Pusztulást hoz a Mercosur

– Miért kezdte kutatni a dél-amerikai államok gazdasági együttműködését, a Mercosurt és a hozzá kapcsolódó tényeket, terveket?

– Közgazdászként és gazdálkodóként tizenöt évvel ezelőtt keltették fel az érdeklődésemet a latin-amerikai integrációk. A kubai származású Francisco Pellicer Ramírez volt a témavezetőm az akkori Budapesti Gazdasági Főiskola külkereskedelmi karán. Ő vezetett be a dél-amerikai gazdasági szövetségek témakörébe. Dél-Amerikát mondunk, de meglepő módon például Új-Zéland is csatlakozott a Mercosurhoz, igaz, csak megfigyelőként. A téma annyira érdekelt, hogy ebből írtam a diplomamunkámat.

– Kinek jutott eszébe, hogy létrehozza a dél-amerikai államok gazdasági együttműködését, a Mercosurt?

– Először Brazília és Argentína kötött kétoldalú kereskedelmi szerződést 1986-ban, ehhez csatlakozott később Uruguay és Paraguay. Lecsendesedtek Dél-Amerika forradalmai, véget értek nagy puccskísérletei, és e viharok után kezdődtek meg a tárgyalások az érintett államok között. Eleinte vámunióról beszéltek, de aztán igyekeztek kitágítani ennek kereteit és létrehozni a kontinens közös piacát. Segíteni szerette volna egymást a négy ország, főként a válságok okozta nagy károk után.

Itt elsősorban az ezredforduló argentin gazdasági és pénzügyi összeomlására, majd a 2009-es pénzügyi világválságra, végül pedig a Covid-járványra gondolok. Ezek lassították, hátráltatták a szövetség fejlődését. A Mercosur mint szervezet a kezdetektől fogva igyekezett nyitni az Európai Unió felé, az EU előzményének, illetve alapdokumentumának tekintett római szerződésből indultak ki. Az lett a követendő minta, de szerettek volna minél több elemet átvenni az EU intézményrendszeréből is. Annak ellenére, hogy 30 évnyi késésben voltak az unióhoz képest.

– Meddig jutott ez az együttműködés, mit tud felmutatni a Mercosur?

– Közel sem valósítottak meg annyit a terveik közül, amennyit szerettek volna. Sem az árumozgás, sem a szolgáltatások, de a tőke és a munkaerő szabad áramlása terén sem. A Mercosur szabad árukereskedelmére jellemző, hogy a kedvezmények nem vonatkoznak minden terményre és termékre. Elsősorban mezőgazdasági termékek cserélnek gazdát. Kukorica, hús, baromfi, szarvasmarha, etanol, illetve cukor. Azt mondtam az előbb, hogy a Mercosur nyitott az Európai Unió felé, de igyekszik jó kapcsolatokat építeni az Egyesült Államokkal és Kínával is. Kereste és ma is keresi a helyét a világban ez az együttműködés.

– Mekkora népességet, milyen gazdasági erőt képvisel?

– Amikor 2016-os kilépése előtt még Venezuela is tagja volt a szövetségnek, majdnem háromszázmillió lakost képviselt. Erejére pedig példa, hogy amíg a magyar kukoricatermés ideális időjárás esetén nyolcmillió tonna, addig csak a brazil 300 milliót tesz ki.

– Öt évvel ezelőtt az Európai Unió és a Mercosur aláírta a szabadkereskedelmi egyezmény szándéknyilatkozatát. Mi ennek a lényege?

– Legfontosabb eleme, hogy az EU ipari és műszaki termékeket szállítana a Mercosur-országokba, azok pedig mezőgazdasági terményekkel látnák el az uniót. Itt az jelenti a legnagyobb kockázatot, hogy a szövetség agrárrendszerében nem alkalmaznak olyan környezetvédelmi és élelmiszer-biztonsági előírásokat, mint amilyeneket kötelezően előír Brüsszel az európai gazdáknak. Ellentmondásos helyzetet teremtett, hogy az Európai Bizottság zöldekhez húzó elnöke, Ursula von der Leyen, a green deal szülőanyja nem tiltakozik Brazília és Argentína agrártermelésének technológiái, módszerei ellen, noha azok összeegyezhetetlenek az európai zöldideológiával. Az elnököt nem zavarja a brazil és argentin szarvasmarha-tenyésztés hatalmas mérete, metánkibocsátása, de az Európában szigorú büntetés terhe mellett kötelező állattartási elvek semmibevétele sem. Mozdulni sem tudnak az összeterelt marhák, borzalmas körülmények között kínlódnak ők is, de a tenyésztőik is.

