújabb tanulmánya Csehországban és Lengyelországban is 3,7 százalék körüli növekedést valószínűsít, Romániában pedig 4,7 százalékot a következő évre. Magyarország helyzete pillanatnyilag arra emlékeztet, mintha egy futónak valamiféle fojtogatás után kellene versenyben maradnia egészséges társaival egy hirtelen hegyire váltó maratoni pályán.

A gazdasági növekedéshez hasonlóan csúszunk le a kelet-európai bérversenyben is. 2007-ben hazánkban 4,6 százalékkal csökkent a fizetések értéke, miközben a szlovákoké 4,3, a cseheké 5, a románoké pedig 16 (!) százalékkal nőtt. S északi szomszédunk idén is fenn tud tartani 4,5 százalékos reálbérbővülést, sőt reményeik szerint jövőre, a gazdasági válság évében is 3,9 százalékot.

Magyarországot már rég nem nevezik keleti-európai Svájcnak. A térségben egészen a közelmúltig csak a szlovénok és a csehek kerestek többet, mint honfitársaink. Tavaly azonban a nettó fizetések terén Szlovákia már megelőzött minket: az itteni 114 ezer forinttal szemben odaát 136 ezer forintot vihet haza egy átlagdolgozó (a bruttót tekintve még mindig mi, magyarok keresünk többet, Szlovákiában azonban lényegesen kisebb az adó). És ha a két ország gazdasága a jelenlegi tempóban teljesít, két év alatt (!) utolérnek bennünket a románok is. A tavaly még 8,50–9,00 forint között jegyzett cseh korona ma már 10,5 forintba kerül, s Szlovákiában, Romániában is rohamosan veszti népszerűségét a magyar valuta.

Előre ittunk…

Természetesen a világgazdasági válságról nem tehet a kormány. Arról azonban igen, hogy hazánk ennyire erőtlenné vált gazdasággal kénytelen szembenézni a válsággal. Ezt egyébként Gyurcsány Ferenc is elismerte, amikor a Nemzeti Csúcson kijelentette: „a kormány követett el hibákat, például 2001 és 2006 között, amikor úgy csökkentették az adókat, hogy a kiadásokat is emelték, így elszállt a hiány”. 2001 helyett azonban pontosabb lett volna 2002-t mondani, mert ez volt az az év, amikor a szocialista kormány bejelentette az 50 százalékos közalkalmazotti béremelést, a 13. havi nyugdíjat, s számos más jóléti kiadást, ami 9 százalékos, soha nem látott magasságba lökte az államháztartási hiányt (2001-ben ez még csak 4,1 százalék volt).

Azóta is ennek a levét isszuk. Mivel a bér- és nyugdíjemeléseket visszavenni nem lehet, s nemzetközi tapasztalatok szerint az államháztartási hiány amúgy sem csökkenthető egyik évről a másikra 1-1,5 százalékpontnál erőteljesebben, a 2002-es költekezés fél évtizedre kényszerpályára állította a magyar költségvetést. S erre jött rá a 2006-os újabb dózis, amikor a Gyurcsány-kormány megalapozatlan áfa-csökkentéssel, s a személyi jövedelemadó fölső kulcsának mérséklésével nyerte meg a parlamenti választásokat.

Úgy is mondhatnánk: az elmúlt két évben annak árát fizette vissza a társadalom, amit a megelőző négy évben kapott. Csakhogy ha jobban megnézzük a statisztikákat, kiderül: valójában 2002–2006 között sem volt Magyarországon túl jelentős gazdasági növekedés. Az átlagos GDP-bővülés évi 4,1 százalék körül alakult, szemben a szlovákok 5, majd az időszak végén már 7 százalék körüli növekedésével, és a cseh gazdaság átlag 4,6 százalékos bővülésével. Vagyis versenytársaink már akkor is erősebbek voltak, amikor nálunk még jól mentek a dolgok. S ráadásul úgy, hogy arrafelé nem eszközöltek semmiféle lazítást a költségvetésen.

Ami jelentősen nőtt 2002–2006 között Magyarországon, az a bérszínvonal volt. Az időszakban a nettó bérek értéke 35 százalékkal gyarapodott. Csakhogy közgazdasági alaptétel: tartós bérnövekedést nem lehet hasonló mértékű gazdasági növekedés nélkül végrehajtani – márpedig utóbbi mindössze 23 százalékkal gyarapodott.

