A magyarság szolgálatában

Egy nem először hangoztatott megállapítás nyert teret szűkebb katonai hagyományőrző körökben, vagyis hogy míg nyugaton a katonai hagyományőrzés csak hobbi, az anyaországban hazafias mozgalom, addig a határainkon túl – a Felvidéken is, de leginkább Erdélyben – a magyar azonosságtudat kulturális területen jelentkező legmarkánsabb és leglátványosabb megnyilatkozása. Hála Istennek, egyre többen igyekeznek így megélni magyarságukat határainkon túl, amellett, hogy nem lankad a táncházmozgalom sem. Vannak ugyanakkor olyan emberek, akik a hétköznapi munkájuk során is minden igyekezetükkel a magyarság szolgálatát tekintik elsődlegesnek. A Miholcsa József szobrászművészről szóló alább olvasható írásomat ennek mentén érdemes szemlélni.

Az erdélyi Marossárpatak határában 1848. október 31-én egy véres ütközet zajlott a Joseph Beczman honvéd ezredes vezette magyar honvédsereg és a báró Karl von Freiherr Urban császári-királyi altábornagy vezette osztrák császári seregek között. Egyikük neve sem közismert a széles nyilvánosságban ma már, de Urban tábornoké a szabadságharc idején igen hírhedt lehetett, hiszen az erdélyi küzdelmek során támogatója volt az erdélyi magyarokat mészároló szabadcsapatoknak. Kétségtelen persze az is, hogy ami a szóban forgó ütközetet illeti – hát az sem volt egy „Kössünk lányok találkozó”, de még csak egy „lampion parádé” sem. Ismeretes, hogy a Beczman seregét alkotó háromszéki gyalogzászlóalj, 30-40 Mátyás huszár és néhány ezer nemzetőr, Urbán serege ellen két irányból indított támadást. A sárpataki erdő felől és attól jobbra, a Maros partja irányából. Jakab Elek szemtanú így írt erről: „A csapatok egyszerre értek a kitűzött helyre. Szólt a puska, suhogott a kard, a szurony dolgozott. Néhány perc alatt sűrűn fedte a zöld vetést az elesettek teste. Az ellenség nagy része a Marosba ugrott és ott úszás közben lövetett le, vagy levágták az utána ugrató huszárok. Más részük a falu kertjei közé húzódtak meg, s ott lövettek agyon. A legnagyobb szám, kegyelmet nem kapva, a csatatéren halva maradt. E percben érkezett meg a Maros bal partján, Marosvásárhely felől Berzenczey ezredes, nagyszámú Maros- és Udvarszéki nemzetőrrel, s akik a mi kezeinkből a Maroson átúszva menekültek, amazok kezeibe jutottak.”

Az összekötő

Bár az 1848-49-es szabadságharc és a székelyföldi huszár hagyományőrzés kapcsolata nem szorul magyarázatra, a marossárpataki ütközet megemlítése ebben a vonatkozásban viszont igen. Van ugyanis egy „összekötő elem” a magyar műveltség említett fiatal hajtásának kialakulása és a szóba hozott ütközet között.

Az „összekötő elemet” Miholcsa József szobrászművész személye testesíti meg, aki a gyergyószentmiklósi Parászka Géza és a székelyudvarhelyi Győrffy Árpád mellett az elsők között kezdeményezte huszár hagyományőrző alakulat felállítását Erdélyben. / Érdekességként megemlíthető, hogy míg Parászka Gézát a Történelmi Lovas Egyesület nevével fémjelzett Tavaszi Emlékhadjárat (akkor még csak Tavaszi Hadjárat Lovastúra) isaszegi állomásán látottak késztették 1993-ban arra, hogy a következő évben Gyergyószentmiklóson huszárcsapatot alakítson, addig Miholcsa József számára művésztársa, Somogyi Győző festőművész adta az indíttatást ugyanehhez, aki szintén ebben a mozgalomindító egyesületben kezdte katonai hagyományőrző munkálkodását a nyolcvanas évek közepén, és csak később kezdeményezte a Balaton-felvidéki Radetzky Huszáregyesület létrehozását. / Szóval Miholcsa József javaslata alapján, ugyancsak 1994-ben állítottak ki egy huszár hagyományőrző csapatot Erdélyben, a Kézdivásárhely környékén található Dálnoki Lipicai Ménesben, ahol a lovakat és a lovasokat dr. Kádár László a ménes állatorvosa és Tóth Ferenc igazgató biztosították, ill. szervezték meg. Így lett tehát Miholcsa József az erdélyi magyar katonai hagyományőrzés hőskorának egyik élen járó zászlóvívője, egyik úttörője. Igazán jeles alakjává e mozgalomnak azonban még csak ezután lett, amikor Marossárpatakra költözött. Mert így vagy úgy, közvetlenül vagy közvetve, de számos huszár csapat, azok közül is leginkább a Mátyás huszárok, az ő munkálkodásának, az ő közreműködésének is köszönheti létrejöttét, megalakulását.

