Magyarországon főkönyvelői szemlélet irányítja a gazdaságot. Ha egy vállalkozásnál a főkönyvelő hozza meg a döntéseket – remélem, ezzel nem bántom meg a pénzügyminiszter urat -, az általában csődközeli helyzetet jelent. Annál a cégnél nem jut piacfejlesztésre, kutatás-fejlesztésre, termékfejlesztésre, bővülésre, beruházásra, mindent a túlélésnek vetnek alá. Ehelyett nekünk egy aktív gazdaságpolitikával kellene előre menni, megelőzni ezt a helyzetet – nyilatkozta a Magyar Demokratának Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke. Az érdekképviselet úgy számol: az adóemelések mintegy 400 milliárd forintot vesznek el a kis- és középvállalkozásoktól, s a szürkegazdaságba vagy felszámolás felé taszítják a cégeket. 2008-ra 70-80 ezer fővel fog nőni a munkanélküliek száma.

– A kormány mintegy 600 milliárd forint adótöbbletet vár a vállalkozásokra kivetett adóemelésektől. Mennyi terheli ebből a kis- és középvállalkozásokat? – A mi számításaink szerint 627 milliárd forint többletteherrel sújtják a cégvilágot. Ennek nagyjából kétharmada érinti a kkv-szektort. Pedig a kis- és középvállalkozások jó része már most is nehezen tud víz fölött maradni. – Mit tartanak legsúlyosabbnak az Önöket érintő 400 milliárdos tételből? – Bár forintban kifejezve vannak ennél nagyobb tételek is, több szempontból is aggályosnak tartjuk a minimálbér járulékainak dupla befizetését. Ez egyébként 60 milliárddal terheli meg a vállalkozásokat. Ebben azt véleményezi a döntéshozó, hogy a kisvállalkozói szektor adót csal. Mindenkire kiterjesztően, aki nem bizonyítja be az ellenkezőjét. Szerintem ez erősen feszegeti a jogállamiság kereteit. Pedig sok olyan iparág és kistérség van, ahol képtelenek ezt megfizetni a vállalkozások. Az eldugottabb kistérségekben működő könnyűipari, a kereskedelmi és a vendéglátással foglalkozó vállalkozásoknál komoly gondokat okoz majd ez a döntés. Jelentősen növelheti a munkanélküliek számát, akik amellett természetesen elkezdenek fusizni, vagyis átlépnek a feketegazdaságba. – De a kormány azt mondja, hogy aki kiállít egy nyilatkozatot, hogy munkavállalója valóban csak minimálbér körüli összeget keres, annak nem kell befizetnie a megemelt járulékot. – Több cégtől azt tudtuk meg, hogy amikor erről a nyilatkozatról érdeklődtek az APEH-nál, azt a választ kapták, hogy természetesen kiállíthatnak ilyet, de hogyha adóvizsgálat lesz, alaposan a körmükre fognak nézni. Azt gondolom, hogy Magyarországon van bizonyos félelem a hatóságoktól. Annál is inkább, mert az utóbbi időben a hatósági ellenőrzések erőteljesebbek lettek. Vannak olyan hatóságok, amelyek a befolyt bírságot saját költségvetésükben használhatják fel. Vagyis abban érdekeltek, hogy a bírság minél nagyobb legyen. Kicsit túlozva: az ellenőr csak akkor kapja meg karácsonyi pluszfizetést, ha még több bírságot hajt be. Egy vendéglőst például 300 ezer forintra büntettek, amikor véletlenül betette az uzsonnáját a hűtőbe, és éppen ellenőrzést kapott, mert nem volt eredetigazolása az egy kifliről és az egy kefirről. – Az elvonások kétharmada a kkv-szektort sújtja, pedig a GDP előállításából fele-fele arányban részesednek a külföldi nagyvállalatok és a hazai kis- és középvállalkozások. Nem is beszélve a két szektor nyereségessége