– Immár negyedik éve, hogy minden januárban menetrendszerűen jön az orosz-ukrán gázvita. 2006-ban szintén elzárták a gázcsapot, de 2007-2008-ban is fenyegetőztek ilyesmivel. Most már ez rendszeresen így marad?

– Igazából itt nem gazdasági kérdésről van szó, politikai szempontok jelennek meg. A korábbi Szovjetunióban az energiahordozók ára nem tükrözte a piaci viszonyokat, s ez folytatódott a rendszerváltozás után is, amikor Ukrajna függetlenedett, ám megmaradt az orosz politikai érdekkörben. Mára azonban világossá vált, hogy Ukrajna NATO-tag akar lenni, pályázik az EU társult tagságára, és ezek után az oroszok úgy találták, hogy semmi értelme nincs az évtizedes jutányos ár fenntartásának. Most már Ukrajnától is világpiaci árat kérnek a földgázért.

– Világpiaci árat? Az ukránoktól még mindig csak 250 dollárt kérnek, miközben Magyarország a dupláját fizeti.

– Magyarország ma ezer köbméter gázért 480 dollárt fizet. Ukrajnától tavaly 190 dollárt kértek az oroszok, ezt emelik most 250-280 dollár körüli szintre. Ez nagyjából megfelel a jelenlegi tőzsdei árnak. Magyarország azért fizet többet, mert a korábbi szerződések szerint a nekünk szállított földgáz ára kilenc hónapos késéssel követi a gázolajnak és a tüzelőolajnak a tőzsdei átlagárát. Ezeknél az elmúlt három hónapban ugyan drámai visszaesés következett be, de még idő kell, amíg a csökkenés a nekünk szállított gáz árában is megjelenik.

– Az ukránok viszont a 250 dollár körüli árat sem akarják kifizetni.

– Ukrajna a fizetőképesség határán van. A Világbank ugyan adott nekik hitelt, de az ugyanannyi, mint amennyivel a korábbi orosz szállítások után tartoztak. Az orosz érdekkörben megmaradt Fehéroroszország egyébként továbbra is igen olcsón kapja a gázt, száz dollár alatti áron, ahogy két éve még az ukránoknak is csak 70-80 dollárt kellett fizetniük. Azt gondolom, az orosz-ukrán elszámolási viták most le is zárulnak, hiszen hosszú évek vajúdása után az árszint most eléri a világpiaci szintet.

– A gázszállítások leállásával Szerbia nagy bajba került, már nem is tudják rendesen fűteni a lakásokat, mert minimálisak a tartalékaik. Mekkora tartalékot ésszerű fenntartania egy országnak?

– A legtöbb országban szűkösek a tartalékok. Bár azt gondolom, minden államnak kéne rendelkeznie olyan készlettel, ami a nyári és a téli fogyasztás közötti különbséget kezelni tudja. Erre azért van szükség, mert a vezetékek kapacitása miatt a szállítás független az évszakoktól, a fogyasztás viszont nagyon is függ tőle. Magyarországon például a nyári fogyasztás 15-20 millió köbméter, miközben az importból jön 30. Ebben az időszakban töltik fel a hazai tározókat, hisz amikor bejön a fűtési szezon, az importgáz nem tudná fedezni a néha 80 millió köbméterig is felszökő fogyasztást, úgyhogy ekkor lassan felhasználjuk a tározókban elraktározott gázt.

– Ez azt jelenti, hogy az úgynevezett tartalékok nem is valós tartalékok, hisz normál viszonyok mellett is elfogynak a téli időszak végére?

– A kereskedelmi tárolókban a fogyasztás ingadozásainak kiegyenlítésére készletezik a gázt. Ezek mellett a 2006-os válság után döntés született az úgynevezett stratégiai tározó megépítéséről, ebben azonban egyelőre csak 500 millió köbméter gáz van, ami nem sok az ország 14 milliárd köbméteres fogyasztásához képest.

– A 14 milliárd köbméterből mennyi a lakossági fogyasztás?

