Csak a múlt héten legalább kétezer fővel nőtt a magyarországi munkanélküliek száma – ennyi ember elbocsátását jegyezte fel az index.hu elbocsátásszámlálója. A pénzpiaci válság októberi kirobbanása óta pedig közel 21 ezren veszítették el állásukat, s ebben még nincsenek benne a kis- és középvállalkozásoktól elküldött dolgozók. A kölcsön-munkaerő, vagy a külföldről, távolabbi vidékekről érkezettek tragédiáiról szóló hírek azt bizonyítják: a leépítések gyakran a jog határmezsgyéjén történnek, a dolgozók sok helyen teljesen kiszolgáltatottak. A munkahelyeken az üzemi tanácsnak s a szakszervezeteknek kellene őrködniük a törvények, előírások betartása fölött, csakhogy a rendszerváltozás óta alakult cégek jelentős része – egyébként törvénytelenül – még a szervezkedést is akadályozza.

Zuhanó létszám

Az elmúlt évtizedekben világszerte csökkent a szakszervezeti tagok száma, az egykori szocialista országokban azonban kirívó volt a visszaesés. Míg 1993 óta az ipari nagyhatalmak közül Nagy-Britanniában 12, Németországban 24 százalékkal kevesebb szakszervezeti tagot tartottak nyilván, addig Szlovákiában 64, Lengyelországban 71, Bulgáriában 76 százalékos volt a visszaesés. A tendencia alól nem jelent kivételt Magyarország sem. A rendszerváltozás idejében 3 milliós tagság 1993-ra megfeleződött, újabb tíz év alatt 960 ezerre csökkent, napjainkra pedig 700 ezer alá csúszott. Sőt még kevesebb, ha nem a szakszervezetek saját bevallásait összesítjük, hanem a KSH adataira támaszkodunk. Eszerint ugyanis csupán 550 ezer főre rúg Magyarországon a szakszervezeti tagok száma.

A tagság drasztikus visszaesését a politikai-társadalmi változásokkal szokás magyarázni. A szocializmusban kötelező volt a szakszervezeti tagság, ráadásul az akkori szakszervezet (a SZOT) munkás-érdekképviselet helyett valójában a hatalom szekértolója volt, így az emberek kiábrándultak a szakszervezeti mozgalomból, s most, hogy már nem kötelező, természetes, hogy jelentősen csökkent a tagság.

Csakhogy ha megnézzük a nyugat-európai országok szervezettségi mutatóit, kiderül, hogy arrafelé – a visszaeséssel együtt – jóval magasabb a szakszervezeti tagok aránya, mint térségünkben. A hazánkkal nagyjából azonos lélekszámú Ausztriában 1,4 millió szakszervezeti tagot tartanak nyilván, Hollandiában 1,9 milliót. Nem is beszélve a skandináv országokról, melyek közül a finnek és a dánok egyaránt 2,1 millió, a svédek 3,4 millió szakszervezeti tagot számlálnak. S hasonlóan magas, 70-90 százalék közötti a szervezettségi arány a belgáknál vagy az olaszoknál is. Borsik János, az Autonóm Szakszervezetek Szövetségének elnöke ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet: Franciaországban csupán a dolgozók 5-6 százaléka szervezett, s mégis a munkavállalók 85 százalékát védik kollektív szerződések.

A statisztikák alapján úgy tűnik, a szakszervezetek számának burjánzása is az összesített taglétszám csökkenéséhez vezet. Míg nyugaton egy, kettő, maximum három szakszervezeti mozgalom hálózza be az országot, a szocializmusból érkező államokban szinte minden politikai irányzat megalapította a maga szakszervezetét – jócskán megnehezítve ezzel az egységes fellépést. A szélső pontot Bulgária és Magyarország jelenti, ahol pillanatnyilag hat szakszervezeti konföderációt tartanak nyilván. A hazai formációk közül az MSZOSZ többször választási szövetséget kötött a szocialista párttal, 2006-ig hivatalban lévő fő vezetői MSZP-s parlamenti képviselők is voltak. A Liga több rendezvényét ugyanakkor a Fidesz biztosította támogatásáról, a Munkástanácsok Országos Szövetsége pedig bevallottan jobboldali érzelműnek vallja magát. A közszférát képviselő két konföderáció közül a SZEF-et (Szakszervezetek Együttműködési Fóruma) inkább baloldali, a belőle kivált Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülést inkább jobboldali kötődésűnek tartják.

