Újra izzanak a kohók

Meglepő hírrel állt elő a Sziszeki Vasmű olasz tulajdonosa. A Danieli-csoporthoz tartozó ABS bejelentette, hogy hazai gyárai mellett horvátországi létesítményét is bővíti és modernizálja. Száznyolcvan fokos fordulat ez régiónkban, ahol a rendszerváltás óta folyamatosan épültek le vagy zártak be a nehézipari fellegvárak. Működésüket a szocialista tervgazdaságra szabták, piaci alapokon már szinte lehetetlen volt az elavult kohókat nyereségesen üzemeltetni.

A Željezara Sisak egykor a horvátországi nehézipar zászlóshajója volt, 14 ezer dolgozónak adott munkát, és az ország GDP-jében is tételnek számított. Ám amikor Jugoszlávia szétesett, elvesztette beszállítóinak és vevőinek nagy részét, és gyorsan csődközelbe került. A délszláv háború alatt többször is bombatalálat érte, végül nagy nehezen sikerült privatizálni, de az orosz, majd később amerikai tulajdonosokat inkább a piacvásárlás mozgathatta, komolyabb terveik nem voltak az üzemmel. A dolgozókat elbocsátották, a berendezéseket leszerelték. Ebben a lepusztított állapotban került a mostani olasz tulajdonos birtokába, aki 2013-ban újraindította ugyan a termelést az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) húszmillió eurós támogatásával, de így is csupán százhetven ember dolgozott az egykor szebb napokat látott kohó környezetében.

2015-ben pedig már úgy tűnt, hogy nemcsak Közép-Európában, hanem az egész kontinensen bajban van a kohászat. Míg korábban a kínai acélipari alapanyagok még a nyers előállítási költségeket tekintve is drágábbak voltak, mint a modern nyugat-európai üzemekből származók, abban az évben fordult a kocka. A kínai belső kereslet visszaesett, az állami pénzekkel patronált kínai gyártók pedig elkezdték nyomott áron értékesíteni termékeiket Európában, sokszor még el sem adott árukészletekkel megrakott hajókat indítva a kontinensre. Az árak letörésének következményeit Magyarországon is mutatta a Dunaferr vergődése, de Nyugat-Európában is napirenden voltak a leépítések, elbocsátások.

Most hiányzik a hazai

Mindez akár az európai gyártást is elsorvaszthatta volna, csakhogy a járványhelyzet mindent felborított. Az acélárak az egekbe szöktek, brutálisan nőni kezdtek az energiaköltségek, és a szállítás is jelentősen megdrágult. Majd a koronavírussokkra azonnal jött az újabb piacrombolás, az orosz–ukrán háború. Elég csak arra gondolni, hogy a hírekben sokat szereplő mariupoli Azovsztal Európa legnagyobb acélüzeme volt, az Oroszország ellen bevezetett szankciók hatására pedig világszerte csökken az acélkínálat, így az amúgy is magas árak tovább emelkedtek. Hiszen Ukrajna és Oroszország a nemzetközi acélkereskedelem mintegy tíz százalékát adta.

– A vasáru már évek óta folyamatosan drágul, de főleg tavaly ugrott nagyot, egyes időszakokban akár 60 százalékkal is emelkedett az ára a hazai piacon. Mivel az előállítás költsége nem nőtt ennyire drámaian, most csakugyan el kell gondolkozni azon, megéri-e a hazai gyártásba invesztálni, hiszen ezzel számos szereplőt ki lehetne iktatni a gyártó és a felhasználó között. Az ellátási láncok lerövidítése most Európa-szerte slágertéma – mondja a Demokratának Szűcs György, az Országos Fémipari Ipartestület elnöke. Jó példa erre az autóipar, amely még a chiphiányt sem heverte ki, az acélellátás akadozása pedig most egyszerre sújtja a beszállítói hálózatot és a gyártókat, ahogy más iparágakat, köztük az építőipart is leállással fenyegeti.

Visszahozni a termelést

Mindezek tükrében érthető, hogy az ABS 200 millió eurót sem sajnál beruházni a Sziszeki Vasműbe: energiahatékony és környezetbarát szempontok szerint tervezett Danieli Digital Melter olvasztótégelyekkel szereli fel, és a beruházáshoz egy tizenhat hektáros napelempark is tartozik majd, amely egyúttal Horvátország legnagyobb fotovoltaikus erőműve lesz. Szűcs György szerint ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy közelítünk a szocializmus logikájához, hiszen függetlenül attól, hogy megtérül-e az irdatlan befektetés, haza kell hozni a termelést, hogy Európa ne legyen kitéve a szállítás okozta bizonytalanságoknak, ez pedig a korábbi gazdasági és politikai szemlélet teljes ellentéte.

A kérdés Magyarországon is felmerült, március végén Palkovics László innovációs és technológiai miniszter hozta szóba a Dunaferrt: azt mondta, két év alatt zölddé lehetne tenni Magyarország legnagyobb kohójának energiaellátását. Noha az orosz–ukrán kezek között hullámzó cégnek még a tényleges tulajdoni viszonyai sem tisztázottak, és számos botrány övezte működését az elmúlt években, ezek érezhetően elcsitultak, amint a nemzetközi acélárak emelkedni kezdtek.

Elő a papírt, ceruzát!

Szűcs György szerint több érv is szól a Dunaferr mellett. Szerényebb méretéből adódóan gyorsabban tud alkalmazkodni a hullámzó kereslethez, és a mai napig megtartotta jól képzett alkalmazottainak egy részét. Arról azonban nincs meggyőződve az Országos Fémipari Ipartestület elnöke, hogy most érdemes volna kormányzati forrásokból milliárdokat költeni a Gyurcsány-korszakban elherdált dunaújvárosi üzem modernizálására, valamint a termelés felpörgetésére.

– Egyszer már akartunk a vas és acél országa lenni, a nagy testvér, a Szovjetunió példáját követve. A világháború utáni újjáépítés zajlott akkoriban, rengeteg vasra volt szükség a hidakhoz, vasúthoz, kicsit később a hidegháború miatti fegyverkezéshez, és az akkori doktrína azt követelte meg, hogy mindenből önellátók legyünk – mutat rá Szűcs György, hozzátéve, Magyarországon jelentős hagyománya volt ugyan a kohászatnak és a fémiparnak, ám ez a hazai vasérc- és szénbányák termelésén alapult, amelyek zöme Trianon után elveszett. Ezt a tényt a kommunista vezetők nem vették figyelembe, még ha próbálták is a logisztikai költségeket csökkenteni, ezért telepítették az ország legnagyobb kohóját a Duna partjára, ahova vízi úton is lehetett szállítani az importalapanyagokat. Az erőltetett iparosításnak mégis hamarosan megmutatkozott a hátulütője, ugyanis a nagyberuházások minden mást háttérbe szorítottak, így sorvadni kezdett a könnyűipar, és nem jutott forrás a hazánk adottságait lényegesen jobban kihasználó mezőgazdaságra sem.

– Azzal most is számolni kell, hogy a gyártáshoz szükséges alapanyagok továbbra sincsenek meg Magyarországon, azokat importálni kell. Így kétséges, hogy egy nagyberuházás megtérülne, ugyanis még azt sem lehet készpénznek venni, hogy hosszú távon fennmarad a nyersanyagéhség és a magas alapanyagárak – hangsúlyozza Szűcs György. Ezért most kell a kormánynak okosan döntenie, elővenni a papírt, ceruzát, és a szakmai szervezetekkel együtt gondolkodva kiszámolni, mibe érdemes belevágni.