– A lakossági fogyasztás 4-4,2 milliárd köbméter évente, további 2,5 milliárd a közületek, közintézmények, ami szintén a lakossághoz kapcsolható. Jelentős fogyasztó a villamos energia szektor is, hisz az összes villamos energia-termelés 40 százalékát földgázt feldolgozó erőművekben állítják elő.

– A gázszállítási zavarokról szóló hírek után a lakosság megrohanta az elektromos radiátorokat árusító boltokat. Eszerint azonban hiú remény, hogy komoly gázhiány esetén majd ezekkel tudnak fűteni?

– A gázra alapozott erőművek jó részét át lehet állítani tüzelőolajra, ahogy ez az elmúlt napokban meg is történt. Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam: a magyar gazdaságban létezik egy ellátásbiztonsági probléma, vagyis a gáz hiánya tovagyűrűzik az egész gazdaságon. A gázfüggőség kialakulása egyébként az elmúlt évtizedekben indokolt volt, hiszen a földgáz nagyon olcsó, jól szabályozható, környezetkímélő energiaforrás volt. A gáz használatával az elmúlt évekig a magyar gazdaság nagyon sokat nyert. Ha viszont mondjuk egy évig kiesne a gázimport, a helyzet kezelhetetlenné válna. Az erőműveket ugyan át lehet állítani tüzelőolajra, de ennek ára négy hónappal ezelőtt a csillagos égben volt. Az üzemek jelentős része pedig meg sem tudja oldani az átállást.

– Még több tározó kéne?

– Tározót építeni nagyon drága mulatság. Kényes egyensúlyt kell tartani, hogy milyen mértékben lehet megterhelni az árakat a tárolási költségekkel, amikor a lakosság egy jelentős része így is alig tudja kifizetni a gázszámlákat. Amikor békeidő van, és hétágra süt a Nap, az emberek nem biztos, hogy elfogadják, hogy a tároló építés miatt drágul a földgáz mondjuk 5 forinttal. Magyarországon egy átlagos ember kiadásaiból 3,5 százalékot visz el a földgáz, s nagyjából ugyanennyi megy villamos energiára. Az energiára fordított összes költség a kiadások 14-15 százalékát teszi ki. Európa fejlett térségeiben, jóval nagyobb energiafelhasználás mellett is – az eltérő jövedelmi helyzet miatt – ez csak 7-8 százalék.

– Ezzel együtt most mégis épülnek tározók.

– Korábban 3,4 milliós kereskedelmi tárolókapacitás volt, az elmúlt másfél évben az E.On ezt 600 millióval bővítette, és további 800 milliós kapacitás-bővítést tervez. A stratégiai tározó kapacitását a kormány 1,2 milliárd köbméterben határozta meg, ebből eddig 500 millió köbméternyi épült meg. Együttesen tehát ma Magyarországon 4,5 milliárd köbméteres tárolókapacitás van. Szerintem ez már a gazdasági észszerűség határán van.

– Ezzel meddig lehetne kihúzni?

– Ez megfelel a lakosság éves fogyasztásának. Persze ha a lakossághoz hozzávesszük a közüzemeket, akkor már kevesebb. A probléma mégsem ez, hanem az, hogy a letárolt mennyiségből mennyit lehet maximálisan kivenni. S itt van a gond. Ha a tározókból műszaki korlátok nélkül lehetne kinyerni a gázt, korlátozásokat sem kellett volna elrendelni az elmúlt napokban, hisz – pusztán számtani átlagokkal számolva – a 4,5 milliárd köbméteres fogyasztás a 14 milliárdnyi éves fogyasztásnak harmada, tehát négy hónapra elég kellene, hogy legyen. Csakhogy január-februárban a felhasználás az éves átlagfogyasztás duplája, napi 80-85 millió köbméterre is felmehet. Orosz import nélkül ugyanakkor a rendszer maximum 65 millió köbmétert tud szolgáltatni. Ebben benne van a tárolók, a hazai termelés, valamint az Ausztria felől érkező néhány millió köbméter. Mintegy 20 milliárd köbméter tehát hiányzik.

