Ferenczi János h. ő. huszáralezredes

1983-at írunk, amikor Ady-ligeten kis csapatunk igyekszik elsajátítani a lovaglás fortélyait Erdős Sándor bácsitól, a kitűnő lovasoktatótól. Itt készülünk soha meg nem valósuló nagy lovas expedíciónkra, amely a X. századi „kalandozó” (nemzetbiztosító) hadjáratok útját követi, akkori terveink szerint 1984-ben, 5 nyugat-európai országon keresztül. Nem először írok erről a bátor megmozdulásról, de hát ahogy Szacsky Mihály, Somogyi Győző és Jakab László is kötődik ehhez a kezdeti lelkes időszakhoz, a magyar katonai hagyományőrzés hőskorához, úgy Ferenczi János is.

Bizony híre megy ennek ez idő tájt. Írnak róla az újságok, rádió- és televízióriportok készülnek. Nemcsak mi, akik szervezzük, de mások is elhiszik, hogy ez a lovas álom megvalósítható. Vannak persze, akik csatlakozni szeretnének. Ady-ligeten egy magas fiatalember is bejelentkezik, olyan 18-19 éves forma, a neve: Ferenczi János. Látjuk rajta, hogy komolyan veszi a lovaglást, de úgy véljük, hogy mégis csak egy tejfeles szájú, és egyébként is: megvan a létszám.

A nagy dolgok ekkoriban a táncházban születtek

Az események viszont úgy alakulnak, hogy 1984-ben nem indulhatunk a kalandozás expedícióra. Az egyéves lovaglási lehetőségünk véget ér Ady-ligeten. Ám feladni nem akarunk semmit, még egy évvel arrébb toljuk a nagy vállalkozást, ami nem is nagy baj, hiszen mi tagadás, még nem is ülünk elég biztosan a lovon, a szükséges kellékek pedig messze nem állnak rendelkezésre. Ilyen körülmények között, amikor kis időre tanácstalanná válunk, és amikor éppen megfelelő lovardát keresünk a további felkészüléshez, akkor találkozok ismét Ferenczi Janival a Molnár utcai táncházban. Elmondja, hogy ő Rákosszentmihályon lovagol Várszegi Ferenc lovardájában, szívesen összeismerkedtet vele. Innen kezdve aztán alaposan felpörögnek az események. Megegyezünk Várszegivel, hogy hozzá járunk lovagolni heti két alkalommal, a nagy expedícióra ő ad lovakat – így ugye a lóhiány is megoldódik – és ő is eljön velünk négy hónapos „kalandozásunkra”.

A kultúrpápa közbelép

Újabb egy év készülés 1984 tavaszától. Fejlesztjük lovastudásunkat és készítjük Várszegi Feri lovait a remélt nagy lovas expedícióra. Közben rájövünk, hogy János nem csupán kitűnő lovas, de az immár vele bővülő csapat azon kevés tagja közé sorolható, aki még a lovakhoz is ért. Fizikai állapota is megfelelő, hiszen sokéves kerékpár sportoló múlttal rendelkezik, több országos bajnokság győztese. Ahogyan ő mondja: „itt erősödtem meg sok szempontból, de leginkább a közösségi, a csapatszellem fejlődött ki bennem”. Vidéki gyerekként Ózdon volt alkalma megismerni a küzdelmes vidéki életet, hiszen egy hatgyermekes család második szülöttjeként nevelkedett négy fiú és egy lány testvérével együtt, igen nagy szegénységben. A lényeg, hogy a sok pozitív változás ellenére 1985-re sem tudjuk összegyűjteni mindazt, amire szükség volna. Jóval később tudjuk csak meg, hogy hiába minden igyekezetünk és hiába lazul ekkoriban már a politika, az ilyesmikre még nem áll készen. Finoman „elzárták a csapokat”, ahogyan mi a tájékoztatást kaptuk, s „Aczélos” ellenállásba ütközünk. Más kérdés, hogy erre aztán nagyon büszkék leszünk, mivel minket Aczél György, a kor, de leginkább az MSZMP kultúrpolitikájának vezére, maga a kultúrpápa állít le, s így legalább mi is azt érezhetjük, hogy vagyunk valakik.

