Hál' Istennek, megfordult a világ

A Magyar katonai hagyományőrzés úttörői, jeles alakjai címmel cikksorozatot indítottunk a demokrata.hu-n. Fülöp Tibor Zoltán írása.

Elöl lovasok, leginkább huszárok haladnak egy bő századnyian – főleg Erdélyből valók. Mögöttük lovaskocsik és szekerek hosszú konvoja szállítja a gyalogságot és a tüzérséget, kiknek serege kitesz majd két századot is. Ők csak részben és kevésbé Erdélyből, inkább az anyaországból érkeztek. Székelyföld Homoródmenti tájegységében, valahol Szentegyháza és a környékbéli települések összekötő útjain kanyarog az erdélyi katonai hagyományőrzés csúcsrendezvényének hada. A fogatokon helyezkednek még el néhány százan a meghívott vendégek. Velük vonul az ispotály, a rezesbanda, a népzenészek, a néptáncosok és a filharmonikusok sokasága, valamint mindenki más, akinek valamilyen dolga akad az Őszi Hadjáratok dalban gazdag, toborzókkal tarkított és minden porcikájában magyar menetén.

Szentegyháza – bár nem egyszer névváltoztatásokon ment keresztül – Szentegyházasfalu, Szentkeresztbánya, Lövétebánya és Homoródfürdő települések egyesítése révén keletkezett 1968-ban. A város Székelyudvarhely és Csíkszereda között található félúton. A 2006-ban első alkalommal megvalósuló, az október 6-i hétvégéhez kötődő, azóta évente megrendezett Őszi Hadjárat, péntekenként szentmisével kezdődik a szentegyházasfalvi római katolikus templomban. Majd az aradi vértanúkról és gróf Batthyány Lajos miniszterelnökről való megemlékezéssel folytatódik, amit a Haáz Sándor karnagy és zenetanár vezette Szentegyházi Gyermek Filharmónia előadása követ, amely a hazafiasra hangolt magas kultúra közvetítésével telíti úgy lelket, mint ahogyan élénkíti a szellemet. A 30 főt számláló helyi huszárság minden elérhető tagja csatlakozik ilyenkor a kórusba, látvánnyal, üzenetközvetítéssel és nem utolsó sorban férfihanggal növelve a hozzáadott értéket.

Ez utóbbit a fellépés után sem szokták nélkülözni a nótázás erdélyi bajnokai. Éjjelbe nyúlóan hangzik ilyenkor az énekszó, bevonva a vendégsereg arra alkalmas minden tagját. Szombaton reggel aztán, ha nem is kipihenten, de rég várt lelkesedéssel útjára indul a nagy toborzómenet a lovassággal, a tüzérséggel és a szekérhad különös népével. Olyan csoda ez, amelyet így, ebben a formában még a sokat megélt erdélyi történelem sem látott más időkben, mert ez korunk huszársága, hagyományőrző serege, a XXI. század nemzeti tartásának sajátos mozdulása – előszele egy változó világ remélt nagy fordulatának.

Édesapám Kossuth, édesanyám Rákóczi tisztelője volt

Az Őszi Hadjárat persze még számos kitűnő programot tartalmaz, elég legyen csak a huszárbálokat említeni. Ám itt most kevésbé a műsorszámok felsorolása a lényeg, sokkal inkább a lényeg felmutatása a fontos. Amitől mindez működik, mindez értelmet nyer, és amiben megfogalmazható az itt taglaltak valamiféle esszenciája. Persze túl hosszú lére a szabott keretek miatt nem lehet ereszteni az összefüggések halmazát, de azért néhány egymásra épülő elem említése mégis kívánatos. Már csak azért is, hiszen valakinek el kellett indítani ezt a szentegyházi csodát. Kellett egy motor, amelyik, pontosabban aki munkásságával és szervezőkészségével, de leginkább szívével és lelkével megmozdítja az egyébként könnyen mozdíthatót. Azután sínre teszi úgy, hogy sokaknak az fontos legyen – sőt, még többeknek követendővé váljék, majd „önjáróvá” fejlődjék. Mihály Józsefnek hívják ezt az embert, akit saját elmondása szerint hazaszeretete terelt ebbe az irányba. Ezt az igen erős ösztönzőerőt családjából hozta.

Dédapám – kezdi történetét Mihály József h. ő. huszárkapitány – akit szintén Mihály Józsefnek hívtak, 1901-ben a zetelaki székelyekkel részt vett az Országház tetőzetének építésében. Őt és társait annyira elbűvölte az épület nagyszerűsége, hogy azt a nézetet alakították ki, miszerint az ebbe az épületbe belépők olyan ruhát öltsenek, mintha a legszebb menyegzőre mennének. Tekintetük a komolyságot, elméjük a bölcsességet és a szívük a szeretetet sugározza, s akik az országnak házában szót emelnek, olyan szó hagyja el csak szájukat, hogy az Isten és ember előtt megfeleljen.

