170 éves örökség

– 1853. november 20-án a Magyar Nemzeti Múzeumban tartották hazánk első „philharmoniai hangversenyét”, amely a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának születésnapja is egyben. Milyen akarat hívta életre ezt az együttest 170 évvel ezelőtt?

– Akkoriban Európa a felvilágosodás korát élte, és annak ellenére, hogy Erkel Ferenc nem hagyta el a Monarchia határait, mégis pontosan tudta, mi történik a kontinensen. Kevesebb mint egy évtizeddel azelőtt alakultak meg a Bécsi Filharmonikusok, és talán éppen ez adta az inspirációt a Nemzeti Színházban működő zenekar két fuvolaművészének, Doppler Ferencnek és Doppler Károlynak, hogy rávegyék Erkelt, itthon is indítsa el a szimfonikus zenekari életet. Merthogy színházi élet és operabemutatók addigra már voltak, de az, hogy rendszeresen játsszanak példának okáért Beethoven-szimfóniákat, és beépítsék őket a magyar kulturális kínálatba, mindaddig hiányzott. Erkel végül nem is egyetlen koncertben gondolkodott, hanem rögtön egy ötalkalmas bérletet hozott létre.

– Ezzel a bérlettel pedig megelőzte a Bécsi Filharmonikusokat is, akik csak hét évvel később tartották meg első bérletes sorozatukat.

– Olyannyira, hogy az erkeli konstrukció akkoriban még Európában is egyedülállónak számított! Ugyanakkor az első koncertet jótékonysági alkalomként hirdették meg, hiszen hazánkban egészen a kiegyezésig gyülekezési tilalom volt. Ez az oka annak is, hogy jogilag maga a zenekar csak 1867 után alakulhatott meg a Bécsi Filharmonikusok mintájára. Aztán amikor 1884-ben megnyílt az Operaház, ugyanez a zenésztársaság ült be a zenekari árokba, majd amikor ki kellett lépni a színpadra, és önálló zenekari formációként kellett hogy megjelenjenek, elővették a Filharmóniai Társaság brandet, amire mindannyian nagyon büszkék voltak. A mai tagság is az Operaház zenészeiből áll, ugyanakkor maga a társaság egyesületi formában, önállóan és demokratikusan működik, vagyis függetlenedett az Operaháztól.

– Az elmúlt 170 év alatt sok minden történt, ami biztosan hatással volt a zenekar életére is. De mikor élte valódi virágkorát az együttes?

– A háborúk persze minket is megrángattak, többször is játszottak ingyen a zenészeink. Az aranykor Dohnányi Ernő nevéhez köthető, akit 1919-ben választott meg a társaság elnök-karnagynak. És bár a II. világháborút követően meghurcolták, elüldözték Magyarországról, és teljesen ki akarták törölni a magyar kultúrából, a zenekar nem engedte el, szembement a politikai elvárásokkal, és egészen a zeneszerző 1960-ban bekövetkezett haláláig nem is választott más elnök-karnagyot. Dohnányi minden tekintetben igazi géniusz volt, akinek Bartók és Kodály mellett volna a helye a magyar zenetörténetben. Neki köszönhetően ment például először turnézni a zenekar, így Európa is megismerhette azt a szakmai munkát, ami a hazai zenei berkekben folyt.

– Talán a rendszerváltozás időszakára tehető, amikor is hirtelen megváltozott Budapest klasszikus zenei élete, és egymás után alakultak meg a különböző szimfonikus zenekarok. Miközben a kínálat növekedett, a klasszikus koncertek közönsége nagyjából ugyanakkora maradt. Hogyan, milyen módszerekkel próbálják becsábítani koncertjeikre a hallgatóságot?

– A legfontosabb, hogy az érdekességek és a crossover műfajok irányába fordultunk. Sok olyan kamarazenei koncertünk van például, ahol az irodalom és a zene együtt jelenik meg. Erre legközelebb december 11-én az Óbudai Társaskörben kerül majd sor, amikor is Hirtling István Jászai Mari-díjas színész hoz karácsonyi verseket, amihez mi ünnepi muzsikát teszünk hozzá. De nagyon szeretem a Várkert Bazárral közös sorozatunkat is, ahol a képzőművészet és a zene kapcsolatát kutatjuk. December 7-én Noktürnök a festészetben címmel az YBL6 Művészeti Térbe Bellák Gábor művészettörténész hoz festményeket, amelyeket mi zenével fogunk illusztrálni.

– Ki hallgat ma komolyzenét, kikből áll ma egy klasszikus zenei koncert közönsége?