A családi legendárium és a genetika mezsgyéin

Ferenczi János bajtársunkban ettől még a ló és a lovaglás iránti szerelem a legmagasabb hőfokon ég, talán azért is, mert elmondása szerint, ezt ő örökölte Nagy Péter nevű nagyapjától, akiről tudható, hogy szekerész volt az I. világháborúban. A családi legendáriumból ismeretes a nagypapa története, miszerint parancsot kapott egyszer arra, hogy a 300 km-re lévő nyíregyházi laktanyába sürgős üzenetet vigyen el, napi 100 km-t megtéve 3 nap alatt. Ő ezt két nap alatt tette meg szekérrel, csak azért, mert így tudott sort keríteni arra, hogy egy napot kedvesével, Orosz Erzsébettel töltsön, aki később a nagymama lett. Ami azt illeti, a napi 150 km lóháton is komoly teljesítmény, hát még szekérrel. Az is lehet, hogy szekerész világcsúcs. Mármost ilyen előzmények után csoda-e, ha Ferenczi Jani él-hal a lovakért, csoda-e, hogy tagja kíván lenni egy nem mindennapi álmot hajszoló lovascsapatnak – akkor a 80-as évek közepén – amelyik még a lovazás mellett ugyanúgy kötődik a táncház világához, a magyar népi műveltséghez, mint ő? Hamarosan azonban be kell látni, hogy a nagy lovas álom meghiúsul, de kezdetét veszi valami olyan, amiről ekkor még csak nem is álmodunk.

A legvitézebb huszár, Simonyi óbester a példakép

János 18 évesen kezd önálló életet, és 20 éves korától tart saját lovat, ezen írás megszületésekor immár több mint negyvenkét éve. Kivételes ember, köreinkben mindenképpen, de általában a lovasok között is. Ha évtizedes lovas fényképeinket nézegetjük, hamarabb kezd beszélni a fényképen látott lóról, mint a rajta ülő emberről. Társaságban gyakran ejt szót az általa ismert vagy olvasmányaiban szereplő lovakról, sőt, azok több nemzedékére visszavezethető származásáról – dacára annak, hogy az ebbéli beszélgetéshez ritkán talál társat. Tanult szakmája faesztergályos, saját tulajdonú asztalosműhelyében pedig csodadolgokat alkot – így keresi kenyerét a mai napig. Ám számára a lovazás, a lovaglás az, mi a legfontosabb értékek és teendők közé sorolandó, csakúgy, mint a huszárság hagyományainak életben tartása.

Hozzájárul ehhez az is, hogy még fiatalon elolvassa a legvitézebb huszárról szóló könyvet, a báró barbácsi és vitézvári Simonyi József életét bemutatót, amelyből megtudja, hogy a nagykállói mészáros fia már gyerekkorában beáll a Wurmser-huszárokhoz és részt vesz 1788-89-ben az utolsó osztrák-orosz-török háborúban. Sikeres harci teljesítményének köszönhetően 1790-ben már nem egyszerű közhuszár, hanem vicekáplár. Leginkább azonban a napóleoni háborúkban vitézkedik Simonyi, aki hősiessége elismeréseként báróságot kap és ezredesi rangot ér el. Bár Jánosnak mindez iránymutató további cselekedeteihez, ennek ellenére nagy „időutazását” egy három évszázaddal korábbi kor felidézésével, a „Mátyás király vadászútjain” lovastúrával kezdi 1985 tavaszán – mint ahogyan a fél évvel később megalakuló Történelmi Lovas Egyesület néhány tagja is. E tagok közé tartozik hamarosan Durku István és Jakab László, akikkel egy 10 napos lovastúrára indul a nagykállói TÉKA táborba még ez év nyarán, és ha végül nem is érnek célt, mégis a néhány lóháton eltöltött nap, János számára egy életre szóló kalanddá válik, és lovakhoz való viszonyát alapvetően határozza meg. Az 1985-ben megalakuló Történelmi Lovas Egyesület tehát János első egyesülete, amelyben az ezredforduló környékéig tevékenykedik. Kijár Vácra a Szalóki tanyára, ahol az egyesület lóállományát sikerül ekkoriban elhelyezni. Részt vesz 1986-tól a váci Hétkápolnai Honvédemlékműnél tartott koszorúzásokon, majd a 3 év alatt ebből kifejlődő Tavaszi Hadjárat Lovastúrákon. Így tagja annak az első kilenc lovasnak, aki az 1849-es tavaszi hadjárat nyomvonalain először lovagol. Időközben megnősül, elveszi Nagy Piroskát, akitől három lány gyermeke születik: Emese, Lilla és Anna.