A meghatározó láncszem

Berzenczey László az 1848-49-es szabadságharc idején kormánybiztos volt, ám nem mellesleg, még utazóként és őshazakutatóként is számon tartjuk őt. Kossuth Lajos felkérésére, katonai tanácsadójának, a később honvédtábornokként szolgáló Gál Sándornak, gróf Bethlen Gergelynek, valamint gróf zabolai Mikes Kelemennek a részvételével szervezte meg a Kossuth-huszárok elnevezésű lovascsapatot, amely azután felvette a Kossuth-lovagok elnevezést. Idővel ebből lett a Hunyadi- majd a 15. számot viselő Mátyás Huszárezred, amelybe Székelyföldről sorozták a katonákat. Első parancsnoka Mikes Kelemen volt ezredesi rangban. (Itt kell gyorsan tisztázni a nyilvánvalót, hogy ez a Mikes Kelemen nem az a Mikes Kelemen! Hiszen az a másik Mikes Kelemen, akinek híre és neve teret nyert a magyar „közismeretben”, jó 130 évvel korábban született, és mint az köztudott, méltóságos fejedelmünknek, II. Rákóczi Ferencnek volt íródeákja, kamarása.)

De ugorjunk egyet a XXI. század első éveibe, amikor is Erdélyben már jó évtizede kezdetét vette a katonai hagyományőrző mozgalom, s ennek folyományaként számos huszár hagyományőrző alakulat öltötte magára, többek között, az egykori Mátyás huszárok uniformisát. Ami nem ment csak úgy magától, hiszen valakinek ezt is be kellett lökni, meg kellett indítani. Valakinek újra Berzenczey Lászlónak, Gál Sándornak, gróf Bethlen Gergelynek és gróf zabolai Mikes Kelemennek kellett lennie, hogy Erdély földjén megint feltűnjenek a Mátyás huszáregységek. Immár nem a véres, öldöklő tusák csatamezőin, hanem a háborúk kulturális térben megszelídített, tradíciók szabta játékterein, a szellemi önvédelem finomhangolású hadiösvényein. Szováta, Havad, Marossárpatak, Gernyeszeg, Csíkszék, Szilágyság és Kápolnásfalu Mátyás huszár hagyományőrző bázis manapság Erdélyben. Bár nem egy embertől függ sem a toborzás, sem a csapatépítés, azért az elmondható, hogy ha valakinek – így vagy úgy – a keze nyoma ebben a képletben megtalálható, s ha ennek az építménynek az emelésében valakinek a „meghatározó láncszem” szerep adatott meg, az bizonyosan a Marossárpatakon élő Miholcsa József szobrászművész. Aki – a teljesség kedvéért, tegyük azt is hozzá – a marosvásárhelyi 9-es Honvéd huszárok, az Erdőszentgyörgyön létrejött Würtenberg huszárok és a Háromszéken alakult Székely Virtus születésénél is bábáskodott, ha tetszik, segédkezett.

A zöldkalapos úriember megmondta

Miholcsa József bajtársunk művészi pályára állításában a marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Líceum után a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola játszotta a főszerepet 1972 és 1977 között. A főiskola elvégzése után visszatért szeretett líceumába, immár pedagógusként, ahol 1982-ig tanított rajzot, mintázást, kerámiát, fémplasztikát és művészettörténetet. Közben 1978-tól kiállító művészként kezdte meg beilleszkedését a rendkívül gazdag és változatos erdélyi magyar művészvilágba. Ugyanakkor határtalan lószeretete is legalább annyira meghatározta gondolkodását és sorsának irányát, mint a művészet iránti elkötelezettsége. Bizonyára ezeknek is folyománya, hogy 1993-ban Kézdivásárhelyen, akkori lakóhelyén, megalapította a Nemzetközi INCITATO lovas művésztábort, ahol a lovak tematikája, pontosabban a lovakkal kapcsolatos egy-egy kiemelt téma köré épült és épül ma is a művészi tevékenység. Ilyen téma lehet a ló történelemben és sportban játszott szerepe, vagy hogy mást ne mondjak, a ló, mint az esztétikum elsődleges állati modellje. Miholcsa tanár úr 1995-ben Indiában és Nepálban is járt tanulmányúton, majd hazatérve Erdélybe, 2000-ben Kézdivásárhelyről Marossárpatakra költözött.

