Már jelenleg sem fenntartható a nyugdíjrendszer, tíz év múlva pedig kezelhetetlenné válnak a folyamatok – derül ki jegybanki elemzők legújabb tanulmányából. Pedig az 1998-as nyugdíjreform hosszú távra is biztosította az egyensúlyt, csakhogy az azóta végrehajtott járulékcsökkentések, valamint a 13. havi nyugdíj bevezetése ismét kiegyensúlyozatlanná tették a rendszert. A szerzők a nyugdíjkorhatár folyamatos emelésében, a nyugdíj számítási módjának megváltoztatásában – az összeg csökkentésében – látják a megoldást, és óvnak a beígért további járulékcsökkentések végrehajtásától. A tanulmány érdekessége, hogy kimutatja: 2050-es nyugdíjazásig a magánpénztárakat választók garantáltan kevesebb nyugdíjat fognak kapni, mint akik kitartottak a tb-rendszer mellett.

A magyar nyugdíjrendszer évről évre a GDP 2 százalékának megfelelő hiányt mutat – a Nyugdíjbiztosítási Alap kiadásai mintegy harmadával meghaladják bevételeit. A hiányt a kormány költségvetési pénzekből pótolja, azonban mivel a központi költségvetés is deficites, végső soron államadósságból történik a nyugdíjkassza kiegészítése. A már most is fenntarthatatlan rendszeren egy évtized múlva újabb léket üt az ötvenes években született népes generációk nyugdíjba vonulása, majd 2035-2040 körül az ő gyermekeik nyugdíjazása. A jelenlegi rendszer fenntartása esetén 2050-re a nyugdíjrendszer által felhalmozott államadósság elérné a GDP 228 százalékát – állapítja meg az Orbán Gábor és Palotai Dániel által jegyzett tanulmány.

Semmibe vett jövő Pedig az 1998 elején végrehajtott nyugdíjreform alkalmas volt arra, hogy hosszú távra rendezze a nyugdíjkassza helyzetét. A magánnyugdíjpénztárak megjelenése ugyan rövid távon növeli az államháztartás hiányát – hisz csökkennek az állami tb-be szóló befizetések -, később azonban az állam kifizetési kötelezettsége is csökken, így 2050-től a magánkaszszák ténylegesen tehermentesíteni kezdik az állami költségvetést. A fenntarthatóságot az is segítette, hogy a reform bevezetésével egy időben – férfiaknál azonnal, nőknél fokozatosan – 62 évre emelték a nyugdíjkorhatárt. Ezzel kapcsolatban a szerzőktől dicséretet kap a Horn-kormány: az így felszabaduló összeg ugyanis lehetőséget biztosított volna választási költekezésre, a kabinet azonban a nyugdíjrendszer átalakítására fordította a megtakarításokat. Nem így a későbbi kormányok, amelyek fokozatosan felélték az 1998-ból megörökölt tartalékokat. Az első csapás az Orbán-kormány által végrehajtott járulékcsökkentés volt, amelynek eredményeként 1998-2002 között 24-ről 18 százalékra mérséklődött a munkaadók által fizetendő tb-járulék mértéke. Ennél lényegesen kisebb mértékű csökkentést – 2 százalékpontosat – tervezett a Horn-kormány is, ők azonban ezzel egyidejűleg 1 százalékponttal növelték volna a munkavállalók által fizetendő járulékot – a Fidesz ennek az emelésnek csupán a felét hajtotta végre. Majd következett a nyugdíjkassza újabb megterhelése: a 13. havi nyugdíj, amely évi 160 milliárd forintjába kerül a költségvetésnek. Az egyensúlyi helyzet odalett, a szerzők számításai szerint a járulékcsökkentés hatásai hosszú távon a GDP 100, a 13. havi nyugdíj a GDP 45 százalékának megfelelő hiányt gerjesztenek a nyugdíjkasszában. Ahogy fogalmaznak: „a nyugdíjreform gazdaságpolitikai döntések áldozata lett”. És az egyensúly romlásának még nincs vége: 2007-re és 2009-re a Gyurcsány-kormány további 1-1 százalékpontos munkaadói járulékcsökkentést ígér. Miközben Magyarországon a nyugdíjrendszer felpuhítása folyik, Európa szigorításokkal készül a következő évtizedek generációs problémáira. Köztudott: az európai társadalom egyelőre nem tudja visszafordítani a születések csökkenő tendenciáját. Hazánkban például a nyolcvanas évek végén száz keresőre csupán 51 nyugdíjas jutott, 2050-re ez 100-ra emelkedik, a következő ötven évben pedig 120-ra! A nyugati országokban sorra napirendre kerül a nyugdíjkorhatár emelése (Nagy-Britanniában például már 68 évről van szó), és csökkenteni próbálják az éves nyugdíjemelés mértékét is: a bérnövekedést követő módszer helyett egyre inkább az inflációhoz igazítják a nyugdíjakat.

