A szavazás késleltetett tiltakozás volt az unió tavalyi bővítése ellen – vélekedett a kétszeres elutasításról Adam Rotfeld lengyel külügyminiszter. „A régi uniós tagállamok megkezdték a befelé fordulást – szól a The Daily Telegraph kommentárja. – A szavazók állásukat és nagyvonalú szociális rendszerüket féltve kevés lelkesedést mutatnak a bővítés iránt.” „A franciák szociális vívmányaikat féltették, a hollandoknak az euró bevezetése utáni drágulásból lett elegük” – elemzi a helyzetet a cseh Pravo. „A hollandoknak túl gyors volt az euró bevezetése, majd a nagymértékű bővítés” – olvasható a belga Le Soir hasábjain.

Bár elemzők számítottak rá, hogy Franciaország után Hollandiában is vereséget szenved az uniós alkotmány, a tiltakozás mértéke mindenkit meglepett: a szavazók 62 százaléka voksolt az unió ellen. S a közvélemény-kutatások szerint egy esetleges népszavazáson Olaszországban is elvérzett volna a közös Európa eszméje. Ahogy a La Reppublica megjegyzi: sokan okolják Brüsszelt a szociális problémákért, a gazdaság megtorpanásáért. A nacionalista Roberto Maroni miniszter meg is jegyezte: meg kellene fontolni a líra visszaállítását.

Az ősi uniós tagok ellenkezésével szemben figyelemre méltó, hogy az aránylag újnak számító Spanyolországban simán átment a népszavazáson az új uniós alkotmány. S nem aggódik a lengyel külügyminiszter sem, ahol ősszel dönt a nép, s a közvélemény-kutatások szerint kétszer annyian támogatják az alkotmányt, mint ahányan elvetnék. Ezen országok azonban inkább haszonélvezői az uniós csatlakozásnak, miközben a régieknek tagadhatatlanul a zsebükbe kell nyúlniuk, ami a megtorpant gazdasági fejlődés időszakában egyre fájdalmasabb.

Nem véletlen, hogy az alkotmányról való széles körű tájékoztatás helyett a régi tagországok vezetői kisstílű pénzügyi alkudozásokkal töltötték az elmúlt heteket. A fő lázadó Németország volt, amelyik az EU legnagyobb befizetőjeként kijelentette: a jövőben mintegy 20 százalékkal kisebb összeggel hajlandó támogatni a közös uniós kasszát. A német gazdaság évek óta padlón van. Tavaly ugyan 1,6 százalékkal nőtt a GDP, a korábbi három év azonban csupán 0-0,6 százalékos növekedést hozott, s az idei prognózist is most volt kénytelen leszállítani a kormány 1,5-ről 0,7 százalékra. A német statisztikai hivatal sokkoló bejelentése szerint a munkanélküliség idén félmilliós növekedéssel átlépte az ötmilliós határt, s immár 12,1 százalékos. A legújabbkori rekord-munkanélküliség annak ellenére szabadult rá az országra, hogy tavaly év végén a kormány a segélyrendszer brutális megnyirbálását határozta el. A korábbi korlátlan időtartamról egy évre csökkentették a munkanélküli segélyre való jogosultságot, ami után már csak 300 eurós szociális járadék jár. A munkanélkülieknek minden álláslehetőséget el kell fogadniuk.

Ennek megfelelően tavaly is, idén is csökken Németországban a fogyasztás, de az ipari beruházások is. A jelenlegi helyzetben az ország nem bírja azt a terhet, amit az ötvenes-hatvanas években egyfajta többlet-jóvátételként róttak rá az Európai Uniót megálmodó győztes hatalmak. S mivel az EU-nak mindig is a német gazdaság volt a motorja, bedugult az unió növekedése is. Tavaly még kétszázalékos gazdasági növekedést jegyeztek fel, az idei tempó azonban már csupán 1,7 százalékos bővülést ígér. Sőt, ha az átlagból kivesszük a 4-5 százalékkal bővülő új keleti tagállamokat, a régi EU-tagokra mindössze 1,4 százalékos növekedés jut.

Még a németeknél is rosszabbul működik például az olasz gazdaság, ahol tavaly 0,2 százalékkal csökkent a GDP. A keleti tagállamok mellett mindössze Nagy-Britannia volt képes számottevő növekedésre, a 3 százalékos eredményt viszont szakértők épp annak tulajdonítják, hogy az ország nem csatlakozott az eurózónához, sőt amerikai típusú szabadpiaci reformokat vezetett be.

