Az Európai Bizottság a múlt héten jegyzéket állított össze arról, hogy miért nem igazak a magyar kormány nemzeti konzultációs állításai. A rezsicsökkentés kapcsán a dokumentumban azt állítják: ahol nincs központi árszabályozás, ott gyorsabban csökkennek az árak. Ám a tarifa-összehasonlítások nem ezt igazolják. Budapestnél csupán négy tagország fővárosában kapják olcsóbban az áramot, és egy tagországban a gázt. Miközben 2010 óta a magyar áramtarifa 35 százalékkal lett olcsóbb, a nyugat-európai fővárosokban maximum 10 százalékkal mérséklődtek, de a legtöbb helyen egyenesen nőttek a háztartási energiaárak.

Fotó: http://www.shutterstock.com/illusztráció

„Az Európai Bizottság egyetért Magyarországgal abban, hogy a háztartások megfizethető energiához jussanak. Ezt azonban versenyalapú energiapiaccal, az energiahatékonyság és a innováció előmozdításával lehet elérni. Ahol az emberek több szolgáltató közül választhatnak, ott a verseny alacsonyabb árakat és jobb szolgáltatásokat eredményez. Ahol a hatóságok nem szabályozzák az áramdíjakat, a háztartási fogyasztók egyre kevesebbet fizetnek a villamos energiáért.” Ezekkel a mondatokkal próbálja az uniós vezetés alátámasztani, hogy miért is van szükség a novemberben napirendre vett Tiszta Energia Programra, amelynek része a szabályozott árak rendszerének eltörlése. Ezt a programot tekinti a magyar kormány a rezsicsökkentés elleni támadásnak, ami nemcsak a jövőben akadályozná meg a díjak központi megállapításának lehetőségét, de vélhetően azonnali áremelkedést is jelentene, hiszen a piaci modellt alkalmazó nyugati országokban a hazainál másfélszer-kétszer magasabbak a lakossági tarifák.


Természetes monopólium

A piaci verseny árleszorító hatásáról szóló közgazdasági elméletek kétségtelenül meggyőzőek a maguk egyszerű logikájával, ám az 1995–2015 közötti két évtizedben megtanulhattuk: az energiapiacon nem működik a tiszta verseny. Ezt nemcsak a privatizáció utáni brutális magyarországi áremelések bizonyítják, amelyek keretében a KSH adatai szerint a háztartási energia 1995-ben 50 százalékkal, majd 1996-ban 32, és 1997-ben további 30 százalékkal lett drágább. Hanem a 2010 óta eltelt időszak nyugat-európai tapasztalatai is. Mint köztudott, 2014 közepétől brutális áresés indult el a kőolaj, és vele a többi energiahordozó piacán, aminek keretében az olajért ma 60 százalékkal, a földgázért 25 százalékkal kevesebbet kell fizetni a világpiacon. A fogyasztók jogosan számíthatnának arra – aminek az Európai Bizottság érveléséből is következnie kellene –, hogy ha a szolgáltatók számára olcsóbbá válik a beszerzési ár, akkor a verseny miatt ez a lakossági tarifákban is megjelenik. Ám az Eurostat adatai szerint az elmúlt években a nyugati piacokon épp fordítva mozogtak az árak. Nagy-Britanniban például a 2010-es 13,9 eurócenttel szemben 2016-ban 19,5 centbe került egy kWh-nyi lakossági áram, Németországban 23,7-ről 29,7 centre történt drágulás, Franciaországban 12,8-ról 16,8 centre. Ehhez hasonló mértékben, vagyis 20 százalék körül nőttek a lakossági tarifák Olaszországban, Dániában, Spanyolországban és Belgiumban, minimális drágulást mértek Ausztriában és Svédországban, s a nyugati országok közül mindössze Hollandiában volt tapasztalható 10 százalékos mérséklődés. Jelentős mértékben pedig az egész Európai Unióban csupán egyetlen országban csökkent az áram ára, 35 százalékkal a központi ármeghatározást alkalmazó Magyarországon.

Mindez vélhetően azért történhetett így, mert az áram- vagy gázszolgáltatás esetében nem alakulhat ki valós versenypiac. Ahogy Magyarországon is megtapasztalhattuk, hiába adták 1995-ben hat áramszolgáltató és hat gázszolgáltató tulajdonába a magyarországi ellátórendszert, valójában e cégek az általuk megszerzett területeken monopolhelyzetbe kerültek, s legfeljebb az állami szabályozás korlátozta az áremelési törekvéseiket. A monopolhelyzet ráadásul koncentrálódott is, hiszen különböző felvásárolások eredményeként a kétezres évekre az árampiacot már mindössze három, a gázpiacot pedig négy szereplő határozta meg. Mindez egyébként nem túlságosan meglepő annak tükrében, hogy közgazdasági tankönyvek már a nyolcvanas-kilencvenes években az úgynevezett természetes monopóliumok között említették az áram- és gázellátást. Az Európai Bizottság elképzelése tehát az árampiaci verseny árleszorító hatásairól erősen idealizált, az az állítás pedig, hogy több tagországban megindult volna az árak piaci alapon történő csökkenése, egyszerűen nem igaz.