közötti különbségről! – Magyarországon két gazdaság működik párhuzamosan. A multinacionális cégeket nem nagyon érintik az intézkedések. Vagy ahol érintik, kellő lobbierővel tompítani tudták ezek hatásait. A kis- és középvállalati szektor Magyarországon részben kényszervállalkozókból áll, részben olyan vállalkozókból, akiknek nagyon kevés a vállalkozási tapasztalata, tőkéje, eszköze, ellátottsága. De ettől még ez a szektor a gazdaság talán legfontosabb köre, hiszen a legnagyobb foglalkoztató – a nem államigazgatásban dolgozók 75 százaléka itt talál munkát. S az országnak elemi érdeke a foglalkoztatás kiszélesítése. – Nem lehetett volna megcsinálni az elvonásokat úgy, hogy fele-fele arányban terheljék a két szektort? Ha már fele-fele arányban termelik a GDP-t… – Ez politikai döntés. – De mért jár így a politikusok agya? – Ezt tőlük kell megkérdezni. Mi eleve azt gondoljuk, hogy nem így kellett volna ezeket a kiigazításokat megcsinálni. Az világos, hogy nem volt alternatíva, lépni kellett. A Kamara volt az egyik kezdeményezője annak a kiáltványnak, amely a választások után rögtön megjelent, s amelyben leírtuk, hogy első lépésként a költségvetési egyensúlyt kell helyreállítani. Csakhogy a politika nem nyúlt vissza azokhoz az eredendő bűnökhöz, amelyek a jelenlegi helyzetet okozták. A lakástámogatások, a tizenharmadik havi nyugdíj, a fedezet nélküli közalkalmazotti béremelés, a minimálbér adómentessége. S ide tartozik a kormány és a jegybank elmérgesedett viszonya, ami a kamatterhekben jócskán érezteti hatását. Nem akarom a jóléti intézkedések társadalmi szükségességét vitatni. Egyet-kettőt el is viselt volna a költségvetés, de mindet nem. – Amit felsorolt, mind a lakosságot kedvezményezte, most viszont ennek árát – legalábbis 50 százalékban – a vállalkozói körtől szedik vissza. – Ez a fő baj. Hűtjük a gazdaságot. Minden 1 százalékos GDP-csökkenés százmilliárd forinttal csökkenti a költségvetés mozgásterét. Most visszafogják a beruházásokat, szűkítik fogyasztást, felpörgetik az inflációt, aminek eredményeként helyreállhat ugyan az egyensúly, de ennek komoly ára lesz. A fő probléma a magyar gazdaságban, hogy képtelen egyszerre szem előtt tartani a növekedés és egyensúly szempontjait. Ha az egyikre figyel, lemond a másikról. A jelenlegi hűtés eredménye: úgy akarunk Európához közeledni, hogy ugyanolyan sebességűre lassítjuk gazdasági növekedésünket, mint tőlünk nyugatra. – A múlt heti konvergencia-konferencia után Járai Zsigmond azt mondta: az EU-t nem érdekli különösebben, hogy Magyarország milyen áron teremti meg az egyensúlyt. Elképzelhető kisvállalkozások tömeges összeomlása? De hogy lesz akkor egyensúly adóbevételek nélkül? – A nulla pont is egyensúlyi pont, bár ezt nyilván senki sem szereti. Azért én nem vagyok ennyire borúlátó. Azt senki nem gondolhatja, hogy Magyarországon nem lesz kis- és középvállalkozói szektor. De hogy ez mennyire lesz versenyképes, az már kritikus kérdés. Mi a nagyiparunkat jórészt odaadtuk – ez volt a rendszerváltás ára. Pedig az iparban birtokolt tulajdon nagyon fontos a nemzet fejlődése szempontjából. A hazai tőkének ide termelődik a profitja, ide kötődik kulturálisan, vagy karitatív értelemben. Csupán a kis- és középvállalati szektor maradt nagyrészt