Mogyoród nagy idők tanúja

Ha valaki az 1074-ben zajló mogyoródi csata történetének tanulmányozásához fog, nem baj, ha a magyar történelem e korszakának legalább dióhéjban ismerője, mert annyi név és annyi érdek elevenedik fel, hogy kell egy kis idő, mire az ember ráébred, hogy valójában ki is harcolt itt ekkor és ki ellen. Márpedig a mogyoródi csata nagy jelentőségű esemény volt a magyarság életében, mert ez zárta le az István halála után bekövetkezett trónharcok évtizedeit. Igen röviden, legyen elég csak annyit megemlíteni, hogy itt ért véget Salamon király uralkodása, mivel a mogyoródi csatában vele szemben I. Béla király (uralkodott: 1060-1063) fiai, nevezetesen Géza herceg, (később 1074–1077 magyar király), valamint László herceg (később 1077–1095 magyar király, még később Szent László), seregei győzedelmeskedtek.

Mintegy 775 évvel később, az 1849-es tavaszi hadjárat során, az isaszegi győzelmet követően – április 8-10. között – jelentős csapatmozgások történnek a magyar főváros előterében, súllyal Gödöllő és Vác vidékén. Így fordulhat elő, hogy április 8-án a III. hadtest Mogyoródon állomásozik, s ezért Mogyoród is belekerül a magyar hadtörténelem egyik legdicsőbb korszakának állomáshelyei közé. Eltelik újabb 159 év, és Európa térben és időben legkiterjedőbb katonai hagyományőrző rendezvényének, a Tavaszi Emlékhadjáratnak keretében, Mogyoródi Hadművelet néven indul egy emlékhadjáratos mellékág, egy huszárhagyományőrző vonulás a Mogyoród-Kerepes-Fót-Dunakeszi-Szigetmonostor útvonalon Vácra, ahol találkozik a Gödöllő-Szada-Veresegyház útvonalon érkező emlékhadjáratos fősereggel. A 2008 és 2023 között évről-évre megrendezett hadművelet szervezője Ferenczi János, aki 2001-ben Mogyoródon telepedik le, és megalakítja új szervezetét, a Mogyoródi Sándor Huszárok és Történelmi Hagyományőrzők Egyesületét, amely mára bekerült Mogyoród Települési Értéktárába és a Pest Vármegyei Értéktárba is.

Mogyoródi Sándor Huszárok és Történelmi Hagyományőrzők Egyesülete

Valójában hivatalos bejegyzésük csak 2010-ben történik meg, és így ez a csapat, bár jelentős alakulata a 48-as katonai hagyományőrző mozgalomnak, de nem úttörője. Pontosabban Ferenczi János az, aki az utat törők közé sorolandó, és ez az egyesület jelenleg még elsősorban az ő nevével fémjelzett, bár már 2024 óta nem ő, hanem Sipos Imre tölti be az elnöki pozíciót. Megemlítendő ugyanakkor, hogy hivatalos bejegyzésüket évekkel megelőzően is szívvel-lélekkel hirdetik a magyar huszár nagyszerűségét, a második évezred legsikeresebb könnyűlovasságának dicsőségét, hiszen arra büszkék, hogy olyan csapatnem született magyar földön, amely minta lett számos európai ország hadserege számára, és a brit gyarmatbirodalmon keresztül más földrészeken is meghonosodott. Arra büszkék, hogy a magyar huszár hagyományait őrzik.