– És semmi sem állít akadályt a genetikailag módosított növények termesztése elé…

– Igen, ez különösen kukoricára, a szójára, a cukornádra, a cukorrépára jellemző. Nem teljes a lista. Egyedül Argentína szigorított valamit a GM-terményeik terén, a többiek nem. És ha szabad a kereskedelem, akkor ezek a termények minden további nélkül bekerülhetnek az unióba. Részben már most is itt vannak. Nyilván növekedni fog Dél-Amerikában a génmanipulált növények termesztésének volumene is, hiszen folytatódnak az erdőkivágások, helyükön újabb termőterületek lesznek. Mellesleg Ursula von der Leyennek ehhez sincs szava, sőt ha életbe lép az EU és a Mercosur szerződése, akkor még bátorítja is az unió ezeket a környezetpusztító és az európai klímavédelmi elveknek ellentmondó folyamatokat.

– Mit eredményezne az EU–Mercosur-egyezmény?

– Olyan csapdába kerülnek az európai gazdálkodók, amilyen már az ukrajnai gabonadömping kapcsán is fenyegette őket. Az uniós országokban megszűnhet a mezőgazdasági termelés, tönkremehetnek a gazdálkodók. Őszintén szólva én gondolni sem merek ezekre a sötét perspektívákra. Nemcsak gazdasági bajokra, de súlyos társadalmi problémákra is számítani kell majd.

– Minden uniós tagország berzenkedik a Mercosurral kötendő szabadkereskedelmi egyezmény ellen?

– Dehogy! Spanyolország és Portugália például hídfőszerepet vállalna ebben a kereskedelmi konstrukcióban. Ursula von der Leyen pedig a műszaki cikk kontra termény cserével szeretné megmenteni a német autó- és gépipart. A magyar kormány elveti a megállapodást, hiszen kiáll a hazai termelők védelmében a gazdaszervezetekkel és az Agrárkamarával együtt.

– Az európai agrárium mely területei a legveszélyeztetettebbek?

– Egyértelműen a szántóföldi kultúrák, főleg a kukorica-, a szója- és a cukorrépa-termesztés, valamint a húsfeldolgozáson és -értékesítésen belül a szarvasmarha- és a baromfiágazat, ideértve a tojástermelést is. A fenyegetést fokozza, hogy az eszkalálódó közel-keleti válság bizonytalanná teszi a Szuezi-csatornán keresztül zajló kereskedelmi forgalmat, és ez felértékeli a Mercosurt. De így is kérdés, hogy megéri-e hatezer kilométerről behozni a szarvasmarhát, miközben meg tudjuk termelni a saját szükségletünket. Ha akarjuk…

– Milyen veszélyekkel jár mindez?

– A GM-növények, a kriminális körülmények között tenyésztett jószág, a jelentős kemikáliahasználat veszélyezteti az európai emberek egészségét, a gazdák pedig egyszerűen tönkremehetnek, hiszen az olcsó import lenyomja az árakat.

– Ha Brüsszelben nem őrültek döntenek, akkor mégis miért dolgoznak az európai agrárium tönkretételén, sőt elpusztításán?

– Csak arra tudok gondolni, hogy az ipari érdek felülírja az európai emberek egészséges élelmiszerrel történő ellátásának szükségességét. Emellett tény, hogy egyre jelentősebb amerikai érdekeltségek foglalnak teret Dél-Amerikában. Ha kiszolgáltatjuk magunkat az élelmiszer-ellátásban és egyébként az energetikában is távoli erőközpontoknak, akkor Európának gyakorlatilag vége.

– Mihez kezdenek az európai, esetünkben a magyar gazdák, ha az előzőekben felvázolt baj végül bekövetkezik? Elnéptelenedik a vidék, mindenki beköltözik a városokba, és esszük majd a távoli földrészek termékeit?

– Ebbe nem is akarok belegondolni. Brüsszelben persze már most is van olyan támogatás, amit azért fizetnek, hogy valaki ne termeljen ezt vagy azt. Ez tulajdonképpen kontinentális léptékű munkanélküli-segély, aminek rettenetes morális, társadalmi pusztító hatása van. A gazdálkodó ember mindenütt munkához, tevékeny élethez szokott. Kultúrák, hagyományok porladhatnak el így. De azért talán nem eszik olyan forrón a kását. Az Agrárkamara, a Magosz és az Agrárminisztérium is következetesen védi a gazdák érdekeit, és a többi EU-tagállam termelői sem nézik tétlenül ezt a káros folyamatot. A Mercosur-tagállamok sem teljesen egységesek, sőt az egyes országok belpolitikai csatározásai sem kedveznek az egyezmény életbe léptetésének. Ennek is köszönhető, hogy mindeddig nem sikerült élesíteni a 2019-ben már aláírt paktumot, bár épp idén telik le a határidőként megszabott öt év. A tüntetéseinknek eddig volt foganatja, bízunk benne, hogy ezután sem sikerül lenyomni az egyezményt az európaiak torkán.