Öt éve még azzal vádolták az Orbán–Matolcsy-féle gazdaságpolitikát, hogy falnak vezeti az országot. Ma már senki nem állítja ezt. Az új vád a versenyképesség romlása, és hogy a sikerek csak átmenetiek. A bírálatokról, hogy honnan hova jutottunk 2010 óta, s mely kitörési pontok kínálkoznak a gazdaság további fejlesztésére, dr. György Lászlót, a Századvég Gazdaságkutató Zrt. vezető közgazdászát kérdeztük.

Fotó: T. Szántó György/Demokrata

– Bár még egy év van hátra a választásokig, a kampány megkezdődött. Az ellenzék számonkéri a Fidesz–KDNP-kormányon, hogy hét év kormányzás után még mindig alacsonyak a reálbérek, nem elég magas arányú a foglalkoztatottság, nem fordít elég pénzt az oktatásra vagy az egészségügyre.

– Mielőtt erre válaszolnánk, érdemes áttekinteni, honnan indultunk hét évvel ezelőtt. Bizonyára sokan emlékeznek még rá, hogy 2008-ban Romániával és Görögországgal karöltve folyamodtunk hitelért az IMF-hez, hogy ne omoljon össze a gazdaság. Az ország nettó külső tartozásállománya GDP-arányosan 117 százalék volt, ezzel a harmadik világbeli országokkal versenyeztünk a legeladósodottabb ország címéért. 2010-ig tovább romlott a helyzet. Mindez azt jelentette, hogy az óriási kamatterhek révén a jövedelmeket az adófizetőktől a globális tőketulajdonosokhoz irányították át.


– A rendszerváltozás idején még az volt a látszat, hogy Magyarország a térség legfejlettebb gazdasága, amely viszonylag könnyen átállhat a piacgazdaságra. Hogy sikerült ilyen mélyre leküzdeni magunkat?

– Az adósság felhalmozódásában fontos szerepe volt annak, hogy 1990 után folyamatosan olyan áldozatokat vállaltunk részint kényszerből, részint rossz stratégiák következtében, ami elkerülhetetlenül vezetett ehhez az állapothoz. 1992-ben csatlakoztunk az európai szabadkereskedelmi övezethez, ami védtelenné tette a magyar termékeket a hazai és a nemzetközi piacokon a tőkeerős világcégekkel szemben. A privatizáció levezénylésének módja szintén a teljes leépüléshez vezetett, hiszen semmiféle feltételeket nem szabtak az új tulajdonosoknak, sem a termelés, sem a foglalkoztatás fenntartása terén. De említhetjük az akkoriban megszületett csődtörvényt is, amelynek következtében ötször annyi hazai cég ment tönkre, mint például a lengyeleknél vagy a cseheknél. E rossz lépések együtt vezettek el odáig, hogy a kereskedelmi mérleg beszakadt, és folyamatosan nőtt az adósságállomány.


– Pedig még előttünk állt az uniós csatlakozás, a háztartások adósságcsapdába kergetése, a bérek leszorítása annak érdekében, hogy növeljük tőkevonzó képességünket…

– A V4-országok között mi nyitottuk meg legelőször piacainkat a külföldi tőke előtt. A csehek csak később, a lengyelek pedig még később szánták rá magukat erre a lépésre. A külföldi működő tőke nagyságát tekintve hamarosan Csehországgal holtversenyben az első helyen álltunk a térségben, csakhogy a belső szerkezetet tekintve sokkal rosszabbak voltak a pozícióink. A csehek ügyeltek rá, hogy életben tartsák hagyományos iparágaikat. Mi azonban olyan területeken is, mint a közüzemek, külföldi kézbe adtunk mindent, amit készek voltak megvásárolni. Ha ehhez hozzávesszük a hatalmas állam­adósságot és a háztartások eladósodottságát, könnyen belátható, hogy végzetes csapdahelyzetbe lavíroztuk magunkat. Ennek eredménye az ország sodródása, mozgásterünk drámai beszűkülése lett.


– Most azonban emelkednek a bérek, csökkennek az adók, óriási pénzeket fordítunk családtámogatásra. Ám 2010-ben még egy leplezett államcsőd közepette éltünk. Honnan lett ennyi pénzünk?

– Matolcsy Györgyöt számos kritika érte, de az ő gazdaságpolitikájának köszönhető, hogy a szektorális különadókból és az államadósság után fizetendő csökkenő kamatterhekből átcsoportosított a költségvetés éves szinten közel 1000 milliárd forintot a bérből és fizetésből élőknek, az egykulcsos szja és családi adókedvezmény keretében. Továbbá a monetáris politikájának köszönhető a külső tartozás lefaragása, a kamatcsökkentés, a családok devizaadósságának átalakítása forinthitellé, a kis- és közepes méretű cégeknek szánt kedvezményes hitelprogramok beindítása. Ez újabb, évi közel ezermilliárd forintot hozott az országnak az elmúlt 3 évben.


