– Nem tudtuk megértetni a politikával, hogy a társadalom alapja a gazdaság – mondta Demján Sándor, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének (VOSZ) elnöke, a szervezet által a közelmúltban rendezett fórumon. Amivel arra célzott: a 2002–2010 között hatalmon levő szocialista kormányok elfelejtették gazdaságilag megalapozni különböző jóléti intézkedéseiket. Épültek autópályák, osztottak 13. havi nyugdíjat, végrehajtottak 50 százalékos közalkalmazotti béremelést, adómentessé tették a minimálbért, sőt egy időben még adókat is csökkentettek – csak azzal nem törődtek, hogy a munkahelyeket gyarapítsák, hogy növeljék a kormányzati osztogatás alapjául szolgáló adóköteles jövedelmeket. Az eredmény ma már több mint kudarc: a nyugdíjemelést és a 13. havi bért visszavonták, a kormányzati beruházások befulladtak, az adócsökkentésekből pedig adóemelések lettek. Ám időközben 48 milliárdról 97 milliárd dollárra nőtt Magyarország adósságállománya (Demokrata, 2010/9).

Gyilkos mix

Az elmúlt néhány év történései egyértelműen bizonyították: nem életképes az úgynevezett liberális gazdaságpolitika. A piac mindenhatóságát dicsérő ideológiát leginkább az SZDSZ hirdette Magyarországon, ám mivel az elmúlt húsz évből 11-ben a szabad demokraták a szocialisták állandó koalíciós partnerei voltak, az eszme igen hamar az MSZP-t is megfertőzte.

Az elmélet látszólag a leghatékonyabb irányba tereli a gazdaságot: minden téren szabadon engedi a versenyt, sőt a határokat is megnyitja, hogy a gazdasági szereplők egymással versengve a lehető legalacsonyabbra nyomják le az árakat.

Emlékezetes, ahogy 2002-ben Csillag István, a hivatalba lépő SZDSZ-es gazdasági miniszter meghirdette a „szabad versenyre és exportorientált növekedésre” építő gazdaságpolitikát, ami pont ellenkezője volt az előző kormány által gyakorolt mintának. Az állami vásárlásokat közbeszerzésekhez kötötték, ahol szabadon jelenhettek meg külföldi ajánlattevők is. Az autópálya-építkezéseken tartott sajtótájékoztatókon Csillag, majd az őt követő Kóka János büszkén hirdették a 15-30 milliárdos megtakarításokat. Szintén szemléletbeli változást takart az „exportorientált növekedés” jelszava, ami azt jelentette, hogy az előző időszak belföldi kereslet-élénkítésével szemben a külkereskedelmi kivitelnek kell táplálnia a gazdasági növekedést. Csakhogy ez jócskán átrendezte a kormányzati támogatásokat.

Míg 1998–2002 közötti a polgári kormány a belföldi kereslet élénkítésében a hazai kis- és középvállalkozásokban találta meg partnerét, az SZDSZ vezette minisztérium a multinacionális cégek számára nyitotta meg a forrásokat. Az ő gondolatmenetük szerint logikusan: mivel Magyarország exportteljesítményének 70 százalékát a multinacionális cégek hazai leányvállalatai teljesítik, a kivitel úgy növelhető tovább, ha őket támogatják.

Egy európai uniós felmérés szerint hazánk 2008-ban 2,5 milliárd euróval támogatta a nagyvállalatokat – ez a GDP nagyságához képest rekordnak számít a kontinensen.

A liberális gazdaságpolitikát ráadásul vérbeli baloldali szociálpolitikával párosította az MSZP – ami különösen veszélyes mixet jelent. Míg a 2002 előtti kormány bevallottan a munkavégzéshez kötötte a támogatások jelentős részét, a Medgyessy-korszaktól beindult az alsó, gazdasági értéket jellemzően nem termelő rétegeknek szóló osztogatás. A családi pótlékot alanyi jogúvá tették, és duplájára emelték, a nyugdíjasok évi 10-15 százalékos járulékemelésnek örülhettek, s jelentősen nőttek a szociális támogatások is. S amikor kiderült, hogy mindez fenntarthatatlan, 2004-től a kormány vállalkozói rétegek további terhelésével próbálta kiegyensúlyozni a gazdaságot.

