Miután Kína tavalyelőtt megelőzte Olaszországot, tavaly pedig Franciaországot és Nagy-Britanniát, idén Németországra tör. Gazdasága 10,7 százalékkal bővült tavaly, az ázsiai ország immár a világ negyedik legerősebb gazdaságának számít.

Az ázsiai ország 2100 milliárd eurós nemzeti összterméke csupán 200 milliárdra van a német szinttől. Az elmúlt évek növekedését tekintve ez azt valószínűsíti, hogy az idei év végén vagy a jövő év elején Kína immár dobogós helyen lesz a nemzetek versenyében. S a diadalmenetnek ezzel koránt sincs vége. Becslések szerint 2015 környékén megelőzi Japánt, s 2035-re a világelső Egyesült Államokat is.

Növekedés növekedésre Míg a kilencvenes években Kína elsősorban az olcsó, egyszerű termékek áradatával (ruhák, cipők, játékok, szerszámok) hódította meg a világot, napjainkban a komolyabb technológiát feltételező szektorokban is egyre gyakoribb a kínai áru. Előbb csak háztartási gépek, majd szórakoztató elektronikai termékek, napjainkban pedig már számítógépek is egyre nagyobb számban érkeznek az ázsiai országból, a következő években pedig fel kell készülnünk a kínai gépkocsik megjelenésére is. Míg korábban a minőség nem kifejezetten volt jellemző a kínai termékekre, ma már – legalább a célok szintjén – erre is egyre jobban odafigyelnek. A közelmúltban például a kínai kormány arra utasította az ország központi bankját, hogy a magas devizatartalékokból segítse elő csúcstechnológia gyártására alkalmas berendezések behozatalát. Nem mintha ilyenek már nem lennének Kínában: az ország 2003-ban csatlakozott az űrhajózásra képes nagyhatalmakhoz, s asztronautái 2005-ben ismét a világűrben jártak. De az ázsiai ország technikai színvonalát az is emeli, hogy immár a legtöbb multinacionális vállalat gyártóüzemet létesített Kínában. Helyi statisztikák szerint a világ 500 legnagyobb cégéből 400 már jelen van a kontinensnyi országban (Magyarországról többek között a Rába és az Orion dolgoztat Kínában). Előrejelzések szerint a következő években a járműgyártás, a szoftverfejlesztés vagy a távközlés terén évi 30-40 százalékos növekedés várható Kínában. Bár a kínai gazdaságot alapvetően a külföldi értékesítés húzza, a gazdasági teljesítmény bővülésében belföldi tényezők is szerepet játszanak. Kirívóan nő például – nyilván a külföldre termelő vállalatok sikerei nyomán – az ingatlanpiac és a beruházási piac. Előbbi 22, utóbbi 24 százalékkal bővült a tavalyi évben. Érdekes, hogy pár évvel ezelőtt éppen ezek miatt hirdették meg a kínai gazdaság hűtésének programját: attól tartottak, hogy a beruházási, gyár- és irodaépítési lázban oly mértékben épülnek ki felesleges kapacitások, hogy az az árak hirtelen eséséhez, gazdasági válsághoz vezet. Csak egy példa: három évvel ezelőtt a kínai városokban 120 millió négyzetméternyi ingatlan állt üresen. A 2004-ben meghirdetett, 2006- 2010 közötti ötéves tervre vonatkozó program csupán 7 százalékos gazdasági növekedést tartott kívánatosnak, amit 2005-ben 8 százalékra emeltek. Ehhez képest azóta még gyorsult is a 10 százalék körüli növekedés, a kínai gazdaság azonban egyelőre semmi jelét nem mutatja a válságnak.