– A sikert sokan kétségbe vonják, mondván, csak az uniós forrásoknak köszönhetjük, hogy állunk a lábunkon.

– A tartósan pozitív fizetési mérleg fenntartásához valóban hozzájárulnak az uniós források. Ám a sikerhez a már említett lépések mellett szükség volt arra a váltásra is, amely szerint csak annyit fogyaszthatunk, amennyire van fedezet, csak annyi hitelt lehet felvenni, amennyit megenged a teherbíró képességünk. Az eszerint megalkotott jogszabályok nemcsak az államot korlátozzák, hanem a családok túlfogyasztását is megakadályozzák.


– Az emberek általában úgy gondolják, a makrogazdasági folyamatok tőlük távol zajlanak, inkább az érdekli őket, el tudnak-e helyezkedni, és mennyit tudnak keresni.

– A makrogazdasági folyamatok alapvetően befolyásolják az életlehetőségeinket. Az alacsony foglalkoztatottság és az alacsony nettó keresetek azt jelezték, hogy komoly belső egyensúlytalanság jellemezte a magyar viszonyokat. Ma azt látjuk, hogy míg 2010-ben mindössze 3,7 millió ember dolgozott Magyarországon, addig 2017 nyarán 4,4 millióan, vagyis 700 ezerrel többen tudtak elhelyezkedni. A növekményből 130 ezer fős bővülés köthető a közfoglalkoztatáshoz, és további 70 ezer fős bővülés a Magyarországon élő, de külföldön dolgozókhoz. Vagyis a foglalkoztatás bővülését megkérdőjelező bírálatok ellenére a 700 ezerből 500 ezer a piaci munkahely, ennyi állást sikerült teremteni. Nem igaz tehát, hogy a foglalkoztatási siker csak a közmunkaprogramnak köszönhető.

– Általában a reálbérek emelkedését is kevesli az ellenzék. Azt vetik a kormány szemére, hogy az átlagbérek még mindig elmaradnak a régiós átlagtól.

– E területen is érdemes megvizsgálni a folyamatokat. A 2010 előtti negyven évben összesen 28 százalékkal emelkedtek a nettó reálbérek úgy, hogy a rendszerváltozás után rekordalacsony szintre csúszott vissza a foglalkoztatottság. Ezzel szemben 2010–2018 között a nettó reálbérek 40 százalékos növekedésével számolhatunk úgy, hogy közben nőtt a munkahelyek száma, és a bérnövekedés a gazdasági teljesítményünk javulásából fakad, vagyis fenntartható. Sőt, a következő években éppen a gazdaság teljesítőképességére támaszkodva további, nagyjából 30 százalékos bérnövekedésre lehet számítani.


– Több közgazdász állítja, a béremelkedések a pénzügyi szolgáltatások területén következtek be, a humán szférában dolgozók fizetése továbbra is elmarad az átlagtól.

– Általában az egészségügyben dolgozók és a pedagógusok nehéz helyzetére hivatkoznak, jogosan. De az egészségügy egyes területein 60 százalékkal nőnek a keresetek 2018-ig, az oktatásban pedig már 50 százalékkal emelkedtek. Oktatásra többet költünk, mint a fejlett OECD-országok, vagy az unió átlaga. A KSH jelentése szerint ma ott tartunk, hogy összességében 300 ezer forint fölé nőttek a bruttó átlagkeresetek. Ezt tíz évvel ezelőtt el sem tudtuk volna képzelni.


– Ám manapság azzal támadják a kormányt, hogy jelentősen nőtt a munkaerőköltség, ezért csökken a versenyképességünk.

– Ez valóban érdekes érvelés. Ráadásul azt is igyekeznek elhinteni a köztudatban, hogy a minimálbér emelkedése miatt máris feketedett a gazdaság, mert 4,5 százalékkal nőtt a részmunkaidőben foglalkoztatottak száma, miközben a teljes állásban foglalkoztatottaké csak 2,5 százalékkal. Ezt az érvelést persze meg is fordíthatjuk. Mondhatjuk, hogy a gazdaságpolitika működik, mert sikerült elmozdulni a rugalmas foglalkoztatás irányába, amit az is mutat, hogy tizenháromezerrel nőtt a részmunkaidőben dolgozók létszáma. És tegyük hozzá, ez idő alatt 67 ezer fővel bővült a teljes munkaidőben foglalkoztatottak száma. Én úgy látom, és ezt mutatják a számok is, hogy a minimálbér-emelés inkább élénkíti és fehéríti a gazdaságot. Nyugodtan kijelenthetjük, nem csökkent a versenyképességünk. A gazdaságnak további béremelkedést is el kell tudni viselni, hiszen Európában, így Magyarországon is egyre nagyobb a munkaerőhiány, ami – több évszázados tendenciákat vizsgálva – minden korban béremeléseket hoz a munkavállalóknak.