– Mindig is igaz volt, és most is az, hogy a klasszikus koncertek közönsége főként az idősebb, negyven év feletti korosztály tagjai közül kerül ki. Ennek oka egyszerűen az, hogy a klasszikus zenére meg kell érni! Egy húszévesnek még éreznie kell a lelkében a rock and rollt, ám eljön az az idő, amikor a dzsessz és a popzene már túl hangos, a zenére viszont vágyunk. Marad tehát a kellemes, megnyugtató klasszikus zene. A fiatalok felé ugyanakkor folyamatosan próbálunk nyitni, így például a Lázár Ervin Programnak köszönhetően közel ezer előadásunk volt már az ország általános iskoláiban. Ez nagyon nagy vállalás, talán a legnagyobb projekt a társaság 170 éves történetében.

– Minden koncertjükön van műsorvezetés. Ez azt jelenti, hogy egy klasszikus zenei koncert hallgatása előzetes tudást feltételez?

– Ehhez valóban ragaszkodunk, méghozzá azért, mert ha csak három anekdotát hall az ember a zeneszerzőről vagy a karmesterről, már teljesen másképp hallgatja a koncertet. Azt érzi, hogy be van avatva valamibe, így utána sokkal kíváncsibb lesz a zenére. Mivel ez már a felgyorsult XXI. század, műsorpolitikánkban kerüljük a nagyon hosszú műveket. Nagyon színes a klasszikus zenei paletta, az érdeklődő biztos megtalálja a neki kedves kompozíciókat, mi pedig tudatosan törekszünk a változatos, különleges összeállításokra.

– Amikor a zenekar megalakult, konkurencia nem lévén, minden magyar zeneművet önök mutattak be, így például Kodály kifejezetten az együttesnek írta a Galántai táncokat. Folytatva ezt a hagyományt, minden évfordulós nagykoncertre új művet rendelnek, idén például Vajda Gergelytől. Ilyenkor konkrét témát kap a zeneszerző, vagy szabad kezet adnak neki?

– Gergő csupán egy időkeretet kapott, annyit kértünk tőle, hogy ne legyen hosszabb tíz percnél. Semmi másba nem szóltunk bele. Így készült el a Bolondmese – Scherzo zenekarra, amit a november 23-i ünnepi nagykoncertünkön mutattunk be a Müpában.

– Annak, hogy az éves hangversenykínálatukban előtérben vannak a kamarakoncertek, finanszírozási vagy egyéb okai vannak?

– Nem elsősorban anyagi okok állnak mögötte. Az az előnyünk ugyanis megvan, hogy nem állandó zenész alkalmazottakkal dolgozunk, hanem egyesületi tagokkal, akik nem kapnak havi munkadíjat. Így projektekben gondolkodunk, azokat finanszírozzuk elsősorban a pályázatokon keresztül. Abból dolgozunk, amennyit kapunk. A klasszikus zene a világon mindenhol költségvetési támogatásra szorul. Elnökké választásomkor az volt a koncepcióm, hogy a zenészeinknek kamarazenére van szükségük, mert az segíti és frissíti igazán a szakmaiságukat. Emiatt valóban nincs is sok nagykoncertünk, ami van, az mindig valamilyen ünnephez kötődik vagy különleges, például dzsesszel kombinált klasszikus zene. Immár hagyománnyá vált, hogy a magyar kultúra napja alkalmából Erkel szülővárosába, Gyulára látogatunk, ahol 2024. január 20-án a Himnusz születésének tiszteletére magyar zeneszerzők műveivel várjuk majd a közönséget. De szintén a Himnuszra, illetve annak megzenésítésére emlékezünk 2024. június 15-én a Magyar Zene Házában, ahová csupa olyan zeneszerző művét válogattuk be a koncertünkre, aki Erkel kortársaként ünnepelt alakja volt a magyar zenei életnek, mára azonban kevéssé ismeri a közönség. Ilyen például Doppler Ferenc, Doppler Károly, de Mosonyi Mihály és Ridley-Kohn Dávid is. És,ha már az elfelejtett komponistáknál tartunk: tavaly decemberben játszottuk a Toldi szerelmét Mihalovich Ödöntől, akit a magyar Wagnerként említenek a zenetörténészek. Döbbenetes erejű, folyamatosan burjánzó zenét írt, amit ma kevesen ismernek, pedig nagyon is érdemes lett volna rá, hogy fennmaradjon!

– Szintén kuriózum, hogy a napokban bakelitlemez jelent meg a zenekar tavalyi születésnapi nagykoncertjének anyagából. Önök is érzékelik, hogy újra fellendült a kereslet a régi jó bakelit iránt?

– Ez azért izgalmas, mert harminc éve nem adtak ki hazánkban bakelitlemezt, de abszolút úgy érzem, hogy reneszánsza van, keresik és vásárolják. Igaz, mindössze ötszáz példányban jelent meg, de a világon mindenhol kapható. Igyekeztünk olyan műveket összeválogatni, amelyek együtt biztos hogy nincsenek jelen a zenei piacon, ugyanakkor önmagukban is kuriózumok.