Második legolcsóbb

A nyugati „verseny” áremelő, és a hazai rezsicsökkentés árcsökkentő hatásának együttes eredményeként 2017-re Magyarország vált a második legolcsóbb tagországgá a gázárak uniós összehasonlításában, s az ötödik legolcsóbb az elektromos áram lakossági tarifáinak terén. A gáz csupán Bukarestben kerül kevesebbe, és az olcsóbb nyugat-európai országokban is duplája, Koppenhágában háromszorosa a hazai szintnek. Az áramért pedig legalább másfélszer fizetnek többet a nyugati országok családjai, de például az írek, portugálok, spanyolok dupla, a németek és dánok háromszoros tarifáért kapják. A Magyar Energetikai Közmű-szabályozási Hivatal havonta végzett összehasonlítása arra is felhívja a figyelmet: a magyarországi tarifák még vásárlóerő-paritáson (vagyis a fizetésekhez mérten) is meglehetősen kedvezőek, hiszen a gáz így is negyedik legolcsóbbnak számít az unióban, és az árampiaci árszint is a középmezőnyben helyezkedik el: 12 tagország drágább, 15 pedig olcsóbb.

E látványos eredmények ellenére Brüsszel már két éve újabb és újabb frontokat nyit a Magyarország elleni „rezsiháborúban” (Demokrata, 2017/14). 2015 februárjában szólították fel először hazánkat a hálózathasználati tarifák keresztfinanszírozásának megszüntetésére. Ekkor azzal érveltek, hogy a magyar szabályozás a céges fogyasztókkal fizetteti meg azt az árengedményt, amit a háztartások számára a rezsicsökkentéssel biztosított a kormány. 2016 decemberében pedig az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást helyezett kilátásba, amennyiben Magyarország nem teszi nyitottabbá nemzeti gáz- és elektromos hálózatát.

A tarifák keresztfinanszírozásáról szóló állítást ugyanakkor szintén megkérdőjelezik az Eurostat friss adatai. Ezekből ugyanis kiderül, hogy a cégvilág számára felszámított áramárak egyáltalán nem magasabbak Magyarországon, mint az uniós országok többségében. A magyarországi 7,3 centnél például drágább a német 7,9, a belga 8,5, vagy a brit 10,4 cent. Ugyanakkor a holland, osztrák vagy dán cégek valóban a magyar szintnél némileg olcsóbban juthatnak áramhoz. Mindez némi keresztfinanszírozást elképzelhetővé tesz, kiugró mértékűt azonban semmi esetre sem. Amit bizonyít, hogy 2010-hez képest nemcsak a lakossági tarifák lettek olcsóbbak Magyarországon, hanem a céges átlag is, az Eurostat szerint 31 százalékkal. A számok legfeljebb azt bizonyítják, hogy hazánk nem kedvez annyira a céges felhasználóknak, mint a nyugati országok: míg nálunk a háztartási tarifa másfélszerese a vállalatinak, Spanyolországban ez kétszeres, Hollandiában közel háromszoros, Svédországban háromszoros, Németországban négyszeres, Dániában pedig ötszörös. A lakossági és céges tarifák közötti szakadék mérséklése ugyanakkor általában jellemző a korábbi szocialista országokra, a különbség Lengyelországban sem éri el a kétszeres szintet.


Elmélet kontra gyakorlat

A hatósági árszabályozásnak, amit a hírek szerint már az idei első fél évben elkezdene lebontani Brüsszel, nemcsak a jelenleg alacsonyabb lakossági energiaárak jelentik az előnyét. Elképzelhető, hogyha most eltörölnék a szabályozási kötöttségeket, akkor sem emelkedne a gáz vagy az áram ára hirtelen jelentősebben Magyarországon, a jelenleg nyomott világpiaci árszint mellett ugyanis ezt nehezen tudnák megmagyarázni a szolgáltatók. A hatósági árszabályozás azonban biztosítékot jelent a jövőre nézve is, hogy a társaságok nem manipulálhatják az árakat, nem számolhatnak fel csak könyvelésben létező költségelemeket, s nem utalhatják külföldre extranyereségüket – ahogy történt a magyar piac elmúlt két évtizedében. Brüsszel és a magyar kormány vitája arról szól: a liberalizált verseny elméleti árcsökkentő hatásával szemben az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy az energiapiacon a természetes monopóliumok privatizálása áremelkedést hoz, vagyis a közjót szem előtt tartó állam felelősségteljesebb gazda. S Magyarország nem akarja elkövetni újra azt a hibát, hogy elméleti modelleket követve kiszolgáltatottá tegye magát a multinacionális tőke nagyon is gyakorlatias mohóságának. Az 1995 és 2010 közötti 15 évben 771 százalékkal emelkedett hazánkban a háztartási energia ára. 2010 óta, vagyis fele annyi idő alatt viszont összességében 6,5 százalékkal csökkent.

Hogy az elmélet és a gyakorlat meghasonlását immár a nyugati országokban is egyre nehezebben viselik, legújabban a brit energiaügyi miniszter kezdeményezése mutatja. Greg Clark ugyanis központi szabályozást ígért az ország energiaszolgáltatói ellen, amelyek a brit uniós kilépésre, s ezzel összefüggésben a gyenge fontra hivatkozva sorra jelentették be díjemeléseiket az elmúlt hónapokban. A BBC ezzel kapcsolatban már fel is vetette: rövidesen a szigetországban is sor kerülhet egy magyarországihoz hasonló rezsicsökkentésre…

Szarka Sándor