2006-ban pedig, amikor pedig újra nyert az MSZP, kiderült: Magyarországon a munka nélkül élők szavazataival is lehet választást nyerni. Hisz hiába vettek részt a vállalkozói érdekképviseletek a Fidesz vállalkozásélénkítő programjának kidolgozásában, Gyurcsány Ferenc demagóg ígéretei ismét többséget kaptak. E sajátos szavazóbázis jelenleg is rányomja bélyegét az MSZP kampánykörútjaira.

Egy közelmúltban készült felmérés szerint az aktív dolgozók körében immár csak 5 százalék a szocialisták támogatottsága. Ellenben a párt szavazóinak fele a nyugdíjasok közül kerül ki.

Ördögi körben

Ma már jól látszik, mi lett a liberális gazdaságpolitika és a baloldali szociálpolitika párosításának az eredménye. A hazai kis- és középvállalkozások terhei jócskán felülmúlják a szomszédos országokét, nem fejlődnek, sőt tavaly 11 ezerről 15 ezerre ugrott a csődbe ment cégek száma. Esély sincs rá, hogy Magyarországon kialakuljon a nemzeti tőke, pedig létfontosságú lenne az ország stabilitásának megteremtéséhez. A támogatott multinacionális vállalatok ugyanakkor nem sok hálát mutatnak. A nemzetközi válságra hivatkozva Magyarországon is felszámolják gyáraikat, esetleg akkor hajlandók maradni, ha további segítséget ígér nekik a kormány. Pedig ha a multik elmennek, nyom nélkül vesznek el az elmúlt években nekik adott támogatások.

Hisz beruházásaikat elviszik, a nyereséget pedig már korábban hazautalták. Valójában eddig sem próbáltak integrálódni a hazai gazdasági rendszerbe: kimutatások szerint a nemzetközi cégek beszállítóinak mindössze 20 százaléka volt hazai vállalkozás.

A rossz gazdaságpolitika eredményét jól példázzák az elmúlt évek GDP-mutatói. 6,2 százalékos GDP-csökkenéssel hazánk Európa egyik legsúlyosabb visszaesését produkálta a tavalyi évben – Szlovákia 4,7 százalékos visszaeséssel, Lengyelország pedig 1,7 százalékos növekedéssel (!) vészelte át a tavalyi válságos esztendőt. De valójában nem a 2008 őszén, a nemzetközi válság kirobbanásakor kezdődött Magyarország vesszőfutása.

Hazánk GDP-je már 2008 első felében, sőt 2007-ben is csak évi 1 százalék körüli mértékben növekedett – szemben Szlovákia 6-10, vagy Csehország 3-6 százalékos eredményével. A szocialista kormány rossz gazdaságpolitikája tehát 2007–2010 között – mert idén sem lesz GDP-növekedés – négy évre befullasztotta a gazdaságot. Az eredményt ma már a dolgozók is súlyosan érzik: a munkanélküliség 10,8 százalékos, a reálbér 2,4 százalékkal csökkent, a kiskereskedelem 5,2 százalékkal esett vissza. Utóbbi azt jelenti, hogy ördögi körbe került az ország.