Az uniós pangás különösen annak tükrében ijesztő, hogy tavaly váratlanul jó évet zárt a világgazdaság, közel 5 százalékkal bővült a világtermelés. A fő konkurens, az iraki háború miatt nyakig eladósodott Egyesült Államok gazdasága például 3,6 százalékkal növekedett, ami több mint kétszeresen haladja meg az európai szintet. Letűnni látszik az 1999-ben kitűzött álom: hogy 2010-re az Európai Unió gazdasági kibocsátása utolérje az Egyesült Államokét. Egy tavaly év végi bizottsági vizsgálatból például kiderül: az évtized végére tervezett 21 millió új munkahelyből eddig mindössze hatmilliót sikerült létrehozni – folyamatosan nő az uniós munkanélküliség. S nem történt semmi a jóléti rendszer reformja ügyében, pedig a társadalom elöregedése, a nyugdíjasok egyre növekvő száma 2010-től elviselhetetlen terhet ró az unió gazdaságára. A korábbi célkitűzések ezért a nyugdíjkorhatár öt évvel való felemelését javasolták, a legtöbb kormány azonban politikai okokból halogatja ennek bevezetését.

A döcögő gazdaság érthető módon nem teszi túl elégedetté mostanában az európai polgárokat. A francia Cetelem-bankcsoport februári prognózisából például kiderül: idén a lakossági fogyasztás stagnálni vagy csökkenni fog szinte az összes uniós országban. Ráadásul a munkáltatók és a kormányok a bőkezű szociális vívmányok nyesegetésével próbálnak javítani a gazdaság versenyképességén. Franciaországban például nemrég ért véget a tiltakozás, amit az váltott ki, hogy növelni próbálták az Európában egyedülállóan rövid, 35 órás heti munkaidőt.

A nehezebb megélhetés, a munkahelyi bizonytalanságok korában kiderült: a franciák és a hollandok immár nem jótevőt, hanem fenyegetést látnak a brüsszeli uniós kormányban. Pedig a franciák akár hálásak is lehetnének: az unió támogatási rendszere hosszú évtizedekig lényegében jövedelemátcsoportosítást hajtott végre Németországtól Franciaország javára. Sőt a mindig elégedetlen francia parasztok most is évi nyolcmilliárd eurót kapnak a brüsszeli kasszából. Néhány évvel ezelőtt azonban Franciaország nettó befizetővé vált, amikor a spanyolok, görögök, portugálok, majd a kelet-európaiak csatlakozásával jócskán megszaporodtak a szegény, támogatandó térségek. Különösen a tavalyi bővítés csípte az átlag nyugat-európai szemét: nem elég, hogy Kelet-Európa korábban magához édesgette a gyárak jó részét, a mezítlábas keletiek most még a maradék munkahelyeket is átjönnek elfoglalni. A The Daily Telegraph szerint a párizsi „nem”-ben kiemelkedő szerepet játszott a misztifikált lengyel vízvezeték-szerelővel és a román kamionsofőrrel való példálózás, akik minimális bérért éjjel-nappal hajlandók dolgozni, elorozva a munkát a franciáktól. Franciaországban hároméves növekedés után rekordszintre, 10 százalékra nőtt a munkanélküliség. S a franciákat nem zavarta különösebben, hogy ezért legfeljebb az arab bevándorlókat okolhatják – akik többnyire olyan munkát végeznek, amit a nemes gallok úgysem vállalnának el -, hiszen Franciaország hét évre megtagadta a szabad munkavállalást a kelet-európaiaktól.

Nehéz gazdasági helyzetben azonban könnyen fertőz a demagógia. S a gallok gazdaságára különösen igaz, hogy a jólét elkényelmesít. Az 1999-es célok teljesülését vizsgáló bizottság megállapítása szerint Franciaország (Belgium társaságában) az unió legrosszabbul teljesítő gazdasága. Az idei első negyedévben például mindössze 0,2 százalékkal bővült a GDP, vélhetően tehát csak egyszeri kiugrás marad a tavalyi 2,1 százalékos növekedés, ami 0,5, azt megelőzően pedig 1,2 százalékos éveket követett. A kormány épp a szavazás előtt volt kénytelen felére leszállítani idei tervszámait: a 2,5 százalék helyett most már 1,4 százalékos GDP-bővüléssel is elégedettek lennének.

