160 éve ezen a napon avatták fel az MTA otthonát
Kevés épület van Budapesten, amely olyan koncentráltan hordozza magában a magyar modernizáció kezdetének minden reményét, vitáját és küzdelmét, mint a Magyar Tudományos Akadémia palotája. A Duna-parti tömb nem csupán a tudós társaság otthona: maga a kőbe faragott bizonyítéka annak, hogy a reformkori Magyarország felismerte, mitől lesz egy nemzet ténylegesen versenyképes – a tudománytól, a műveltségtől, a szellemi tőke tiszteletétől. 160 éve ezen a napon avatták fel az MTA otthonát.
A hazai tudományos élet egyik legszebb története 1825 novemberében kezdődött Pozsonyban. Az országgyűlés dísztermében Széchenyi István felajánlotta birtokainak egyévi jövedelmét egy magyar tudós társaság létrehozására. Az ország meglepetten figyelt, majd lassan megmozdult valami: a nagylelkű gesztusból nemzeti ügy lett. Az 1827. évi XI. törvény már kimondta, mi a cél: „hogy a tudományok és szép művészségek honi nyelven míveltessenek.” A Magyar Tudós Társaság azonban egyelőre nem fényűző palotában működött – bérházban, kölcsöntermekben, a jövőt építve, de még saját épület nélkül.
A fordulat 1858-ban érkezett. Báró Sina Simon 80 000 forintos adománya – mai szemmel egy kisebb vagyon – nemcsak az építkezést indította el, hanem valóságos országos mozgalmat teremtett. Két év alatt annyi pénz gyűlt össze, hogy elkezdődhetett a nagy álom valóra váltása: egy reprezentatív, végre valódi méltóságot sugárzó akadémiai székház tervezése.
És ekkor indult meg a magyar építészettörténet egyik legizgalmasabb stílusvitája. Gótika vagy reneszánsz? Pompás örökségidézés, vagy mediterrán könnyedség? Henszlmann Imre gótikus terve sokak tetszését nem nyerte el, így Ybl Miklóstól Ferstel Henrikig, majd később Leo von Klenzétől Friedrich August Stülerig egész európai építészgárdát kértek fel, hogy mutassák meg, miként képzelik el a magyar tudomány templomát. A nagy stílusharc végül Stülernek kedvezett, aki velencei neoreneszánsz palotát álmodott a Duna partjára – abban a stílusban, amelyet különösen kedvelt Dessewffy Emil, az Akadémia akkori elnöke.
Az építkezés 1862 tavaszán indult meg, Szkalnitzky Antal vezetésével, Ybl Miklós szakmai felügyelete mellett. A költségvetés – berendezéssel együtt – elérte a 800 000 forintot, de minden fillér jó helyre került. A palota 1865-re készült el, első ülését április 24-én tartották, az ünnepélyes megnyitóra december 11-én került sor.
A magyar tudomány otthont kapott – szó szerint és szimbolikusan is.
Az épület azonban nem csupán irodák és termek együttese volt. Itt kapott helyet az Akadémia könyvtára, az olvasóterem és a gyűjtemények raktára. Befogadták az Esterházy-képtárat, amely 1865-ben érkezett, majd a későbbiekben a Széchenyi-múzeumot is. A palota falai között működött a Kisfaludy Társaság, az egyik legfontosabb irodalmi műhely. A magyar művelődés egyik központi otthona lett – egy olyan hely, ahol a szellem és a művészet találkozott.
A történelem azonban nem volt kegyes a pompás palotához. A második világháború súlyos károkat okozott: nemcsak az épület, de a benne őrzött gyűjtemények is megsínylették a bombázásokat. 1953-ban Csánk Elemér irányításával átfogó felújításra került sor, modernizálták a belső tereket, de tiszteletben tartották az eredeti reneszánsz ihletésű architektúrát.
Tudományos és erkölcsi mérföldkő: száz éve nem volt példa ilyen felajánlásra
