„Ma háromféle tejtermelő van. Egy részük érvényes szerződés nélkül, a bizonytalan piaci környezet összes kockázatát vállalva kénytelen szállítani. Másokkal kötöttek ugyan szerződést, ám az ár meghatározása nélkül. A harmadik csoportnak még az ár is bekerült a szerződésébe, csupán az kérdéses, hogy a feldolgozók mikor fizetik ki azt.” Az elemzés egy kecskeméti termelői fórumon hangzott el, s híven tükrözi a tejipar elmúlt két hónapját. Előbb a Parmalat csődje, s az így ki nem fizetett termelők helyzete borzolta a kedélyeket.

Majd kiderült: az idei évben a tejfeldolgozók csak a tavalyi szintnél 10 forinttal olcsóbban, 62 forintért hajlandók átvenni a tej literjét. Egyes termelői csoportok szövetkezni kezdtek, hátha egymással összefogva ki tudják harcolni a magasabb árat. A küzdelem a múlt héten Hajdú-Biharban drámai csúcspontot ért el: a Friesland Tejfeldolgozó megtagadta a tejátvételt azoktól a csoportoktól, akik nem voltak hajlandók aláírni a szerződést, így múlt szerdától a lázadó gazdáknak napi ötezer liter tejet kell megsemmisíteniük. Az árháború a termelőknek eddig semmilyen eredményt nem hozott. Az összes hazai tejüzem egységesnek látszik a 62 forintos átvételi árban. Ahogy a Mezőgazdasági Termelők és Szövetkezők Országos Szövetsége (MOSZ) közleményében fogalmaz: „a helyzet arra utal, hogy ha a termelők szerveződnek érdekeik védelmében, akkor a monopóliumok következmények nélkül büntethetik őket”.

Kartellben a feldolgozók?

– Tíz forinttal csökkentették a tavalyi 72 forintos árat, miközben a takarmányárak 140 százalékkal nőnek. Nyolcvan forint alatt aligha lehet idén tejet előállítani – sorolja a gazdák gondjait Mádl István, a Tej Terméktanács termelői oldalának alelnöke, a tüntetések egyik fő szervezője. S már sorolja a tejtermelők követeléseit: az állam a csatlakozásig határozzon meg 75 forintos irányárat, ha az ár 72 forintra esne, vállaljon garanciát a készletek felvásárlására, az uniós csatlakozás után pedig a tej árát igazítsák a kinti 81 forintos (0,305 eurócent) szinthez. Túl ezen, az állam állítsa vissza a minőségi tej előállítása után tavaly fizetett 5,20 forintos támogatást.

Bár minisztériumi megnyilvánulások szerint a megmozdulások politikai indíttatásúak, ezúttal a baloldalhoz közelebb álló érdekvédelmi szervezetek is a tejtermelők mellett érvelnek. Csikai Miklós, a Magyar Agrárkamara elnökének számításai szerint a „62 forintos” feldolgozók nyugat-európai anyavállalatai odakint 81-104 forintot fizetnek a tej literjéért.

Forgács Barna, a szervezet alelnöke mindehhez hozzáteszi: „a feldolgozókkal szemben kartellvádat is meg lehetne fogalmazni, mivel mind ugyanolyan felvásárlási árat és szerződési feltételeket határozott meg”. Nagy Tamás, a MOSZ elnöke pedig kijelentette: „az agrártárca felelős a tejfelvásárlási botrányokért, mivel nem hirdette meg a tej intervenciós árát”.

Az intervenciós ár az az ár, ahol az állam vállalja, hogy végső esetben felvásárolja az adott mezőgazdasági terményt. Mivel ez már afféle tűzoltásként szolgál, a termelők számára rossz üzlet élni az intervenciós árral, ugyanakkor ennek meghatározása mégis biztonságot nyújt, hiszen megakadályozza a teljes ellehetetlenülést. Az intervenciós ár meghatározásának inkább piacszabályozó jelzésértéke van, a piaci ár ennél magasabban szokott megállapodni, vagyis ténylegesen az államnak ritkán kell a zsebébe nyúlnia.

Idén azonban a minisztérium egyáltalán nem hirdetett meg intervenciós árat. Benedek Fülöp államtitkár szerint azért nem, mert ez nem volna összeegyeztethető az uniós jogszabályokkal. Így viszont megszűnt az alsó támasz, amelyik megakadályozta volna a tejárak jelentős zuhanását. Ráadásul a minisztérium 5,20 forintról 2,50-re csökkentette a minőségi tej literje után kifizetett állami támogatás összegét. Fábián László, a Szarvasmarhatenyésztők Hajdú-Bihari Egyesületének elnöke így összegzi az eredményt: 2005-re harmadával csökkenhet a szarvasmarha-állomány, megszűnhet a magyar tejtermelés.