Hollandiában szintén döcög a gazdaság, bár ott a kedélyeket nem költségvetési kisiklások borzolják. Sőt, első ránézésre imponáló helyzetben van a gazdaság: a kormány 2007-re a GDP 0,5 százalékára kívánja csökkenteni a költségvetési hiányt. A többi tagállamhoz képest kedvező a foglalkoztatási helyzet is, a munkanélküliség mindössze 6,7 százalék, igaz, meredeken nőtt az utolsó három évben. A hollandok azonban úgy érzik, a kormány többet törődik azzal, hogy megteremtse a Brüsszel által elvárt mintaszerű állapotokat, mint az ország saját érdekeivel. A holland gazdaságnak 2003-ban igen nagy mértékben, 0,9 százalékkal csökkent a kibocsátása, s napjainkra ismét a recesszió szélére került. A tavalyi utolsó negyedévben stagnált a GDP, az idei első három hónap pedig már megint a csökkenés jegyében telt. A kiadáscsökkentő programok keretében a vásárlóerő folyamatosan esik, tavaly például 1,25 százalékkal. De a hollandokat az zavarja a leginkább: miközben ők komoly áldozatokat hoznak a kiegyensúlyozott gazdaság megteremtéséért, Franciaország és Németország rendre büntetlenül megszegheti a brüsszeli előírásokat. Vagyis amit a kicsiknek nem szabad, a nagyok megtehetik. Három százalékot meghaladó költségvetési hiánynál a maastrichti kritériumok büntetéssel, végső soron az eurózónából való kizárással fenyegetnek. A játékszabályokat gyártó nagy országok mégis elérték, hogy a túlköltekező Franciaország és Németország ellen nem indult semmiféle eljárás, sőt végül inkább az előírásokat módosították.

Recseg-ropog az Európai Unió intézménye. Úgy tűnik, az elhúzódó gazdasági válság kikezdi a túlszabályozott, túlméretezett birodalmat, s feléleszti a nemzeti önzést. Általános a vélemény: Brüsszel túl messze van, s nem képes átérezni az egyes országok problémáit. A párizsi és hollandiai szavazással szinte egy időben a 2007-2013 közötti EU-költségvetés kereteinek kialakítása okozott parázs vitákat. Úgy tűnik, végül győzedelmeskedik a német álláspont, vagyis a felzárkózásra váró országok kisebb támogatásokra számíthatnak.

Nem valószínű azonban, hogy némi aprópénz egyensúlyba helyezné a legrégebbi EU-tagok gazdaságát. A fejlődés beindításához valójában minden egyes országban más és más döntésekre lenne szükség, amit viszont képtelen egyszerre kezelni a brüsszeli adminisztráció – különösen az euró bevezetése óta. A nemzeti valuták megszüntetése például lehetetlenné teszi, hogy a kormányok – mint Magyarország tette az elmúlt években – a kamatszint csökkentésével, emelésével, esetleg a nemzeti valuta leértékelésével akadályozzanak meg egy válságot. Sokan panaszkodnak az euró stabilitási paktumára is: a költségvetési hiányra, inflációra, államadósságra vonatkozó szigorú előírások lehetetlenné teszik a kreatív gazdaságpolitikát, bebetonozzák a gazdaságot. S így Európa tehetetlenül sodródik az elöregedéssel járó gazdasági hanyatlás felé.

A franciaországi és hollandiai szavazások bizonyították: a közös Európa eszméje letűnőben van, az európai polgároknak már nem olyan fontos az összefogás, amennyiben ez jólétüket veszélyezteti. Lehet, hogy végül mégis igaza lesz Robert Friedmannak, a Nobel-díjas közgazdásznak, aki egy évtizeden belül az euró megbukását, a nemzeti valuták visszaállítását jósolta.

* * *

Rekordáron a benzin

A magyar gazdaság is megérzi a francia és holland elutasítások következményét – nyilatkozta Gyurcsány Ferenc. Bár a miniszterelnök vélhetően az euró bevezetésének csúszására gondolt, szavai már egy héttel később igazolódni látszanak. Szerdától rekordáron, 260,9 forintért adja a 95-ös benzin literjét a Mol. Az indok az euró gyengélkedése, pontosabban az ezzel párhuzamos dollárerősödés. Ahogy a Demokratában már megírtuk: az olajkereskedelmet dollárban számolják el, s dollárban kifejezve a világpiacon duplájára nőtt a nyersolaj hordónkénti ára (25-ről 50 dollárra). Hogy idehaza eddig csupán 20-25 százalékkal nőtt az árszínvonal, az az euró és vele együtt a forint erősödésének volt köszönhető. Amennyit drágult ugyanis dollárban az üzemanyag, körülbelül ugyanannyival lett olcsóbb a dollár. Újabban azonban megfordult a folyamat: decemberben még 1,35 dollárt ért egy euró, ami a gyengélkedő európai gazdaság, a francia és holland közvélemény-kutatási, majd a konkrét népszavazási eredmények miatt 1,23 dollárra gyengült.