Szigorúbb rendszer kell A szerzők szerint Magyarországon sem kilátástalan a nyugdíjkassza helyzete, azonban a kiigazításhoz kemény döntésekre van szükség. A már meghozott intézkedések visszacsinálása nyilvánvaló társadalmi ellenállásba ütközne, ezért a szerzők nem tartják reálisnak a 13. havi nyugdíj megszüntetését, vagy a járulékok visszaemelését a korábbi szintre. Nem hajtanák viszont végre a 2007-re és 2009-re beígért további járulékcsökkentéseket. A stabilizáció első lépése a nyugdíjkorhatár emelése lenne. A jelenlegi 62 éves határ – főleg a férfiak esetében – nem biztosít túl sok nyugdíjas évet, becslések szerint azonban néhány évtizeden belül hazánkban is a nyugati országok szintjére nő a várható életkor. A szerzők tehát 2010 körül 64 évre emelnék a nyugdíjkorhatárt, majd minden hat évben egy-egy évvel növelnék, hogy 2105-re nők esetében elérje a 72, férfiak esetében a 74 évet. A rendszert azonban – mint már most is – felpuhíthatja az előrehozott nyugdíjazás lehetősége. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis nem kell feltétlenül kivárni a 62 éves kort ahhoz, hogy valaki nyugdíjba mehessen, ezt már akkor megteheti, ha fel tud mutatni 38 év munkaviszonyt. A magyar munkavállalók 90 százaléka él is ezzel a lehetőséggel, ezért ma ténylegesen férfiaknál 60, nőknél 58 év a nyugdíjba vonulók átlagos életkora. A Nyugdíjbiztosítási Alap stabilitásához meg kell szüntetni e nagyvonalú engedményeket. Mint ahogy azt is, hogy számos aktív korú munkavállaló a rokkantsági rendszeren keresztül vonuljon ki a munkaerőpiacról. A rokkantnyugdíjasok magas számát Magyarországon ugyanis semmilyen egészségügyi statisztika nem indokolja. Az európai mintáknak megfelelően indokolt átgondolni az éves nyugdíjemelések rendszerét is. Jelenleg a nyugdíjak értékét az úgynevezett svájci indexálás biztosítja: az éves emelést 50 százalékban az infláció, 50 százalékban pedig a bérek növekedésének értéke határozza meg. E rendszert sorra szüntetik meg az európai országok, hazánkon kívül már csupán Svájc alkalmazza. Ahogy az elemzés fogalmaz: „két kivételtől eltekintve a magyar nyugdíjrendszer a legnagyvonalúbb az Európai Unióban”. A két kivétel Dánia és Szlovénia, ahol teljes mértékben a bérnövekedéssel azonos mértékben nő a nyugdíj. Mindenhol máshol az infláció, vagy döntő részben az infláció határozza meg a nyugdíjemelkedés mértékét. Az áttérés már középtávon is jelentős megtakarítást jelent a nyugdíjkasszának, anélkül hogy a nyugdíjak vásárlóértéke csökkenne. Ugyanakkor a szerzők is elismerik: így a nyugdíjasok kimaradnának az uniós felzárkózás életszínvonal-emelő hatásából. Az ismertetett lépések eredményeként a 2050-re vetített nyugdíj-államadósság a GDP 228 százalékáról gyakorlatilag egyensúly közeli szintre kerül. A nyugdíjkorhatár emelése mintegy 113 százalékpontos csökkenést eredményez, az inflációkövető nyugdíjak bevezetése 38 százalékpontot, és további 44 százalékpontot hoz, ha nem hajtják végre a 2007-re és 2009-re ígért járulékcsökkentéseket. A maradék, a GDP 33 százalékára rúgó hiány elhanyagolható, de ha a kormány ezt is el akarná tüntetni, dönthet arról, hogy a jelenlegi 8 százalékos járulék helyett csak 7 százalékot fizessenek a munkavállalók a magánnyugdíjpénztáraknak, és a maradék 1 százalék a tb-t illesse meg. Ehhez azonban a magánnyugdíjpénztárak jelenleginél sokkal jobb gazdálkodására lenne szükség (lásd keretes írásunkat).