hazai tulajdonban. Az intézkedések egyik veszélye, hogy itt is romlanak majd a pozícióink. – Ahogy mondta: Önök is költségvetési reformot követeltek. Hogy kellett volna akkor ezt csinálni? – Szerintünk kiadáscsökkentéssel kellett volna menedzselni a problémát, miközben a gazdaságot fűteni kellett volna, hogy a növekedés megmaradjon. – Azért kiadáscsökkentés is van a kormányzati tervekben: egészségügyi reform, oktatási reform. Ezekkel akkor indokoltnak tartják? – Magyarország nagyon sokáig nem fejezte be a rendszerváltást. Miközben a gazdaság átállt egy termelékenységi elvárásrendszerre, nem változtak az oktatás, az egészségügy, a kutatás-fejlesztés, az államigazgatás viszonyai. Amikor költségvetési feszültség keletkezett, a politika mindig a könnyebb utat választotta, és nem takarékosabbra alakította ezeket a struktúrákat, hanem egyszerűen belenyúlt a gazdaság zsebébe. Az állam által működtetett rendszerekben egyszerre van jelen a hiány és a pazarlás. Most veszik észre, hogy ez már nem tartható tovább. Csakhogy most összekeverednek a reform, a megszorítás és a konvergenciaprogram elemei. – A reformok tehát akár jó irányba is mozdíthatják a gazdaságot? – A reformok jelentenék a kulcsát annak, hogy a magyar gazdaságpolitika ne térjen rendszeresen vissza a hibás pályára. Ha 30 százalékkal kevesebb a gyerek, nem logikus hogy 30 százalékkal kevesebb iskola kell? A mai Magyarországon nincs meg a fedezete azoknak a struktúráknak, amelyeket működtetünk. Az igazi veszély az, hogy mivel a reformok nem alaposan előkészítettek, a társadalmi ellenállás elsöpörheti őket. És öt év múlva újra ezekkel a problémákkal találkozunk. – Komolyan gondolja, hogy az oktatás vagy egészségügy leépítésének a programját el lehetne fogadtatni a társadalommal? – A világ legjobb reformprogramja is halálra van ítélve, ha a társadalom nem támogatja. A reformfolyamatnak úgy kellene kinéznie, hogy a helyzetfelismerést a helyzetfelmérés követi, majd koncepciót alkotnak, azt vitára bocsátják, és utána hoznak döntést. A végrehajtás során pedig folyamatosan figyelik, hogy a kívánt irányba haladnak-e a dolgok, és ennek megfelelően finoman folyamatosan módosítgatják a folyamatot. És ami társadalmi szempontból nagyon fontos: valamilyen módon kárpótolják a veszteseket. Így kellene kinéznie egy jól előkészített reformnak. S akkor valószínűleg kevesebb társadalmi feszültéség árán lehetne végigmenni azon az úton, amin amúgy mindenképpen végig kell mennünk. – Megkérdezik Önöket a különböző kormányzati tervek elkészítésekor? – Van egy aktív párbeszéd. Természetesen mi a gazdaság érdekeit képviseljük, egy politikusnak pedig más szempontjai vannak. – Azt olvastam Öntől: ma még mindig ugyanazok ülnek a különböző érdekegyeztető fórumokon, akik még a taxisblokád idején kerültek oda. Tényleg? – Így van. A magyar érdekegyeztetési mechanizmus a rendszerváltás idején alakult ki, és azóta nem változott. Miközben a gazdaság hihetetlen módon átalakult. Vagyis van egy sor hivatásos érdekvédő, ami szerintem szerencsétlen dolog. Ezért mi szorgalmazzuk az érdekegyeztetés megújítását, a valós szereplők előtérbe kerülését. De hát egy kormánynak sosem érdeke a szereplőket fölerősíteni, mert abban a pillanatban, ha megjelenik egy igazán