Mindennapos jogsértések

A rendszerváltozás óta Magyarországon mintegy 150 demonstrációt szerveztek a szétforgácsolt szakszervezetek. Az utolsó sikert a tavaly novemberi közszolgálati tüntetés hozta, amivel sikerült elérni, hogy a kormány visszavonja a 13. havi bér eltörléséről szóló javaslatot. Ugyanakkor a legutolsó két nagy tiltakozás, a repülőtéri dolgozók munkabeszüntetése, valamint a Liga által immár egy éve újra és újra fellobbantott vasutassztrájk-sorozat nem hozott érezhető eredményt.

Politikai szinten, az Érdekegyeztető Tanácsban megbecsült helyük van a szakszervezeteknek: rendre képesek is fölfelé mozdítani a jövő évi bérnövekedésről, minimálbérről szóló javaslatokat, a versenyszférában viszont sokkal kevésbé tekintik őket partnernek. Jellemző, hogy a szerveződések által bevallott 700 ezer tagból 260 ezren a közszféra 730 ezres létszámából kerülnek ki. Vagyis a kétmilliósra becsült versenyszektorból csupán 440 ezren tagjai valamelyik szakszervezetnek.

– A tradicionális ágazati szakszervezetek tudtak talpon maradni, az ötven fő alatti cégeknél már nehéz szakszervezetet szervezni – mondja Borsik János, az Autonóm Szakszervezetek Szövetségének elnöke. Úgy-ahogy rendben van tehát a szervezettség a Volánnál, a MÁV-nál, a BKV-nál. A hazánkban megjelent multinacionális cégeknél viszont gyakran akadályozzák a szakszervezet alapítását, ami jogszabály- és alkotmánysértő.

Mindezt azért tehetik meg, mert a cégek nagyon kemény módszerekkel törik le a szervezkedést. Ahogy a vállalatoknál jelen lévő legnagyobb szakszervezet, az MSZOSZ egy korábbi kiadványában felhívja a figyelmet: a munkaügyi jogsértések jelentős részéről nem is szereznek tudomást a szakszervezetek, mert a munkavállalók az elbocsátástól tartva inkább eltűrik a jogtalanságokat. S bár a szakszervezeti vezetők elvileg védelmet élveznek, az elmúlt néhány évben mégis több százukat tették utcára úgy, hogy megszüntették azt a munkakört, amit elláttak. A bírói gyakorlat pedig egyelőre nem bünteti ennek a kiskapunak az igénybevételét. Különösen kirívó a Hankook és a Suzuki által folytatott gyakorlat, amelyek minden eszközzel akadályozzák a szakszervezetek alakítását, s rendre kihagyják azokat a döntési folyamatból. Ezzel kapcsolatban Palkovics Imre, a Munkástanácsok Országos Szövetségének elnöke a kormány felelősségét firtatja.

Mint mondja, Magyarországon az Alkotmánytól a munka törvénykönyvéig semminek nem próbálnak érvényt szerezni, noha például a munkaügyi ellenőrzéseken lenne erre lehetőség. Ehelyett azonban az ellenőrző szervek szó nélkül mennek el amellett, hogy csorbítják a kollektív jogokat, kiszipolyozzák a dolgozókat. A magyar kormány, amelyik milliárdos támogatásokat fizet a munkaerő mindössze 6 százalékát foglalkoztató multinacionális szektornak, nem mer fellépni e kör ellen. Vagy nincs hozzá erkölcsi alapja: hisz a Gyurcsány Ferenc vállalkozásai között számon tartott Motimnál is gyakori a munkavállalók jogainak megsértése.