Mihály József szülei a magyar nemzethez kötődő viszonyukat a hétköznapokban is megélték. Az édesapa kaszálás közben gyakorta énekelt, s ha énekelt, leginkább Kossuth nótákat, Kossuth iránti tiszteletéből adódóan, míg édesanyja II. Rákóczi Ferenccel volt hasonlóan. Ő vasalás közben Rákócziról szóló, vagy Rákóczi korabeli dalokat dalolt. Ezekből is jól érzékelhető hát, hogy milyen útravalót kapott Mihály József felmenőitől. De amikor ő mindezt nekem elmesélte, még hozzátette édesapja szavait, amelyek így szóltak: „Az ember életében vannak becsületbeli idők, amikor a nemzet felemelkedésén kell munkálkodni. Mert elődeink közül sokan az életüket adták veszélyhelyzetben, s amikor a veszély elmúlt, akkor mások a teljes anyagiakat tették a nemzet kosarába, megint mások életük tudását azért, hogy ma nektek s nekünk tűzhelyünk legyen a Kárpát-medencében.”

Szentegyháza megágyaz

A változás után, a 90-es évek elején, Szentegyházán történelmi játékokat kezdtem el játszani a fiatalokkal, hogy élményszerűen alakuljon ki elképzelésük a magyarság, pontosabban Magyarország, Erdély és Szentegyháza történelméről – meséli a kapitány úr. Eljátszottuk Csaba királyfi történetét, I. István királyunk koronázását, de még az aradi 13 kivégzését is. Ez nagyon felkeltette, nemcsak a gyerekek, de a tanítók és tanárok érdeklődését is. Hamar kiderült a gyerekek számára, hogy egyiknek az apja, másiknak a nagyapja, harmadiknak a keresztapja, a negyediknek meg talán a szomszédja, aki ismerős szereplője a történelmi játékoknak. A március 15-i ünnepségek alkalmával már lovon vonultunk fel. A lovasok általam készíttetett tábori sapkában jelentek meg. Hol az volt a felidézett történelmi esemény, amikor Kossuth kinevezte Bem tábornokot az erdélyi hadsereg parancsnokává, hol pedig az, amikor Bem jelentést tesz Kossuthnak az erdélyi harcok eredményeiről, Erdély visszavívásáról. De színre került még a világosi fegyverletétel is. A lovasfelvonulás állomásain megkülönböztetett örömmel fogadtak minket és újonnan sütött kürtőskaláccsal vártak a helybéliek. Akkor még nem sejtettem, hogy ezzel a helyben indított hagyományőrzéssel, valójában megágyazok, helyesebben szólva megágyazunk a hamarosan létrejövő huszárhagyomány-őrzésnek Szentegyházán.

„Isaszeg mindent vert”

Történt, hogy az ezredfordulón egy Szarvason lakó távoli rokonomnak, Mihály Istvánnak a veje, név szerint Paszt György, Nagykanizsán restaurálta a Nagy-Magyarország-emlékművet – avat be az Őszi Hadjárathoz vezető út titkaiba a kapitány. Az 1934-ben épült emlékművet 2001-ben szentelték fel, mivel felújítására volt szükség, és mert a történelem viharai ezt korábban nem engedték. Erre az eseményre kihívtak minket is – meséli tovább, és amit ott láttam, nem volt hétköznapi dolog. Az olyan gyönyörű volt, hogy szinte elállt a lélegzetem. A koszorúzás alkalmával mintegy 80 koszorú került az emlékműre. Vittünk mi is Szentegyházáról két kicsi fenyőfacsemetét, amiket elültettünk. A magunk módján így fejeztük ki tiszteletünket. Persze jó kapcsolatok alakultak ki, s a felszentelés után sem változott ez az ottaniakkal. Így kerülhetett sor arra, hogy valaki meghívott minket a Tavaszi Emlékhadjáratra. El is látogattunk 2002-ben Szentegyházáról jónéhányan. Úgy éreztük ott magunkat, mintha visszamentünk volna jó másfél évszázadot az időben. Főleg az isaszegi csatabemutató volt az, ami egyszerűen – mondhatjuk így – mindent vert. Innen kezdve rendszeresen jártunk a „tavaszira”, mert szinte beleszerettünk.

Ekkortájt kezdtünk azon gondolkozni, hogy az 1848-49-es szabadságharc erdélyi történelme mentén mi is szervezhetnénk valami hasonlót otthon. Az Őszi Hadjáratot, merthogy ezt a nevet adtuk a mi hadjáratunknak, először 2006-ban rendeztük meg – huszárruháinkat pedig 2007-ben ölthettük magunkra először. Bár nem mi voltunk az első huszárhagyomány-őrző egyesület Erdélyben, hiszen azt Parászka Géza szervezte meg először a 90-es évek közepén Gyergyószentmiklóson, méghozzá Nagy István nagyszalontai bajtársunk közvetítésének köszönhetően. Ő Gézát 1994-ben hívta el „mintavételre” a „tavaszira”. Azt viszont állíthatjuk, hogy Őszi Hadjáratunk nagyszerű rendezvénnyé fejlődött az elmúlt két évtizedben. Ráadásul Erdélyben igencsak felgyorsította a 48-as katonai hagyományőrzés elterjedését, hiszen sokaknak a mi programunk is követendő mintává lett.