erős szereplő a tárgyalásokon, akkor azt muszáj komolyan venni. Sokkal kényelmesebb, ha van három-négy szereplő, mert akkor mindig lehet valamelyikkel egyezkedni. Mi azt mondjuk, ahhoz, hogy valaki érdeket képviselhessen, először bizonyítsa be, hogy mekkora tagsága van. – Amikor a költségvetési problémák okairól beszélgettünk, felsorolt egy sor olyan programot, amely az elmúlt években jobb helyzetbe hozta a lakosságot. Hogy lehet, hogy vállalkozásfejlesztési programot egyet sem tudunk mondani? – A rendszerváltás óta nem volt olyan kormány, amelynek a programjában ne szerepelt volna a kis- és középvállalkozások fejlesztése. Csakhogy ezeknek a programoknak a hatásfoka messze elmarad attól, amire szükség lenne – néhánynak már a nevére sem emlékszünk. Azért azt nem mondom, hogy semmi nem történt kisvállalkozás-ügyben. Itt van például a Széchenyi-kártya, amit 2002-ben indítottunk el, és már a harmadik kormány idejét éli. 65 ezer ügyfelünk hitelfelvételi problémáit könnyíti meg ez a lehetőség több mint ezermilliárd forintnyi kihelyezett hitellel. – Ezért ismerték el Európa-díjjal. – Vannak programok, csak kevés. A fő probléma az, hogy a gazdasági környezet kialakításában az állam nem tartja különösebben fontosnak a vállalkozások versenyképességét. A kamatszint, a bürokratikus terhek, a hitelhez jutás lehetősége, az adószint lényegen kedvezőtlenebb, mint a szomszédos országokban. – Szerintem a kisvállalkozás-fejlesztési politika megítélésének fő mércéje mégiscsak a foglalkoztatás alakulása, hiszen a munkahelyek döntő részét a kisvállalkozások adják. Ebből a szempontból nézve viszont egy helyben topogunk már vagy egy évtizede. Teljes kudarc? – Ezt sem osztom, hisz épp előbb beszélgettünk egy sikeres példáról. De valóban lehetne több is. Abban igaza van, hogy a sikernek a mértéke az elért vállalkozások tömege. Többet kellene invesztálni a kkv-szektorba, és ez a kör ezt nagyon meghálálná mind működésben, mind foglalkoztatásban, mind adóbefizetésben. – Más módja igazán nincs is a foglalkoztatási szint emelésének. – Így igaz. A nagy multinacionális cégek nagyon koncentráltan és hullámszerűen foglalkoztatnak. Megnyílik a gyár, és egy adott település környékéről felvesznek ezer embert. A kkv-k sokkal egyenletesebben befolyásolják a foglalkoztatottságot, ráadásul az ország minden térségében megtalálhatók. – El lehet egyáltalán érni másképp a gazdasági egyensúlyt, mint hogy bővítsük a foglalkoztatást, tehát erősítsük a kisvállalkozásokat? – Nem. Persze volt olyan időszak, amikor javultak a foglalkoztatási statisztikák, mert az állami szféra fölszívott néhány tízezer embert. De ez nyilvánvalóan hibás pálya, hisz az állami szektor végeredményben nem elsődleges értéktermelő. – A választások előtt az ellenzék azt ígérte: adócsökkentéssel bővíteni tudja a foglalkoztatást, s ezzel megoldja a gondokat. Helyes volt ez az elképzelés? – Ma már ezzel nem érdemes foglalkozni. Ha az adott foglalkoztatási szint mellett csökkentették volna az adókat, nyilvánvalóan öszszeroppant volna a költségvetés. Ha viszont ezzel egy időben növelni tudták volna az adófizetők számát, akkor nyilvánvalóan nem omlott volna össze. De ez ma már csak fikció. Ma Magyarországon egy liberális gazdaságpolitika érvényesül, amely