A mogyoródi huszárok hivatalos fennállásuk alatt évente 35-40 rendezvényen vesznek részt, ami tizenöt év alatt olyan 5-600-ra rúg. Ott vannak ünnepi koszorúzások alkalmával Mogyoródon vagy más településeken alkalmanként, ott vannak a Magyar Zászló és Címer Napján, a Nemzeti Vágtán a Hősök terén, a Budai Várban március 15-én vagy olyan színi előadásokon vesznek részt, amelyeken a ló is szerepet kaphat. Évente rendeznek Szent László lovaglást, gyerekeket lovagoltatnak, huszárbálokat rendeznek és tagjai a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetségnek, melynek folytán gyakorta megjelennek a 48-as katonai hagyományőrző mozgalom számos programján – Kárpát-medence szerte.

A kínaiak oda vannak Jánosért

Persze nem elsősorban Jánosért, hanem az általa megtestesített magyar huszárért. János elbeszéléséből tudom, hogy sokszor kritizálták őt, mert nem tartották eléggé hitelesnek ruházatát, felszerelését, fegyverzetét. Ezért aztán János elhatározta, hogy a hitelesség mezejére lép. Talán ennek is köszönhető, hogy amikor a Magyar Lovas szövetség Kínába látogatott, s egy jellegzetesen magyar ajándékkal szeretett volna kirukkolni vendéglátói felé, a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetségtől kértek segítséget ez ügyben.

Legalább ezer fénykép közül egy Jánost ábrázoló fényképet választottak ki, amikor az isaszegi csatabemutatón éppen huszárrohamot vezényel. Ez a fénykép eljutott Kínába, a kínaiaknak pedig annyira megtetszett, hogy János lovas alakjának körvonalait egy üvegplasztikába foglalták, és barátságuk jeléül visszaküldték. De ez még nem minden, mert egy sziklás hegy oldalába is belefoglalták a jelenetet. Így aztán ha évezredek elteltével a jövő régészei megtalálják János sziluettjét a sziklában, könnyen lehet, hogy bizonyítéknak tudják majd be a magyarok kínai jelenlétére vonatkozóan.

Tűzben égve

Itt én most János lelkéről írok, ami elmondása szerint évtizedeken át lángolt. Szavaiból azt vettem ki, hogy ez a lángolás mára alábbhagyott, úgy érzi, hogy elment felette az idő. Abban reménykedik, hogy még megéri, amikor fiú unokája, Vince, lóháton megy egy-egy kört a lovardában – lépésben, ügetésben és vágtában. Az az ember, aki saját maga tenyésztette lovait, aki a Papp László Budapest Sportarénában ötezer ember előtt reflektorfénytől kísérve úgy lovagolt be a színpadra, hogy lova kezesbárányként viselkedett, mert pontosan tudta, hogyan kell egy lovat az ilyesmire felkészíteni, szóval az az ember aki sok száz, talán ezerhez is közeli huszárrendezvényen vett részt, és akit munkája elismeréseként 2018-ban alezredessé léptettek elő, most arra készül, hogy leteszi a lantot, vagy ha tetszik: végleg lenyergel. Én azt hiszem, kicsit korai még ez a lenyergelés, ezért nem is Jánostól köszönök el, de „meglovagolva” az ő „huszárbúcsú” hangulatát, ideidézem a kitűnő Manno Miltiades verssorait. Egyrészt mert felemelőek, másrészt, mert tisztelettel emlékeznek a régiekről, harmadrészt mert furcsa módon, akár lelket is önthetnek az utánunk jövőkbe, Vincébe és a többiekbe.

A zengő kürtszó régen elviharzott.
S legendák őrzik már a hősi harcot
Amelynek híre szájról szájra jár,
Hogy tűzben, vérben, virtusában égve
Ezer csatából egyenest az égbe
Száguldott egykor a magyar huszár!