– Akkor tehát muszáj volt elrendelni a korlátozásokat.

– Ha az igények meghaladják a lehetőségeket, muszáj korlátozni. Egyébként két évvel ezelőtt, békeidőben is előfordult, hogy egy nagyon hideg téli napon, amikor a napi fogyasztás felszökött 88 millió köbméterre, át kellett állítani tüzelőolajra az erőműveket. Ami újdonság, hogy most nem csak ezt rendelték el, hanem életbe léptették a második fokozatot is, amikor a nagyfogyasztó termelőüzemeket is lekapcsolták. Ezeknek pedig nincs mindig lehetőségük, hogy átálljanak tüzelőolajra. Sok helyen le kellett állni a termeléssel. Kényszerszabadságra küldte dolgozóit a Suzuki, a General Motors, a Hankook. Baromfikeltetőkben, tejüzemekben is komoly károkat okoztak a leállások, meg azoknál a cégeknél is, amelyek valamilyen összeszerelő üzemnek szállítanak egységeket. Jó lett volna elkerülni ezeket a veszteségeket, talán ha a kormány megszólítja a lakosságot, hogy a krízishelyzetre tekintettel mindenki a maga lehetőségei szerint próbálja minimumra csökkenteni a fűtést, kisebb károkkal is megúsztuk volna. A gázhiány és a nagy hideg egybeesése miatt azonban a kormánynak nem volt más lehetősége, mint elrendelni a korlátozásokat.

– Mennyi idő után kerülhetne sor a lakosság korlátozására? És mit is jelentene ez pontosan?

– Ha hónapokig elhúzódna az orosz-ukrán vita, életbe léptetnék a szakaszos ellátást. Vagyis hogy egyik időszakban az egyik terület kap gázt, majd később a másik. Valójában azonban nem tartom életszerűnek, hogy ez a politikai vita ennyire elhúzódjon. Egy normális Európában, egy alapvető globális együttműködési rendszerben nem teheti meg egyik fél sem, hogy hónapokig ne szállítson. Saját érdekeinek sem felelne ez meg, nem is beszélve a nemzetközi jogról. Ugyanakkor ha előfordulna földrengés, vagy bármilyen más természeti katasztrófa, aminek következtében a vezeték nagy mértékben károsodna, komoly bajba kerülne a magyar energiaellátás.

– Más európai országokhoz képest jobban függünk a gáztól?

– A többi európai országhoz képest a földgáz aránya az energiaellátásban közel kétszeres. Nálunk a földgáz az összes energiaszükséglet 40-42 százalékát teszi ki, a lakosságnál pedig még többet, a négymillió háztartásból 3,4 millióban van bent a vezetékes gáz. Nyugat-Európában az összes energiaszükségletből csak 18 százalék a gáz aránya.

– Hogy lehet ez?

– Ott nagyon sokféle módon állítanak elő olcsó villamos energiát. A franciák például 85 százalékát atomból. Ausztriában vagy Norvégiában pedig vízi erőművek fedezik a fogyasztás nagy hányadát. Ráadásul abban a rendszerben még a fogyasztás-szabályozás is megoldható: ha több áram kell, nagyobb mennyiségű vizet eresztenek át a rendszeren. Dél-Európában pedig nem kell fűteni. Nyugaton még a tüzelőolaj is nagyon fontos tényező. Nálunk ez kiiktatódott a háztartásokból, amikor a benzinkutaknál manipuláltak a tüzelőolajjal, és a kormány úgy vette elejét a visszaéléseknek, hogy a tüzelőolajra is kiterjesztette a jövedéki adót. S nálunk a gáz használatára ösztönzött az is, hogy nagyon sokáig – az alacsonyabb jövedelmű családoknál még ma is – az állam támogatta a gáz felhasználását. Most már nagyon nehéz ezt visszacsinálni. Egy-két vidéki házban még el tudom képzelni, hogy visszaállnak fára, de például a budapesti házak többségén már működő kémények sincsenek.