azt mondja, hogy elsődlegesen a piaci szabályoknak kell érvényesülni. Vagyis az állami beavatkozást minimalizálni kell. Ez nem egy támogatáscentrikus gondolkodás. Ha mi egy jól fejlett európai ország lennénk, természetes is lehetne ez a filozófia. Mivel azonban egy fölzárkózó ország vagyunk, ezzel olyan eszközökről mondunk le, amivel meg lehetne erősíteni a piaci versenyhez még nem eléggé fejlett gazdasági szereplőket. Érdemes megnézni a nagy európai államok gazdaságpolitikáját: miközben azt mondják, hogy legyünk liberálisak, és nyissuk ki a piacot, tevékenységükben arra törekednek, hogy patrióták legyenek, és a saját cégeiket juttassák előnyhöz. – Azért van itt támogatás. Két hete a VOSZ nehezményezte az Audinak adott legújabb adókedvezményeket. Azt is mondták, félő, hogy később a kormány a hazai kisvállalkozásoktól szedi vissza az engedményt. Mi erről a véleményük? – Ez nyilvánvaló. – Látnak már olyan jelet, ami arra utal, hogy visszaszedik? – Bár nem csak a kkv-szektort érinti, de itt vannak a cégek átruházásának megadóztatásáról szóló tervek, ahol a cégben szereplő ingatlanokra és ingóságokra büntetőilletéket kellene fizetni. Ma Magyarországon totális fiskális szemlélet uralkodik. Főkönyvelői szemlélet irányítja a gazdaságot, mindent a bevételi kényszer határoz meg. Ha elmegyünk egy vállalkozáshoz, és ott a főkönyvelő hozza meg a döntéseket – remélem, ezzel nem bántom meg a pénzügyminiszter urat -, az általában csődközeli helyzetet jelent. Annál a cégnél nem jut piacfejlesztésre, kutatás-fejlesztésre, termékfejlesztésre, bővülésre, beruházásra, mindent a túlélésnek vetnek alá. Ehelyett nekünk egy aktív gazdaságpolitikával kellene előremenni, megelőzni ezt a helyzetet. Pedig még szerencsések is vagyunk, hiszen az uniós pénzek jönnek Magyarországra. De óriási hiba, hogy ezeket a pénzeket nem elsődlegesen gazdaságfejlesztésre fordítjuk. Pedig a hullámvölgyet remekül ki lehetne simítani ezekkel a pénzekkel. 2008-ra 70-80 ezer fővel fog nőni a munkanélküliek száma. Mi azt mondjuk, ezt felére lehetne csökkenteni akkor, ha megdupláznák a gazdaságba irányuló pénzek mennyiségét. Főleg technológia-fejlesztésre kellene többet fordítani. Ennek eredményeként a gazdaság hatékonyabban fejlődik, s rövidesen nőni kezdenének az államkassza bevételei. Ezzel a modellel vált sikeressé Írország vagy újabban Spanyolország, miközben Görögország ilyen-olyan önkormányzati beruházásokra költötte el a támogatásokat – meg is lehet nézni az eredményt. Ezzel a módszerrel 2008 után már megkezdhetnénk a fölfelé kapaszkodást, miközben a konvergenciaprogramból az derül ki, hogy a kormány csak 2009-re várja a mélypontot. – Vannak már jelei annak, hogy a vállalkozások megkezdik az emberek elbocsátását? Adnak tömegesen vissza vállalkozási engedélyeket? – Készítettünk egy tanulmányt, amely azt mutatta, hogy minél kisebb egy cég, annál inkább a szürkegazdaságot fogja választani menekülési útként. Látszólag elküldi a munkavállalóját, ténylegesen feketén foglalkoztatja tovább. Egy macska-egér játék kezdődik: az APEH hajtani fog, hogy leleplezze ezeket a visszaéléseket, ezek meg mindent meg fognak tenni, hogy ne lehessen őket fülön csípni. Jól látható: a folyamat nem a gazdaság kifehérítésének irányába megy. szasa