A vásárlóerő hiánya ugyanis tovább rontja a vállalkozások helyzetét. A boltokban még kevesebb áru fogy, még kevesebbet kell tehát termelni, vagyis további cégek mehetnek csődbe, további emberek válhatnak munkanélkülivé, ami újra és újra tovább szűkíti a vásárlóerőt. Jellemző, hogy bizonyos, nem alapvető szükségleteket kiszolgáló ágazatokban (szépségápolás, szoláriumok, autókereskedések) 30-70 százalékos visszaesést is mutatnak a statisztikák, de a bútorok, iparcikkek forgalma is 15 százalék körüli mértékben csökkent. S a folyamatban semmi nem utal arra, hogy bármilyen fordulópontra számíthatnánk. A kiskereskedelmi forgalom például harmadik éve esik, s az esés egyre gyorsul, 2007-ben 2,1, 2008-ban 1,6, 2009-ben pedig 5,4 százalékos visszaesésről árulkodtak a statisztikák.

S gyorsulva zuhant 2009 újabb és újabb negyedéveiben is. Míg az első negyedév csak 4 százalékkal maradt el az előző év azonos időszakának adataitól, a harmadik negyedévben már 7, a negyedikben pedig 7,5 százalék volt a lecsúszás.

Mindenben az ellenkezőjét

Hazánk gazdasági válságának diagnózisából már következik a terápia is: mindenben az eddigiek ellenkezőjét kell csinálni. Ahogy Semjén Zsolt, a KDNP elnöke a Fidesz–KDNP gazdasági programról nyilatkozott: pénzt kell juttatni a gazdaságba. A növekedés kulcsát a multinacionális cégek helyett a hazai vállalkozások jelentik, hisz ők foglalkoztatják a versenyszektorban dolgozók 70 százalékát.

Ha a vállalkozásoknak jól megy, végre nőhet a foglalkoztatottság, emelkedhetnek a bérek, vagyis az üzletekbe is visszatérnek a napjainkban annyira hiányzó vásárlók. S ha beindulnak a vásárlások – az ördögi kör fordítottjaként –, az újabb és újabb megrendeléseket hoz a termelő cégek, valamint a szolgáltatásokban dolgozók számára – ez pedig további és további munkalehetőségeket teremt.

De honnan lehetne előteremteni azt a pénzt, ami beindíthatná a gazdasági növekedést? Magyarországot ugyanis jócskán kivéreztette az elmúlt nyolc év hibás gazdaságpolitikája – ráadásul a megduplázódott államadósság további fizetési kényszert jelent. Szerencsére azonban számíthatunk az európai uniós forrásokra. Amelyekre viszont szintén igaz: mindent fordítva kell csinálni, vagyis a multinacionális szektor helyett a hazai cégeket kell helyzetbe hozni általuk. Orbán Viktor a VOSZ fórumán ki is jelentette: pár éven belül a brüsszeli források felét a vállalati szektor felé irányítják át. A Fidesz 2000–2002 között már megmutatta, hogy belső eszközökkel képes fellendíteni a gazdaságot.

A Széchenyi Terv három alappilléréből egyik a kis- és középvállalkozások támogatása volt, ám a lakásprogram is jócskán húzott az építőipar és a hozzá kapcsolódó szolgáltatások teljesítményén. Most az uniós pénzek jókora muníciót nyújthatnak egy nemzeti programhoz. 2007–2013 között ugyanis 22 milliárd euró (körülbelül 6000 milliárd forint) lehívására jogosult az ország, és ennek kétharmada még szétosztásra vár. Ez egyébként a szocialista kormány kritikája is: pont akkor, amikor a belső források hiánya miatt gazdasági recesszióba süllyedt az ország, késlekedtek az EU-források lehívásával.

Változtatni kell ugyanakkor a közbeszerzések metodikáján is. Varga Mihály, vélhetően az új kabinet pénzügyminisztere többször hangsúlyozta: a Fidesz gazdaságpolitikájának központi eleme a munka. Márpedig a hazai munka, hazai munkahelyek preferálásába nem fér bele, hogy az ország mindent külföldről vásároljon. Az elmúlt időszak liberális gyakorlata ebben is mérhetetlen károkat okozott. Míg Franciaországban, Németországban a közbeszerzések 90 százalékát hazai vállalkozások nyerik el.