Kétszázezres létszámával a közszolgálati dolgozókat képviselő SZEF a legnagyobb konföderáció Magyarországon. Mivel az állami alkalmazottak körében lényegesen magasabb a szervezettségi arány, a kívülállók azt gondolnák, hogy itt lényegesen könnyebb az érdekképviseletek dolga. Mindezt erősíti, hogy az elmúlt időszakban egyedül ez a szféra volt képes érvényesíteni érdekeit, amikor decemberben visszavonatta a kormánnyal a 13. havi bér eltörlését.

Varga Ferenc, a SZEF elnöke szerint azonban nekik sincs könnyű dolguk. Számos településen a polgármesterek kifejezetten szakszervezet-ellenesek. Emellett teljesen kiszorultak például az egyházi és a magániskolákból. Nem segíti a dolgozók szervezését az sem, hogy a közszolgákra vonatkozó bérmegállapodások központilag születnek meg, vagyis az emberek nem érzik közvetlenül a tagság előnyeit.

Az összefogás ideje

A szakszervezeti vezetők egyetértenek abban: gyárbezárások esetén nincs mit tenni. Ahol a munkaadók nem tudják tovább fenntartani a munkahelyeket, ott a legerősebb szakszervezet is tehetetlen. Kónya Péter, a Liga társelnöke ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet: ahol van mozgástér, ott jobb helyzetet eredményez az, ha van szakszervezet. Ez ugyanis jó kollektív szerződést jelent, ami szabályozott keretek közé szorítja az elbocsátásokat, végkielégítést biztosít, s lehetőség szerint a továbbfoglalkoztatásra ösztönzi a munkaadókat. Az elnök a szakszervezetek erőfeszítéseivel magyarázza, hogy legújabban elbocsátások helyett inkább a heti munkaidő csökkentésével próbálkoznak a gyártulajdonosok.

– Nem mindegy az sem, hogy történik a létszámcsökkentés – teszi hozzá Borsik János. – Ahol nem áll senki a munkavállaló mögött, könnyen előfordulhat, hogy nem kapja meg jogos járandóságát, nem állítják ki számára a megfelelő dokumentumokat.

Az Autonómok vezetője szerint a szakszervezetek mellett szól az is, hogy ahol van munkahelyi érdekképviselet, ott a vezetőség kénytelen egyeztetni a felmerülő problémákról. Ez egyrészt a dolgozóknak lehetőséget ad a felkészülésre, másrészt a tárgyalások során ki lehet dolgozni olyan kompromisszumokat is, amivel elkerülhetők az elbocsátások.

Az elnökök között abban is teljes az egyetértés, hogy a magyarországi szakszervezeti mozgalom szétforgácsoltsága jócskán megnehezíti az érdekérvényesítést. Ahogy Varga Ferenc fogalmaz: a rendszerváltozás utáni erős osztódás tévedés volt, s ennek eredményeként ma a szakszervezetek mind anyagi, mind szellemi vonatkozásban szétaprózzák kapacitásukat.

Palkovics Imre szavaiból kiderül: ráadásul az egységes fellépés is sokszor hiányzik. Amióta például az MSZP hatalomra került, a hozzá kötődő MSZOSZ feltűnően csöndben van, a megmozdulásokból rendre kimarad, sőt be is jelentette, hogy sztrájk helyett háttéregyeztetésekkel próbál eredményeket elérni.

A ligás Kónya Péter szerint ugyanakkor a jelenlegi válsághelyzet erősítheti a szakszervezeti mozgalmat, hisz az embereket elgondolkodtatja, ha látják, hogy a szervezett dolgozók védettebbek. S talán a konföderációk közt rég várt együttműködés is megvalósulhat. Valójában ugyanis nem az egyes szervezetek, inkább csak azok vezetői között feszülnek ellentétek, s a kiélezett helyzetben a tagság talán végre leváltja az összefogásra képtelen vezetőségeket.

Kárász Andor