Alacsony nyugdíjak jönnek A nyugdíjkorhatár kitolása és a nyugdíjak csökkentése természetesen komoly társadalmi ellenállást szülhet. Különösen, hogy a szerzők kimutatják: a következő évtizedekben a jelenlegi rendszer fenntartása mellett is jelentősen csökken a nyugdíjak értéke. Jelenleg egy nyugdíjba menő dolgozó utolsó keresetének körülbelül 80 százalékát kapja, tíz év múlva ez 73 százalékra süllyed, 2030-ra pedig csupán 65 százalék lesz. A csökkenésről nagyrészt még az 1998-as nyugdíjreform tehet. Akkor döntöttek úgy, hogy a nyugdíj összegét az egész életpálya keresete határozza meg (az inflációval korrigálva), és ne csak az utolsó évtized jövedelme. Mivel az emberek fiatal éveikben jóval kevesebbet keresnek, mint később, a korai évek beszámítása erősen csökkenti az átlagot. S mindez azért csak mostanában kezd hatni, mert a törvény nem engedett 1988-nál későbbi visszaszámítást, vagyis a korábbi rendszer utolsó évtizedre szóló átlagolását évről évre bővíti a fiatalabb évek felé. A nyugdíjak átlagos összege azért is alacsonyabb lesz, mert a rendszer szigorúan bünteti az alacsony jövedelemmel, vagy munkaviszony nélkül eltöltött éveket. Utóbbi egyszerűen kiesik a nyugdíjalapból, az egész életükben minimálbéren dolgozók pedig csupán – a jelenlegi forintértéket figyelembe véve – 35 ezer forintnak megfelelő összegre számíthatnak. A munkanélküliek, a munkaerőpiacon kívül maradók, és a minimálbéren bejelentettek nagy száma miatt tehát a jövőben rendkívül nagy lesz a nagyon kis összegű nyugdíjak aránya. Ez komoly szociális terhet ró majd az államra, a szerzők azonban arra hívják fel a figyelmet: a problémát nem szabad a nyugdíjrendszer felpuhításával kezelni, más forrásokból kell támogatni a rászorulókat. Ráadásul úgy, hogy meg kell különböztetni azokat, akik önhibájukon kívül szereztek kevés szolgálati évet vagy fizettek alacsony járulékot, azoktól, akik a járulékfizetés elkerülésének választása miatt nem szereztek elegendő nyugdíjjogosultságot. Egy biztos: a következő évtizedekben egyre több lesz Magyarországon a nyugdíjas, akik egyre nagyobb nyomást képesek majd gyakorolni a mindenkori kormányra. S ha most kevesebb mint egy évtized alatt sikerült elosztogatni a nyugdíjreform eredményeit, mi lesz akkor, ha a jelenleginél is jóval alacsonyabbak lesznek az átlagos nyugdíjak? Kárász Andor