Áldásos munkálkodásának eredményeként a környéken Mátyás huszár hagyományőrző egységek alakultak. „Első meghívásaink között Mikháza is szerepelt – írja egy helyütt József – ahol egy zöldkalapos úri ember ismerősének tartott, s kijelentette, hogy a huszársággal többet tettem a magyarságért, mint az összes szobraimmal.” Akárhogy is, a Mátyás huszár hagyományőrzők, így a közös eredet és a közös egyenruházat alapján, a mai napig dolgaikban együttműködnek, összehangolt közösségi életet élnek, és ott találjuk őket az erdélyi és az anyaországi programokon is. Évente visszatérő vigalmaik közé tartoznak a nyári tánc és huszárfesztiválok, az év eleji huszárbálok. Sümegi mintára rendszeresítették a Huszárakadémia előadássorozatokat, ahol az utóbbi években a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetség elnöksége is jelen van, és amelyből immár nem is egy van, hanem kettő – már mint a Huszárakadémiából.

A szobrok természetéről

Azért mert a zöldkalapos úri ember szerint Miholcsa József szobrászművész a huszársággal többet tett a magyarságért, mint az összes általa készített szoborral, még nem jelenti azt, hogy a szobrok jelentősége csekély, mi több, ha eljön annak az ideje, ne lennének azok akár társadalomalakító sarokkövek. A szobrok emlékeket, üzeneteket, értékrendeket közvetítenek, amelyek gondolatokat formáznak. A gondolatok alakítják, sokszor átalakítják közösségek, társadalmak életét. Legalábbis ha az üzenetek táptalajba eső magok módjára viselkednek, s ha a szárba szökkenő gondolatok tetteket gerjesztenek. A szobrok élete nemzedékeken át tarthat, és mikor alkotója már régen megadta magát az elmúlás törvényének, talán neve is már a feledés homályába vész, előfordulhat, hogy a szobrászművész alkotása „akkor kel életre”, akkor fejti ki kőformába rejtett kódolt mondanivalóját. Miholcsa József szobrainak esetében az a szerencsés helyzet áll elő, hogy szobraiba vésett üzenetei már a jelenben is hatnak, s kísértetiesen megegyeznek azzal, amire a zöldkalapos úr utal, vagyis azzal, amit a „huszársággal tesz” a magyarságért. Főleg hogy, egyes szobrai épp a huszársághoz kötődnek.

Nincs megalkuvás művészetben és magyarságban

A huszársághoz valamilyen formában kapcsolódó Miholcsa-szobrok közé tartozik Kossuth Lajos szobra Gyergyószentmiklóson, s Jakab Elek emlékét, aki Mátyás huszárként az 1848. október 31-én Marossárpatak határában lezajlott csata szemtanúja volt, ugyancsak egy Miholcsa-szobor őrzi Szentgericén, míg a művész Sebesült huszár című alkotása – amely a kéthadsereges túlerővel levert szabadságharcnak, de egyúttal a magyar lovasság önfeláldozó bátorságának is emléket állít – Marossárpatakon szolgál. A Torján felállított Lovas huszár szoborról alkotója ezt vallja: „Ebben a szoborban a hivatásom és a küldetésem egyesült: hivatásom a szobrászat, küldetésem a katonai hagyományőrzés iránt.” Igaz, nem a huszársághoz köthető, de Torjánál tartva feltétlenül meg kell említeni ugyancsak a Miholcsa szobrok sorába tartozó Árpád fejedelem szobrot is, és egyébként nem mehetünk el a mellett sem, hogy a Torjához tartozó Bálványosfürdő ad otthont rendszeresen az erdélyi Huszárakadémiáknak is. Haladva a szobrok sorában, tudhatunk még egy Huszárkapitány mellszoborról, valamint a Csíksomlyót ékesítő Székely Hadosztály emlékműről, amelyet a Csíkszéki Mátyás huszárok kezdeményezésére Miholcsa József tervei alapján Zavaczky Walter Levente székelyudvarhelyi szobrász faragott ki.

Az idő múlásával, hetvenedik életévét elérve, Miholcsa bajtársam úgy vélte, hogy szögre akasztja a huszárruhát, jobban áll az a fiatal embereken – vélte –, és a hátra lévő éveket pihenéssel, nyugalomban tölti. De hát, ahogyan mondani szokták, ember tervez, Isten végez. Hívják őt rendezvényekre, előadásokra, ide is meg oda is, mert tőle szeretnék megtudni, hogy is van ez, hogy is van az. Ha menni kell, hát menni kell! Egyszer persze csak be kell majd fejezni ezt az Isten által ráruházott nemes küldetést, de addig is – ahogyan azt magáról írja – cselekedeteiben Kodály Zoltán gondolait tartja szem előtt: művészetben és magyarságban nincs megalkuvás!