Öt sürgősségi van most Kolozsváron

Amikor az iránt érdeklődtem Mihály József kapitány úrtól, hogy milyen velük megesett történetek gyarapították az elmúlt évek során a magyar katonai hagyományőrzés anekdotakincsét, két esetet emelt ki. Így meséli: amikor az egyik alkalommal az Őszi Hadjáraton egy nagyobb hadmenet után a szomszédtelepülésről megérkeztünk Homoródszentmártonba, azt énekeltük, hogy „Hál’ Istennek megfordult a világ, zöld ablakban piros-fehér virág”. A faluszéli házban meghallotta ezt egy bácsi az udvarban, aki egyből elkezdett dörömbölni a háza ajtaján, hogy kihívja feleségét, merthogy magyar világ lett. A néni kinézett, és kisvártatva kijött, de nem üres kézzel. Hozta a szalonnát, a kenyeret, a hagymát és a pálinkát, no meg egy csokor virágot. (Ők még ugye megérték Horthy hadseregének bevonulását, s nekik úgy tűnhetett, hogy most ismétlődik a történelem.) Amikor a virágot átadta, könnyes szemmel azt kérdezte: hát maguk eddig hon vótak? Hirtelen nem tudtuk, hogy most sírjunk vagy nevessünk – mondja a kapitány úr, majd egy újabb történetbe kezd.

„Ehhez a dalhoz kötődik egy másik adoma – folytatja – amikor 2011-ben több más erdélyi huszárcsapattal Kolozsváron voltunk a Magyar Napokon. A Szent-Mihály-templom terén, a Mátyás-szobornál sorakoztunk fel. Jó kedvünk volt, már vagy két órája énekeltünk, és ezt a »Hál’ Istennek megfordult a világ, zöld ablakban piros-fehér virág« szövegű dalt velünk énekelte a körülöttünk álló tömeg, miközben virágokat szórtak a huszárokra. Magával sodort a dal mély üzenete és a kialakult hangulat. Olyannyira, hogy amikor átadták nekem a mikrofont, hogy szóljak is néhány szót, arra gondoltam, hogy felolvasom Horthy Miklós kormányzó úr 1940. szeptember 11-én, Kolozsváron tartott beszédét, mert az történetesen nálam volt. Egyeztettem ezt azért egy kedves kolozsvári ismerősömmel – rendes magyar ember – de ő azt mondta, hogy »Kapitány úr, most hanyagoljad légy szíves ezt, mert 5 sürgősségi (itt a mentőszolgálatra gondolt) van most kinn a városban, nem lenne jó, ha bármelyik keresne!« Így aztán elmaradt a nagy felolvasás. Viszont hamarosan odajött hozzám az esperes úr, köszönetet mondott és arra kért, hogy kössük ki a lovainkat, mert sok-sok éve nem kaparta már itt huszárló a földet, egyébként pedig meghívta a huszárságot egy ebédre. Még annyit tett hozzá, hogy nagy élmény volt itt látni a magyar huszárhagyomány-őrzőket, és a rájuk virágot szóró sok-sok könnyes szemű embert.”

Tiszteletbeli taggá fogadták a miniszterelnököt

A magyarok adták a világnak a második évezred egyik legjobb könnyűlovas-csapatnemét a huszárságot, amelyet az elmúlt századokban a földkerekség számos hadserege átvett. A régiek azt tartották, hogy amíg a német katona a megtestesült fegyelem, a magyar huszár a megtestesült kreativitás, ha tetszik, a megtestesült lelemény. Nehéz volna azt állítani, hogy ez nem igaz a szentegyházi huszárokra, hiszen talán ők az egyetlen huszárhagyomány-őrző csapat a külhoni magyarság köreiben, amely, úgymond csapatostul tette le a magyar állampolgársági esküt. Ráadásul nemcsak a csapattagok külön-külön, de hozzátartozóik is, összesen 97-en mondtak igent 2011-ben a nemzeti összetartozásra, Magyarország honvédelmi minisztere, dr. Hende Csaba előtt Csíkszeredán. Ezt követően Szentegyházán adtak hálát, hogy megtalálták a Csaba királyfi által megjelölt csillagösvényt. Az ötlet egyébként a csoportos állampolgári eskütételre dr. Ugron Gáspár Gábor h. ő. huszárfőhadnagytól származik. Nevezhetjük ezt a „húzást” egyszerűen huszárvágásnak, csakúgy, mint azt, hogy a csapat sorai közé fogadta tiszteletbeli tagként dr. Orbán Viktort, Magyarország miniszterelnökét, az ötéves „megfelelt” próbaidő elteltével.

Mindezeket figyelembe véve, befejezésül e fenti sorok írójaként talán úgy varrhatom el itt legjobban a szálakat, ha Petőfi Sándort hívom segítségül. Szépen hangzó sorait kölcsönzöm a Mihály József kapitány úrról, a szentegyházi huszárokról és az Őszi Hadjáratról készült írás zárómondatainak rögzítéséhez, amelyek ekként olvashatók:

„Csak nem fajult el még a székely vér! Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér.”

Két rövid kisfilm a XX. Őszi Hadjáratról: