Petraskó Tamás a magyar kultúra lovagja

A Magyar katonai hagyományőrzés úttörői, jeles alakjai címmel cikksorozatot indítottunk a demokrata.hu-n. Fülöp Tibor Zoltán írása.

„A magyar nép története, kultúrája egy gyönyörű ékszer, amire a mindenkor élők kötelessége az újabb és újabb csiszolt ékkövek felhelyezése, amiknek fényénél a felnövő nemzedékek nem tévesztik el a helyes utat.” (Petraskó Tamás)

Petraskó Tamás 1953-ban a Bodrogközben született egy kicsi faluban Kisrozvágyon, tanár és tanítónő szülők gyermekeként. Erről így ír Tamás: „Teljes családba érkeztünk a nővéremmel, ami azt jelenti, hogy szüleink mellett együtt éltünk az anyai nagyszüleinkkel is. Ezt felnőttként érti meg az ember, milyen fontos az érzelmi-lelki-szellemi életünk fejlődésében. A közel félszáz lelket számláló falucskában felnőve csodákat éltünk meg, maga volt a »meseország«. A falu egy közösség volt, együtt vigyázta, nevelte a gyerekeket. Példát, követhető, élhető értékrendet mutatott az ifjaknak. Ma már tudjuk milyen kemény idők voltak ezek a ’40-50-60-as évek, de a lélekrombolást nem engedték a felelősen gondolkodó felnőttek beférkőzni a dolgos mindennapokba. Játék és munka töltötte ki ezeket a mindennapokat, az „életet” tanultuk meg mire felnőttünk. Tarsolyainkba mindent beletettek, ami az igaz magyar emberré váláshoz kellett. Sokszor nyitottam ki ezt a tarsolyt azóta. Mindig találtam benne segítő, támogató üzenetet az útravalók között.”

„Ötszáz, bizony, dalolva ment”

Nem Petraskó Tamás az egyetlen, akit még abból az időből ismerhetek, amikor a nagy „Kalandozások” lovastúránkat szerveztük öt nyugat-európai országba a ’80-as években, a IX-X. századi magyar nemzetbiztosító hadjáratok mentén. Emlékezetem szerint ismeretségünk e különleges vállalkozás előkészítésének idejére esik. Támogatókat kerestünk akkoriban. TSZ-ek, állami gazdaságok és vállalatok vezetőit próbáltuk magunk mellé állítani. Országos napilapok, rádióriportok hívták fel a figyelmet fiatalos lángolásunk lázas igyekezetére. Talán ebből is adódott, hogy ez időtájban Tamás patrónusként csatlakozott a grandiózus tervhez. Persze régóta tudjuk már, hogy akkoriban a „Kalandozások”-ból nem lett, mert nem lehetett megvalósult álom, ám katonai hagyományőrző körökben az is ismert, hogy a „Kalandozásokból” végül Tavaszi Emlékhadjárat lett. Így történhetett, hogy IX-X. századi őseink tettei vezettek XIX. századi elődeink nagyszerű cselekedeteinek felelevenítéséhez, ezzel jelentősen hozzájárulva a Kárpát-medencében a 48-as katonai hagyományőrző mozgalom megteremtéséhez. Ráadásul Tamás még az emlékhadjáratokhoz is támogatólag állt a ’90-es években, ami részben anyagi támogatás felajánlásában, részben személyi, szakmai hozzájárulásban is megmutatkozott. Fájdalom, a dolog végül balul sült el. Ennek oka az volt, hogy az általa delegált bajtárs nehezen viselte az egyébként minden újoncnak kijáró avatási szertartást. A sértett magát megbántva érezte, hazament, nem jó hírünket tolmácsolta, én pedig „A walesi bárdok” ismert Arany János vers egy kiragadott idézetével térhettem nyugovóra aznap: „Ötszáz, bizony, dalolva ment”.

Egyre határozottabban hívott a múlt

Mielőtt a Magna Hungaria Expedíciót szóba hozom, gondoltam megkérdezem Tamást, hogy a mi „Kalandozás” terveink indították-e őt egy hasonlóan nagy vállalkozás megszervezésére, de meglepődve tapasztaltam, hogy ő úgy emlékszik, hogy kapcsolatunk létrejötte csak 90-es évek elejére tehető, mivel ő a Tavaszi Hadjárat Lovastúrába (később Tavaszi Emlékhadjárat) lépett be pártfogóként. Igen különösnek véltem a dolgot, de könnyen meglehet, hogy én tévedek. Nem baj, eggyel több ok arra, hogy a magyar katonai hagyományőrzés nagy szereplőinek történetét megírjam, mert az idő előbb vagy utóbb ráteríti a feledés leplét a közös históriánkra. Tamás tehát ekként ír azokról az időkről:

„Amikor 1990-ben családos, már 3 gyermekes szülőként nyitottam ki a tarsolyomat, valami nagyon erős érzés szabadult fel. A rezgések a Bodrogközt, a gyermekkoromat varázsolták elém. A Tisza-Bodrog folyók építette halmokon honalapító harcosok nyargalásztak. Esténként SZERTÜZEK gyúltak és azokat a legjelesebbek, a vezérek ülték körül. Olyan erővel hívtak maguk közé, hogy az meghatározta további életutamat. Kezdtem újra tanulni a magyar őstörténetet. Találkoztam ismét regéinkkel, mondáinkkal, régi zenéinkkel, dalainkkal és táncainkkal. Olyan jeles tanárok – László Gyula, dr. Bakay Kornél, Papp Gábor, stb.- tanításaival, amik nem szerepeltek a középiskolai történelem-irodalom könyveinkben. Elindult egy időutazás, amiből azóta sem tudtam, de nem is akarok kiszállni. Elvarázsolt népem, a magyar nép története, gazdag kultúrája. Éreztem örökségem súlyát. Akkor Tiszaföldváron éltem és tanítottam, de egyre határozottabban hívott a múlt. Meghirdettem hát a nagy tervemet, hogy lóháton járva végig az egykori népvándorlás útvonalának egy részét, emlékezzünk meg honalapító elődeinkről. Így született meg a Magna Hungaria Expedíció felhívása 1990-ben. Sokan megmosolyogtak, de kellett az a hat év a szervezéshez, ami 1996-ig a honalapítás 1100. évfordulójáig tartott.”

Magna Hungaria Expedíció

Reményteli idők voltak, sokan voltunk azon az állásponton, hogy valamilyen formában visszatér az a magyar világ, amely történelmünket, műveltségünket és a magyar lelkiséget tekinti természetes közegnek. Tamás így emlékezik erre az időszakra:

„A hagyományőrzés is akkor kezdett erőre kapni, egyre több egyén és csoport lépett ki az „illegalitásból”, mert új szelek fújdogáltak. Kézművesek, népzenészek, táncosok, íjászok, lovasok – mint a gomba az eső után – bújtak elő és keresték a találkozás-barátkozás-csatlakozás lehetőségét. Gyönyörű és igaz, tiszta ősi erő röpítette az embereket, csodás évek, évtizedek kezdődtek a civil életben. Én is alapítványokat hoztam létre, hogy az akkor már látható komoly költségek fedezetét össze tudjuk gyűjteni. Nem részletezem, de itt kezdődött az igazi küzdelem, mert a változások ellenére az állam részéről nem találtunk még segítő szándékra sem, anyagi támogatásra pedig egyáltalán! Elmerültek a politikai harcaikban és hamar megtanultak ígérni, hitegetni, amit felismerve tudtuk, hogy magunkra vagyunk utalva. Még nagyobb erővel folytattam a szervezést, kiléptem a tanári katedráról és a családommal, barátaimmal négy kemény év munkájával megszerveztük a Magna Hungaria Expedíciót. Ez volt kicsi hazánkban az első ilyen úttörő-útmutató lovas emléktúra, főhajtás Dicső Elődeink történelmi tettei előtt.

A szervezés hat éve alatt bekapcsolódtunk az Emese álma középiskolás országos történelmi vetélkedő szervezésébe. Felkészítő táborokban fogadtunk több száz határainkon túli középiskolás fiatalt Tiszaföldváron. Pánczél Attila nyergesmester barátom vezetésével felkértünk egy kézműves csapatot, akik elkészítették a 7 honalapító harcos (vezér) ruházatát, fegyverzetét és lovas felszerelését, a sírokból feltárt leletek alapján. Ezt a munkát László Gyula professzor úr a tanácsaival segítette. Ma a tárgyak nagy része Rakamazon, a Nagyteknős kiállító házban, a Tisza partján tekinthető meg, illetve egy része Gömörszőlősön a nemzetségfői jurtában van kiállítva. Itt csoportokat fogadunk és rendhagyó történelem órák keretében vezetünk tárlatokat. Felkészülésünk során rendszeresen jelen voltunk Kaposmérőn a Kassai völgyben, lovasíjásztunk és versenyeztünk, majd az emléktúra után a rendszerhez kapcsolódva törzset és kánságot is működtettünk 2008-ig a Bodrogközben. Bekapcsolódtunk a Történelmi Lovas Egyesület Tavaszi Hadjárat Lovastúrájába is. Szabadcsapatként kemény, de felemelő főhajtást teljesítettünk – emlékezve 1848-49 szabadságharcos hőseire. Saját felkészítő túráinkat teljesítve – 7 összetartás-összecsiszolódás itthon és Kárpátalján – alakult ki a végleges csapat. Öt autóval, 8 lóval, április 11-én indult el 13 fővel az emléktúra, fotós és videós kísérettel Baskíriába, ahonnan 130 nap alatt teljesítettük a lovas zarándoklatot.”