– Az ellenzék az egykulcsos adó ellen is harcot hirdetett a társadalmi igazságosságra hivatkozva.

– A számok azt mutatják, az adórendszer átalakítása révén a közteherviselés méltányosabb és igazságosabb lett. A 2000-es években a cégek kétmillió ember után fizettek adót, ma 4,4 millió munkavállaló után. A kis- és közepes méretű vállalkozások adóterhe 57,5-ről 43 százalékra csökkent. Az egykulcsos személyi jövedelemadó a bérből és fizetésből élők számára jelent könnyebbséget. Ugyanakkor bevezettük a szektorális különadókat, a hazánkban működő nemzetközi vállalatok befizetései a GDP 2,2 százalékát is elérték, jelenleg 1,4 százalék közelében állnak. Ez azt jelenti, hogy az adópolitika a globális felső tízezertől von el forrásokat a magyar adófizetők javára. Ehhez még hozzáadhatjuk azt a GDP 1,4 százalékát kitevő összeget, ami az adósságállomány, így a kamatterhek lefaragásának köszönhetően marad a zsebünkben. Ez a jövedelemátcsoportosítás azért is figyelemre méltó, mert más uniós tagországokban és a világban ezzel ellenkező folyamatok zajlanak. Érthető, hogy a globális cégek tiltakoztak e lépések ellen. Korábban hozzászoktak, hogy ők alakítják a játékszabályokat, mégpedig úgy, hogy azok nekik legyenek előnyösek. A méltányosság szempontjai a feltételes támogatásokban, ingyenes gyermekétkeztetés, közfoglalkoztatás, képzéshez járó ösztöndíjak, jövedelemkiegészítések formájában jelennek meg.


– Eddig eljutottunk. Hogyan tovább?

– Be kell látnunk, hogy a valóban nagy hozzáadott érték a globális értékláncokban termelődik. Ez a hajó a 90-es évek privatizációja során elúszott. Nemcsak a termelőüzemeket számolták fel, felmorzsolódott az integrációhoz szükséges tudásbázis is, hiszen a szakemberek szétszéledtek, a szakképzés leépült. Van azonban néhány ágazat, amiben sikeresek vagyunk. A gyógyszergyártás, az orvosiműszer-gyártás, az informatikai fejlesztés ilyen terület. Az élelmiszer-gazdaságban jelentős a magyar tulajdoni hányad, és igyekszünk megőrizni a hazai dominanciát. Ezenkívül van valamennyi infrastruktúra-építési potenciálunk, ezzel is piacra léphetünk. Kihasználhatjuk azt a tényt, hogy Európa kereskedelmi útvonalainak metszéspontjában vagyunk, és viszonylag gyorsan elérhető tengeri kijárat is van. Reális célkitűzés tehát, hogy logisztikai és elosztóközpontként bővítsük a lehetőségeinket. Mindezek mellett meg kell találnunk azokat a réseket, amelyeken keresztül betörhetünk az új technológiák piacára, hogy globális mérce szerint is látható méretű vállalkozásokat építsünk. Ebben segítségünkre van, ha azt vizsgáljuk, hogy a világban milyen meghatározó tendenciák zajlanak. Az egyik ilyen a bővülő globális közép­osztály, amelynek fogyasztási szokásai szintén serkentően hatnak a gazdaságra. Komoly lehetőségeket látunk az egész­ség­ipar fejlesztésében is, hiszen az elöregedő Európában komoly igény van a rehabilitációra, a gyógyításra. Mindezeken túl a migrációs válság jelentősen felértékelte a társadalmi tőkét. Magyarország egy természeti szépségekben gazdag ország, biztonságos életet nyújtó fővárossal és kisvárosokkal, ahol az alapértékeket tekintve nagyjából hasonló elveket vallanak a társadalom tagjai. A közoktatás és a felsőoktatás fejlesztése, valamint a szakképzési rendszer és a felnőttoktatás újraépítése hozzájárul ahhoz, hogy vonzóvá tegyük magunkat. Márpedig a szaktudáson alapuló vonzerő lehet az egyik legfontosabb kitörési pont számunka.

Nagy Ida