A termelők tehát a feldolgozóktól nyereséggel kecsegtető árat követelnek, az államtól pedig az erre lehetőséget nyújtó piaci környezet biztosítását.

Olcsóbb a külföldi

A feldolgozók azonban úgy érzik, éppen a piaci viszonyok nem engedik a termelők által követelt árakat. Mert az eddig fizetett 72 forintos ár valójában magasabb volt a piaci realitásoknál, s a vámok májusi megszűnése után ezt már nem lehetne fenntartani.

– Nem kívánunk további belföldi piacvesztést elszenvedni – mondja Nagygyörgy Éva, a második legnagyobb felvásárlónak számító SOLE kommunikációs igazgatója. – A védővámok eddig 30-50 százalékkal megdrágították a külföldről behozott tejet, ezért tudtunk a nemzetközi árszintnél többet fizetni a termelőknek. Ugyanakkor figyelmeztető volt, hogy a tejtermék-eladások több mint 10 százalékát már így is az import fedezte. Ha továbbra is fenntartanánk az eddigi magas átvételi árat, nehéz helyzetbe kerülnénk például a szlovák tejipari cégekkel szemben, akiknek csak 57 forintot kell fizetniük a nyers tejért.

Hacsak a magyar feldolgozók is el nem kezdik Szlovákiából felvásárolni a tejet, ami viszont tragikus lenne a hazai termelők számára. Hogy mennyire nem versenyképes a magyar tej, az igazgatónő egy tavalyi példával ecseteli. Nyáron – nemzetközi szerződések miatt – a magyar kormány kénytelen volt engedélyezni, hogy az Európai Unióból 50 millió liter tejegyenértéknek megfelelő sajtot hozhassanak be a kereskedők vámmentesen. Akkor úgy számoltak, a mennyiség egy év alatt, fokozatosan fog beérkezni a magyar piacra, azonban a nagy kereslet miatt öt hónap alatt kimerült a keret.

– Fenntarthatatlan volt az eddigi rendszer, milliárdos állami támogatásokat emésztett fel. Ha a magyar gazdák valóban csak 80 forintért tudják megtermelni a tejet, nem lesznek versenyképesek az Európai Unióban – szögezi le Temesvári Kornél, a legnagyobb tejüzem, a Friesland vezérigazgatója. – Senki nem fizethet többet a tejért, mint amennyiért el tudja adni a piacon, ha mégis megtennénk, a bolti hálózatok külföldről kezdenének tejet vásárolni.

A velünk együtt csatlakozó Lengyelországban ugyanis már 39 forintért, Lettországban pedig még olcsóbban, 30 forint körüli áron lehet nyerstejet beszerezni. Az igazgató másképp ítéli meg a gazdák által emlegetett 81 forintos nyugat-európai árat is: azoknak a tejeknek ugyanis jóval nagyobb a beltartalma. Valójában a magasabb ár azoknak a tejtermelőknek, tejtermelő-szövetkezeteknek létkérdés, akik az elmúlt években elmulasztották korszerűsíteni gazdaságaikat, ők valóban csak a piaci ár fölött tudnak nullszaldósan termelni. Ennek ellenére érhetnek el sikert a gazdák a tüntetéssel, ez azonban nem lehet más, csak állami támogatás.

Összeomlott önszabályozás

Tény, hogy a tejpiac valóban bonyolult szabályozással tartja magát életben évek óta. A problémát az uniós kvóták alacsony kihasználása, pontosabban a rendkívül mérsékelt hazai fogyasztás jelenti. Magyarországon ugyanis az átlagos tejfogyasztás csak 160 liter évenként, szemben a fejlett országok 200-300 literes adataival. Valószínű, hogy az életszínvonal növekedésével hazánkban is növekszik a tej iránti kereslet, ahogy a kevésbé kiélezett nyolcvanas években is 230 liter körüli volt az egy főre jutó fogyasztás. Csakhogy a túltermeléssel küzdő Európai Unió szabályozása nem engedi meg, hogy egy ország szabadon növelhesse valamely mezőgazdasági termék mennyiségét. Az országoknak kvótákat oszt ki, amiknek alapja – új belépők esetében – a korábban megtermelt mennyiség. Magyarország számára a kilencvenes évek elején mért, 1,7 milliárd literes fogyasztás jelentette az alapot, pontosabban az EU mérlegelte a jövőbeni többletfogyasztásról szóló érveket, és 1,9 milliárd literben határozta meg a nemzeti kvótát. Csakhogy a fogyasztás azóta sem éri el ezt a szintet. Sőt, 1999-re 1,5 milliárd, 2002-re 1,3 milliárd liter alá esett. Emiatt hazánkat folyamatosan fenyegeti a kvóták elvonása: ha egy ország tartósan nem képes kihasználni a számára engedélyezett keretet, az unió hamarosan felülvizsgálja annak indokoltságát.

A tejiparban úgy vélték, a kvótaelvonást úgy kerülhetik el, ha a csökkenő fogyasztás időszakában is az engedélyezett maximum közelében tartják a termelést. Vagyis évről évre, továbbra is 1,7 milliárd liter tejet vásároltak fel, ami 1999-ben 262 millió, 2000-ben 317 millió, 2001-ben 400 millió, 2002-ben 430 millió, 2003-ban pedig 300 millió liter tejfölösleget eredményezett. A többletre külföldön kellene piacot találni, ami viszont nem könnyű feladat. Mivel az Európai Unió is óriási tejtúltermeléssel küzd, Brüsszel komoly exporttámogatást fizet a külső piacokra kivitt tej és tejpor után. Tavalyi adatok szerint a tejüzemek átlagosan 70 forintért voltak képesek a külső piacokon eladni a feldolgozott tejet, amit nyers állapotban még 72 forintért vásároltak meg. Ez literenként 15-18 forintos veszteséget jelent. S innentől a többlettermelés már az egész országnak pénzbe kerül, hiszen a különbözetet az államnak kell állnia. 2001 végéig együttesen kb. 10 milliárd forintjába került a költségvetésnek a magyar tej exporttámogatása, 2002-ben viszont annyira romlottak a nemzetközi árak, hogy már 21 milliárd kellett volna, s a helyzet 2003-ban sem javult. Mivel ekkora kiadást már nem vállalt az állam, a tejpiaci szereplők a szabályozás további bonyolításával próbálták menteni a kvótákat. Feltalálták az ún. „kompenzációs alapot”, amelybe minden egyes liter eladott tej után 5-5 forintot fizettek termelők és feldolgozók, hogy aztán az így összegyűjtött pénzből finanszírozzák a ráfizetéses exportot. A kasszát a minisztérium egészítette ki, amelyik literenként további 5,20 forinttal támogatta a minőségi tej előállítását.

bonyolult rendszer tavaly tavasszal mutatta először a kifulladás jeleit (Demokrata, 2003/23). A többször száznapos költekezésben kifulladt államkasszának már nem telt a részleges tejpiaci támogatásokra sem, az agrárminisztérium inkább a kvóták csökkentéséről kezdte győzködni a termelőket. A termelését ideiglenesen korlátozó gazdáknak még literenként 10 forintos bánatpénzt is hajlandó volt fizetni az állam. Ennek eredményeként tavaly 6 százalékkal csökkent a megtermelt tej mennyisége, s így a fölösleg is. Újabb gondot okozott azonban az elszabadult import. Hiszen a kompenzációs alap kötelező befizetései nyilvánvalóan növelték a magyar tej árát, s így – még a vámokkal együtt is – bizonyos esetekben megérte külföldről vásárolni a tejet. Tavaly 21 százalékkal nőtt az import, több csokoládégyár kizárólag nyugat-európai tejport használ termeléséhez, s az áruházakban is egyre több külföldi sajtféleséggel találkozhatunk. S a helyzet csak súlyosbodhat a vámok lebontása után.

Levegő nélkül

A tüntetések előtti utolsó munkanapon az agrárminisztérium kétségbeesett kísérletet tett az utakra zúduló tejáradat megfékezésére. Németh Imre miniszter 68 forintos irányárat jelentett be, amire a kormány literenként további 4 forintot fizet a termelőknek. Ezzel lényegében teljesülne a termelők által követelt 72 forint. De a két fél között nem túl nagy a bizalom: a gazdák úgy értékelik, trükkös ajánlatról van szó, melynek célja, hogy kifogja a vitorlákból a szelet, s valójában semmire sem jó.

– Az irányár azt jelenti, hogy a kormány ezt szeretné, de a feldolgozókat ez nem kötelezi semmire – magyarázza immár az országúton Mádl István. – Intervenciós árat kellett volna kihirdetni 72 forinton, ami valóban garanciát jelentett volna, hiszen akkor az államnak kötelessége lenne végső esetben ennyiért átvennie a tejet. Valós tárgyalások helyett azonban a minisztérium folyamatosan mellébeszélt az egyeztetéseken, amióta Szanyi Tibor eldöntötte, hogy a tiltakozások politikai indíttatásúak.

Pedig a tejtermelőknek már csak az idei évet kellene kibírniuk valahogy. Jövő évtől (ha csak 55 százalékos mértékben is) már számíthatnak az Európai Unió támogatásaira, amelynek szemlélete gyökeresen különbözik a jelenlegi magyar rendszertől. Ott a termelők keresetét döntően a földalapú és jövedelempótló támogatások határozzák meg, magának a terméknek az ára kisebb jelentőségű. Ámde az utólagos kifizetési rendszer miatt a magyar gazdák legkorábban csak 2005 januárjában juthatnak hozzá az első uniós kifizetésekhez. Csakhogy a tartalékok elfogytak. Ahogy Mádl Imre fogalmaz: „januárig nem lehet levegővétel nélkül élni”.