Társadalmi visszásságok Tagadhatatlan, a kínai lakosság vásárlóereje messze nincs azon a szinten, hogy komoly mennyiséget felszívjon az alapvetően exportra épülő gyárakból. Persze ahhoz képes, hogy néhány évtizeddel korábban még jegyrendszer volt, s a közlekedési lehetőségek maximumát a pártbizottságoktól kikönyörgött kerékpárok jelentették, sokat javult a kínai életszínvonal. A háztartásokban immár hűtőszekrények, sőt itt-ott színes televízió is található, s az országban évi hatmillió gépkocsit adnak el. Utóbbi azonban – az 1300 millió emberhez képest – még mindig azt jelenti, hogy csupán negyedannyi embernek van gépkocsija, mint Magyarországon. Ami nem is csoda, ha összehasonlítjuk a fizetéseket. A kínai átlagfizetés még mindig csak 3293 jüan (80 ezer forint), vidéken pedig csupán 1094 jüan (27 ezer forint) – igaz, jóval több, mint néhány évvel korábban volt. Jókora ellentmondás feszül tehát a világ nemsokára dobogós gazdasági nagyhatalma, és a benne élők körülményei között. 1979-ben Teng-Hsziao-Ping még ezekkel a szavakkal hirdette meg a sajátosan kínai modellt: „nem az a szocializmus fő ismérve, hogy terv- vagy piacgazdaságot működtet, hanem az, hogy a gazdálkodás eredménye kedvező-e a szocialista termelőerők fejlesztése, és a nép életszínvonalának emelése szempontjából” (Demokrata, 2004/26). Aztán 2004-ben a kínai alkotmány formálisan is szentesítette a magántulajdont, a vállalkozók pedig külön tagozatot kaptak a Kínai Kommunista Pártban. A kapitalista módszerekkel épített szocializmus – vagy kommunista vezetéssel épített kapitalizmus? – azonban a széles tömegek számára még mindig nem hozza a beígért felemelkedést. Bár a gazdaság tagadhatatlanul dübörög, ezt csak a több ezernyi vállalkozó, a velük összefonódó pártvezetők és a cégek vezetésében szerepet kapók érzékelik. A 650 millió kínai munkavállaló döntő része – különösen a vidéken élő 450 millió – alig. Az ország észak-keleti részén kiépített szocialista iparvárosok rozsdaövezetében évtizedek óta csak a romlás fokozatai jelentik a változásokat, nem beszélve arról a 160 millió főről, akik mezőgazdasági idénymunkásként próbálnak valamiféle betevőhöz jutni. Ők a fejlődésből legfeljebb önmaguk leszakadását érzékelik, aminek eredményeként társadalmi elégedetlenséggel, sőt növekvő bűnözéssel is szembe kell nézni ezeken a területeken. Bár a hivatalos kínai statisztikák mindössze 4,7 százalékos munkanélküliségről szólnak, e tengődő, egyik napról a másikra élő tömegekkel együtt 20-25 százalék lehet az állástalanok aránya. Akik semmiféle állami támogatást nem kapnak. Egyébként éppen ebben a hatalmas nincstelen tömegben rejlik Kína gazdasági fejlődésének egyik titka: közülük kerülnek ki a világcégek kínai üzemeinek hihetetlenül rosszul fizetett dolgozói, akiknek esélyük sincs fizetésemelés kiharcolására, hiszen milliók várják, hogy helyükre ülhessenek. Nem kevésbé mesterkélt Kína száguldásának másik kulcstényezője: a szándékosan alulértékelt nemzeti valuta. A fejlett világ közgazdászai szerint a jüan legalább 40 százalékkal alulértékelt a kínai gazdaság erejéhez képest, és a nyugati politikusok évek óta követelik reálisabb árfolyamrendszer kialakítását. Kína azonban nem hajlandó engedni az 1 dollár = 8 jüan környéki árfolyamból. A kínai gazdaság torz szerkezete (a termelés döntő része exportra megy, a hazai fogyasztás alacsony) miatt tulajdonképpen nem is nagyon tehet mást: ha a jüant hagynák felértékelődni, a kínai termékek megdrágulnának a világpiacon, visszaesne a kivitel, ami kínai munkahelyek tömeges csődjéhez vezetne. Mindez könnyen robbanthatná a már jelenleg is jelentős társadalmi elégedetlenséget. Kína tehát rálépett egy útra, amin jelenleg száguldani tud, letérni azonban csak igen óvatos kormánymozdulatokkal lehet róla. A kínai gazdaság torz szerkezetét és a mögötte fenyegető társadalmi szakadást számtalan példa igazolja. Milyen gazdasági nagyhatalom például az, ahonnan százmilliók vándorolnak ki, hogy kis üzleteket, éttermeket nyissanak a gazdasági fejlődésben sokkal kevésbé élen járó országokban? Vagy a kínai gazdaság szerkezete: igaz, Kínában egyre inkább jelen van a hi-tech szektor, de azért a beruházások döntő részét még mindig a környezetszennyező, nyersanyagfaló nehézipari építkezések adják. Immár Kína a világ második legnagyobb olajfelhasználója, acéltermelésben világelső, kétszeresen felülmúlva a második Japán teljesítményét, s Kínában használják fel a világ cementgyártásának 40 százalékát. S az ezekre épülő ágazatok rendre évi 30-40 százalékos bővülést produkálnak. A világ fejlett nemzeteivel szemben ezek az adatok egy felzárkózó gazdaság képét mutatják. Ahogy a városokban előforduló áramszünetek is, amelyek oka, hogy az infrastruktúra képtelen lépést tartani a rohamosan növekvő energiafelhasználással.

Torz szerkezet Nehéz megjósolni, mi lesz a száguldás vége: Kína tényleg befut az Egyesült Államok mellé, vagy defektet kap, ahogy a kelet-ázsiai kistigrisekkel történt 1997-ben. A kínai vezetésnek mindenesetre rendkívül ügyesen kell egyensúlyoznia a robogó tákolmánnyal: meg kell felelniük egy sor külföldi elvárásnak, kézben kell tartaniuk a szegény vidékeken tapasztalható társadalmi elégedetlenséget, s mindeközben még fenntartani a kommunista párt uralmát is. Olyan feladatrendszert kell tehát megoldaniuk, amelyek bizonyos elemei egymás ellen dolgoznak. Itt van például a tőkepiaci nyitás kérdése: Kína annak köszönheti hatalmas fejlődését, hogy csatlakozott a szabad világkereskedelmet hirdető WTO-egyezményhez, s így akadálytalanul szállíthatja áruit a fejlett világba. Csakhogy miközben Kína szinte kiszívja a tőkét a fejlett országokból a szabadkereskedelem eredményeként, tőkepiacát elmulasztotta megnyitni a nyugati befektetők előtt – amiért rendre megkapja az elmarasztalást a nemzetközi szervezetektől. A legutolsó ígéretek szerint idén kerülne sor az első, korlátozott lépésekre – meglátjuk, meddig jut el a folyamat. Szintén nincs tisztázva Kínában a társadalmi jövőkép. A vállalkozók ma már nemcsak a Kínai Kommunista Párt egyik tagozatát jelentik, hanem ők állítják elő Kína GDP-jének 60 százalékát. Bár a vállalkozók nagyrészt a pártvezetők rokonaiból, leszármazottaiból kerültek ki, mégis állandó ellentétben vannak a helyi pártvezetéssel, akik viszont a kínai gazdaság másik ágában, az állami nehézipar fejlesztésében látják a fejlődés kulcsát. Nem beszélve a dolgozók széles tömegéről, akiket egyre jobban frusztrál, hogy egyesek olyan dolgokat megengedhetnek maguknak, amiket az iskolákban a bűnös kapitalizmus játékszereiként tanítottak. Ha tehát Kína túl gyorsan nyit, vagy éppen a nemzetközi szervezetek elégelik meg, hogy nem nyit elég gyorsan, ha a társadalom nem bírja elviselni a fokozódó egyenlőtlenséget, ha az emberek nem lesznek hajlandók alacsony bérérét dolgozni, ha nemzetközi nyomásra szabadon engedik a jüan árfolyamát, máris véget ér a kínai csoda. Egyetlen példa: ha Kína hagyná, hogy a piaci folyamatoknak megfelelő szintre kerüljön a jüan, az dollárban kifejezve máris 40 százalékkal csökkentené az ázsiai állam GDP-jét. S ebben az esetben Kína máris nem a negyedik legnagyobb gazdaság lenne a világon. Hogy Kínában nincs valami rendjén, mutatja az is, hogy semelyik másik állam esetében nincs ekkora szakadás az összesített GDP és az egy főre eső GDP között. Míg a többi állam nagyjából ugyanolyan helyezést ér el az életszínvonalat jobban mutató egy főre eső GDP tekintetében is, mint az abszolút számnál, Kína egy főre eső GDP-je még a fejlődő világ tekintetében is alacsonynak mondható: Brazíliával van egy szinten. Kárász Andor