Berényi Lajos, a Közbeszerzések Tanácsának elnöke viszont néhány éve arra hívta fel a figyelmet: nálunk a közbeszerzéssel szétosztott pénzeknek mindössze egyharmada kerül hazai kis- és középvállalkozásokhoz. Furcsa ellentmondás: a hazai buszgyárak a csőd szélén egyensúlyoznak, miközben a Volánbusz kínai autóbuszokat vásárol (Demokrata, 2010/11.). Igaz, a megrendelő szempontjából valóban nyereséget hoz a liberális eljárás: buszok esetében például a magyarok 50-60 milliós ajánlatához képest 5-15 millióval olcsóbb a kínai.

Össztársadalmilag viszont már meglehetősen szerencsétlen, ha a magyar állam megrendelésére Kínában foglalkoztathatnak kínai munkásokat, s a cég nyereségadója a kínai költségvetést gazdagítja – miközben hazai megrendelés esetén magyar munkások s a magyar állam lehetne a nyertes. Nem is beszélve a nemzeti tőke további szerepéről: a jövedelemtulajdonosok a pénzt további fejlesztésekre, szolgáltatások vásárlására, esetleg a civil szféra támogatására fordítják – természetesen saját hazájukban. Ezért egyébként Németországban, Franciaországban nemcsak a közbeszerzéseken, hanem az egyes vállalati megrendeléseknél, a hatósági engedélyek kiadásánál is figyelnek arra, hogy lehetőség szerint hazai árut, szolgáltatást vásároljanak.

Karöltve a vállalkozókkal

Az Európai Unió Magyarország csatlakozása előtti utolsó bővítése a nyolcvanas években zajlott. Az akkor társult országok sokkal világosabban látták: a hazai vállalkozások fejlesztése nélkül cselédsors vár rájuk a közösségben. Ahogy Demján Sándor emlegeti: Görögországban, Spanyolországban külföldi vállalat a mai napig alig nyer a közbeszerzéseken.

Portugáliában, Írországban pedig szintén arra törekedtek, hogy a nemzeti tőkét erősítsék. A magyar gyakorlattal szemben, ahol francia és német cégeknek adtuk el az elektromos szolgáltatókat, az erőműveket, vagy a víz- és csatorna-szolgáltatók egy részét, ott az infrastruktúrát nemzeti vállalatoknak privatizálták.

Arrafelé ugyanis felismerték: hazai tőke nélkül nincs gazdasági stabilitás.

– A protekcionizmus húsz éve még elvetendő politika volt, aztán azt mondták, hogy megfontolandó, ma pedig azt, hogy magától értetődő – célzott burkoltan a Fidesz várható politikájára Orbán Viktor a VOSZ fórumán. Hozzátéve: – 2012-re a közbeszerzéseken a hazai tulajdonú vállalatoknak legalább olyan mértékben előnyt kell élvezniük, mint Franciaországban vagy Németországban.

Egyúttal a Fidesz elfogadta a vállalkozói érdekképviseletek további négy követelését is. A kis- és középvállalkozások határozottabb támogatását, versenyképes adórendszer kialakítását, a termelés prioritását, valamint utóbbi érdekében a társulások ösztönzését. Abban ugyanis csak ködös-liberális elméleti szakemberek bízhatnak, hogy termelés nélkül, mindent külföldről vásárolva, adósságra alapozva megállhat lábán az ország.

A nemzeti gazdaságpolitika a Fidesz szerint négy év alatt négyszázezer, tíz év alatt egymillióval növelheti a magyarországi munkahelyek számát. A VOSZ azt azzal egészíti ki: az állások jelentős részének a termelésben kell létesülnie. S ha mindez megvalósul, néhány újabb választási cikluson át végre a nemzeti tőke is kialakulhat.

Kárász Andor