Régészeti park, Nemzeti Sírkert és pusztai oltár

Az expedícióról készült egy három részes film, ami megtekinthető a YouTube-n ma is, Magna Hungaria Expedíció címmel. Tamás visszatérésük után négy évig vitte a kiállításokat az ország számos múzeumába, járta előadásokkal az iskolákat és a klubokat, közösségeket, kulturális intézményeket. Sőt az ezredforduló után is kitartott az a lendület, amely képes volt létrehozni egy olyan produktumot, amely őstörténetünk műveltségét hozta felszínre, miközben fizikai, ha tetszik sportteljesítménynek is hírértékűnek, talán nem túlzás azt állítani, hogy világraszólónak nevezhető. A Bodrogközben ugyanis Tamás szülőfalujának, Kisrozvágynak a határában, 2002-ben saját erőből, családtagokkal és barátokkal felépítették az Árpád-kori Régészeti Parkot. Szakmai segítőik – dr. Révész László, Wolf Mária, Sabján Tibor – irányításával 7 berendezett jurta, 5 épített egykori lakóház, a pusztai oltár SZERHELY és több mint 100 őshonos állat, vagyis lovak, szürkemarhák, bivalyok, racka juhok, terelő kutyák és mangalicák idézték a letelepedett magyarok életmódját régi-új hazájukban. Tíz évig tudták működtetni a parkot és sok ezer embernek megmutatni dicső elődeink életmódját. Íjászat, lovaglás, lovas harci bemutatók, kézműves műhelyek, diáktáborok és számos rendezvény segítette ősi kultúránk megismertetését.

Amit legnagyobb eredményként jegyez Tamás az, hogy sikerült kialakítani és átadni az első Honfoglalás-kori Nemzeti Sírkertet. Karos község határában – Sárospatak-Sátoraljaújhely városoktól 10 km-re a Bodrogközben – feltárt temető halmon, a kőút mellett érhető el és látogatható egész évben. A 73 jelfával és táblákkal jelölt halmon minden magyar ember leróhatja kegyeletét, fejet hajthat, emlékezhet honalapító elődeinkre.

Igaz a régészeti park Kisrozvágyon bezárt, de teljesítette feladatát, küldetését. Az Árpád vezér halmon viszont áll a pusztai oltár és hirdeti az ősök tiszteletét.

Telt-múlt persze az idő és Tamás életében is bekövetkezett egy korszakváltás, vagy inkább korszak kiegészítés, hiszen a kétezres évek elején, a kuruc kor legalább annyira érdeklődésének középpontjába került, mint a honalapítás kora. Ez azonban nem gátolta őt abban, hogy ha az élet úgy hozza, ne legyen ott az első Kurultájon 2008-ban.

Istennel a hazáért és a szabadságért

Tamás szűkebb szülőföldjének, Zemplénnek szülötte II. Rákóczi Ferenc, aki közismerten a kuruc szabadságharc vezérlő fejedelme volt. Borsiban született 1676-ban és Rodostóban halt meg száműzetésben 1735-ben. Tamás és társai a kuruc hősök tiszteletére alakították meg 2005-ben a Sárospataki Kuruc Bandériumot, amellyel már megvalósították a Rodostó – Zágon – Nagymajtény – Sárospatak – Borsi lovas emléktúrát is, mintegy 1250 km megtételével. Tagjai lovas és talpas hagyományőrzők, korhű viselettel és felszerelésekkel felvértezve. Rendszeresen felvonulnak Sárospatakon, Borsiban és Kassán is. Nagyságos II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelmünk születésének 350. évfordulójára, 2026-ra, országos ünnepi évet hirdettek meg, hogy számos rendezvénnyel tiszteleghessenek a kuruc hősök emléke előtt. Hitvallásuk a Rákóczi-szabadságharc jelmondatában összegezhető: „Cum Deo pro patria et libertate”, vagyis Istennel a hazáért és a szabadságért.

Végezetül meg kell jegyezni, hogy ez az írás sokat kölcsönzött Petraskó Tamás mondataiból. Ráadásul egy általa megfogalmazott idézettel kezdődik, mi több egy általa szavakba öntött idézettel is fejeződik be, ahogyan az alább is olvasható.

„A múlt tisztelete, hiteles megismerése mindig fontos és időszerű. Ezt a lángot a hagyományok őrzői egyre szélesebb körben éltetik. Napjainkban ők a nemzet lelkiismerete. Szép és nemes vállalás, az egyetlen helyes alap, értékrend, ez megmaradásunk egyedüli záloga.”