Ugrás az adósságcsapdába

A koronavírus-járvány visszavonhatatlanul rávilágított a liberális világ, a globális gazdaság fenntarthatatlanságára. Azt is megmutatta, hogy a birodalmi létre törekvő Európai Unió is recseg-ropog minden eresztékében. Súlyosbodott a déli tagállamok eladósodottsága, ami pedig már így is a visszafizethetetlenség határán állt, sőt a fejlett Franciaország és Nagy-Britannia is csatlakozott az erősen eladósodott nemzetek sorához. Az is sokaknak okozott meglepetést, hogy a művelt Nyugat teljesen kiszolgáltatottnak mutatkozott Kínával és más ázsiai országokkal szemben szájmaszkok, védőruhák, lélegeztetőgépek tekintetében, mondhatni kiderült, hogy csak utóbbiak képesek a válsághelyzetekre gyorsan és szervezetten reagálni.

A jelszó tehát hamar megszületett: le kell rövidíteni az értékláncokat, és számos területen képessé kell tenni az európai országokat, hogy ellássák önmagukat, legalább a nemzetbiztonsági szempontból fontos területeken. A gazdaság átalakításához azonban rengeteg pénz kell. Arra a kérdésre, miként lehet előteremteni a szükséges tőkét, a választ a világkarantén idején is Soros György adta meg. Először az általa finanszírozott portál, a Project Syndicate hasábjain vázolta fel új tervét. Eszerint az Európai Unió bocsásson ki örökjáradék-kötvényt, aminek a tőkéjét vissza sem kell fizetni, a tagállamoknak pedig csak annyi a dolguk, hogy garantálják, a kötvénytulajdonosok hozzájutnak a kötvényeik után járó kamatokhoz legalább két-háromszáz évig vagy még tovább. A pénzember félszázalékos kamatot elegendőnek is tart. Ez egyébként jóval alacsonyabb, mint az eddigi lejárati csúcstartók, a belga, ír, osztrák százéves kötvények kamata, igaz, azok kibocsátása óta jócskán változott a pénzügyi környezet.

–  Az örökjáradék-kötvények gondolata egyáltalán nem ördögtől való – állítja Somkuti Bálint gazdaságtörténész, érdek­érvényesítési szakértő.

Az egyik legrégebbi örökkötvény, amiről tudomásunk van, az 1600-as évekből származik, egy holland vízügyi társulásé. Az ily módon szerzett pénzből megkezdődhettek a mólóberuházások, a köt­vény­tulajdonosok pedig napjainkig minden évben hozzájuthatnak a nekik járó szerény összegekhez. A hollandok sikerén felbuzdulva aztán más tőkeszegény vállalkozások is éltek a pénzszerzésnek e módjával, amelynek vonzerejét az adta, hogy a kötvénytulajdonosok nem szereztek tulajdonrészt a cégben, csupán a befektetéseik kamatát kaphatták meg.

Az örökjáradék- vagy más néven konzolkötvények virágkorát azonban a napóleoni háborúk hozták el, mint Somkuti Bálint mondja. A Brit Birodalomnak temérdek pénzébe került a franciákkal való háborúzás, annál is inkább, mert többnyire szövetségeseik kiadásait is az uralkodó állta. A kötvények esetében azonban maga a birodalom garantálta, hogy a kötvénytulajdonosok a következő évszázadokban mindig maradéktalanul hozzájuthassanak a nekik járó kamatokhoz. A kötvény sikeres volt, az emberek bíztak őfelsége kormányában és abban, hogy a birodalom az idők végezetéig fennmarad. Így az első világháború pénzigényeit Nagy-Britannia szintén e módon elégítette ki. Az utolsó kötvénycsomagokat az Egyesült Királyság néhány évvel ezelőtt vásárolta vissza.

A brit példát számos más állam is követte. Így fedezte háborúi költségeit például a cári Oroszország is. Az örökjáradék-kötvények egyik gyenge pontjáról később a Szovjetunió illetékesei tudtak volna mesélni. Valahányszor a nyugati világ nem tudott megegyezésre jutni egy-egy vitában a szovjet vezetőkkel, csak meglobogtatták a cári kötvényeket, és legtöbbször sikerült megtalálni a kompromisszumot az elvtársakkal.

Alapesetben alacsony kockázata miatt elsősorban kisbefektetők vesznek konzolokat, de az európai konzol esetében felmerül a lehetősége, hogy nagy nyugdíj- és befektetési alapok is vásárolhatják vagy akár felvásárolhatják őket az értékpapírpiacon – hívja fel a figyelmet a kockázatokra Somkuti Bálint. Így pedig már nyomást lehet gyakorolni a kibocsátó államokra, hogy működésüket, döntéseiket a kötvényeket birtokló pénzügyi befektetők érdekei szerint alakítsák.

Soros György és a mögötte álló pénzügyi csoportok eddig is sokat tettek azért, hogy hitelezhessék a migráció és a bevándorlók integrálásának költségeit. Most az „ingyen”-pénz, amelynek tőketartozását nem, csak a kamatait kell fizetni 100-150 éven át, akár vonzó is lehet a végsőkig eladósodott államoknak. A bökkenő csak az a gazdaságtörténész szerint, hogy az Európai Unió nem szuverén állam a nemzetközi jog szerint, így kötvényt sem bocsáthat ki.

A magyar kormány kérdése a nemzeti konzultáción így szól: „A koronavírus-járványt követő gazdasági válság kezelésére Soros György új tervvel állt elő. Ebben azt javasolja, hogy az Európai Unió tagországai vegyenek fel hatalmas kölcsönöket (örökkötvények), amelyek után generációkon keresztül, örökre kamatot kellene fizetni. A szakértők szerint ez adósrabszolgaságba taszítaná a nemzeteket.” Erre mondják védekezésként az örökkötvény hívei: valójában a kötvények értékét hosszabb távon elviszi az infláció, hosszú távú adósrabszolgaságról tehát szó sincs…

Már kérdés az, hogy a kisbefektetők bíznának-e egyáltalán abban, hogy valóban fennáll 2150 körül az Európai Unió. Azt sem lehet tudni, ki szabja meg a kibocsátás feltételeit, a kamatokat. Nem tudni, az egyes tagországokat milyen arányban terheli majd a kamatfizetési kötelezettség, különösen akkor, ha egyes országok kiválnának a szervezetből. Egyelőre csak annyi bizonyos: a Soros-birodalom már elérte, hogy az Európai Parlament liberális szárnya a testület elé vigye az ügyet, az Európai Tanácsban pedig a spanyol miniszterelnök képviselje az elképzelést. Most még maga Soros is úgy véli, az örökjáradék-kötvények gondolata annyira ritka, hogy szoknia kell a piacnak, de épp emiatt várhatóan újra és újra az uniós grémiumok elé terjesztheti az elképzelést. Ha pedig beválik a terv, elmondhatja, hogy a zsebében van Európa minden állama.