A jelenlegi mélyrepülésnek valójában már 2006-ban látszottak az előzményei: a nettó bérek ekkor már csak 3,6 százalékkal gyarapodtak, s a kifulladó magyar gazdaság mellett feltűnő volt például a románok 11 százalékos reálbér-növekedése. Azóta pedig a magyar dolgozók a reálbércsökkenés keserű érzését is megtapasztalhatták, miközben szomszédjaink a válságban is úgy száguldanak, mint mi békeidőben tettük. Egyértelmű: ők járnak a helyes úton.

Elmarad a prémium

Különösen súlyos felelősség terheli a kormányt azért, hogy hazánkat a világgazdasági válságnak különösen súlyosan kitett országként emlegeti a sajtó. S hogy ez valóban így van, látszik a forint árfolyamának alakulásán. Dollárban számolva nemzeti valutánk az IMF-segélycsomag pozitív hatásaival együtt is 26 százalékkal gyengébb, mint szeptember elején volt. Ugyanezt az időszakot a lengyel zloty megúszta 16, a szlovák korona 15, a cseh korona 12 százalékkal.

Hazánk a nagy államadósság miatt lényegesen sérülékenyebb, mint a környező országok. Nálunk ugyanis az uniós csatlakozás óta nem csökkent, hanem éppen nőtt az eladósodottság. Hisz a 2001-es 52-ről idén ősszel már a GDP 67 százalékára fúvódott föl az államadósság (Demokrata, 2008/45). Itt is tanulságos, ha szomszédaink mutatóira figyelünk. Szlovákia államadóssága mindössze a GDP 29,4, Csehországé 28,9 százalékán áll, nem is beszélve Románia 12,9 százalékos mutatójáról.

Az egy évre ígért nadrágszíjmeghúzás helyett tehát 2007 és 2008 után eljön a harmadik szűk esztendő is. Ami azt jelenti: évek óta csak toporgunk az uniós felzárkózás útján. Sőt ha a szakértők által valószínűsített 1 százalékos GDP-csökkenés vár ránk, még távolodunk is Nyugat-Európától, hiszen arrafelé 0 százalékos GDP-változással számolnak jövőre. Ahogy távolodtunk tavaly és idén is, hiszen a hazai 1 százalékkal szemben a régi EU-tagországok 2-3 százalékos gazdasági növekedést értek el. Emlékezetes, az uniós csatlakozás előtt azt mondták: az integráció óriási lendületet ad majd a magyar gazdaságnak a megnyíló piacok és az uniós támogatások miatt. S mindez tényleg így volt Spanyolország vagy Portugália csatlakozásakor, amelyek belépésük után a legrosszabb években is 3 százalékos gazdasági növekedésre voltak képesek. De ahogy említettük már: a csehek és lengyelek is évi 4-6 százalékkal nőttek 2004-es csatlakozásuk óta, hogy a szlovákokról ne is beszéljünk! S hasonlóan élvezi a csatlakozás pezsdítő hatásait a román vagy bolgár gazdaság, amelyek tavaly, első uniós évükben 6 százalékkal bővültek. Mindenhol működik a recept, csak Magyarországon nem.

„Bíróság előtt lenne a magyar politikusok helye azért, amit az ország gazdaságával tettek. Felügyelet alá kellene helyezni azt az országot, amelyet saját elitje dönt romba” – írja az SME, Szlovákia második legolvasottabb – amúgy liberális – napilapja az egykor példakép Magyarország leszakadásáról. Ami egyre ijesztőbb méreteket ölt. Ha ugyanis összerakjuk az elmúlt kettő, és a jövendő egy év számait, azt kapjuk, hogy miközben Magyarország három év alatt mindössze 1,5 százalékkal bővül, a szlovák gazdaság 24, a cseh 15, a lengyel 17 százalékkal fejlődik. Hazánk tehát kihullani látszik a legfejlettebb kelet-európai csatlakozók közül, s egyre inkább a később érkező balkáni országok: Románia és Bulgária versenytársává válik. S ne legyenek illúzióink: mindez nem változik nagyot 2010-ben sem. Mert még ha el is múlik a gazdasági válság: nem mindegy, hogy valaki 4 százalék körüli gazdasági növekedés, vagy 1 százalékos visszaesés után folytatja a versenyfutást…

Kárász Andor