– Ha már a gázfüggőséget nem lehet csökkenteni, lehet-e mérsékelni az Oroszországtól való energiafüggőséget? Földgáz és olaj-ellátásunk 80 százaléka onnan érkezik.

– Rövid távon nem lehet csökkenteni a függőséget. Oroszország Európának évi 160 milliárd köbméter földgázt szállít, és ez a mennyiség a következő évtizedekben növekedni fog. Hosszabb távra tekintve nyilvánvalóan felvetődik, hogy mérsékelni kellene a kockázatot, ami abból adódik, hogy egyetlen forráson múlik Európa és Magyarország energiaellátása. Van tehát egy diverzifikációs törekvés: ne csak Oroszországból szerezzünk be gázt, hanem Azerbajdzsánból, Türkméniából, Iránból, Irakból. Ezért hallhatunk annyit a Nabucco-vezetékről. Csak az a probléma, hogy Türkméniából például hosszú távú szerződés keretében Oroszország már felvásárolta a következő húsz évre a teljes kitermelést. Középtávon legfeljebb arra van esély, hogy azt a kockázatot csökkentsük, ami ma abból adódik, hogy egyetlen országon átmenő csővezeték adja Európa gázellátásának a 85 százalékát. Ilyen értelemben növeli az ellátásbiztonságot a Déli Áramlat, ami szintén orosz, de más országokon keresztül szállítja a gázt. Csakhogy ezekből a rendszerekből 2015 előtt semmi sem lesz.

– Ezek szerint a Nyugat-Európában felhasznált gáz is alapvetően orosz forrásból érkezik?

– Nagyrészt igen, de azért nekik vannak más lehetőségeik is. Az angol, a norvég tengerparton, vagy Dániában komoly lelőhelyek vannak, nem is beszélve az észak-afrikai Algériából és Marokkóból Dél-Európába érkező gázról. Ráadásul az angol vagy német kikötőkben gyors ütemben épülnek a cseppfolyósított földgáz fogadására alkalmas állomások.

– De a cseppfolyós földgáz sokkal drágább…

– Amikor 150 dolláros olajár határozza meg a gáz árát, már nem olyan nagy a különbség. Eddig az arab országokban eltüzelték a gázt, mert nem tudtak vele mit kezdeni. Most ehelyett cseppfolyósítják, nagy nyomást bíró hajókkal átszállítják a fogadóállomásra, és ott a rendszerbe táplálják. Bár az eljárás drága, javítja az ellátásbiztonságot. Európa sem tudja elkerülni a következő évtizedekben, hogy orosz függése nőjön, de nem fogja elérni a magyar szintet, ahol az import 100 százaléka orosz.

– Hosszabb távon azért lehet csökkenteni a gáz részarányát?

– Az összes prognózis Európa-szinten is növekvő gázfelhasználást ígér. Az Unió egyik fő célkitűzése, hogy a szén-dioxid kibocsátást csökkentse. Ezt a szén, kőolaj, földgáz hármasa közül csupán az utóbbi tudja teljesíteni. Ráadásul a számítások szerint a kőolaj 35-40 évre elegendő, míg a földgáz 65-70 évre. A maximum tehát, hogy elérjük, hogy Magyarországon legalább ne nőjön a földgáz felhasználása. Például az erőmű-program atomra épüljön, vagy hasznosítsuk jobban a biomasszát.

– Ezek reális alternatívák?

– Az atom nyilvánvalóan politikai döntés kérdése. A megújuló energiaforrások Magyarországon a szélre és a biomasszára korlátozódnak, csakhogy a biomassza-erőműveket nem kedveli a lakosság, leginkább azért, mert a biomassza energiasűrűsége nagyon alacsony. Messziről, nagy mennyiségben kell tehát az erőműhöz hordani, ami óriási teherautó forgalmat eredményez. Ráadásul a szélerőmű és a biomassza is csak támogatással lehet versenyképes – márpedig a magyar költségvetésben erre nem látom, hogy a következő években lenne keret. Számításaink szerint 2030-ban a villamos-energia termelés 12-15 százalékánál többre nem számíthatunk alternatív energiákból.

Kárász Andor