Ki a hős és ki az áldozat? Vannak olyan mártírok, akik még nem foglalhatták el az őket megillető helyet? Mi 1956 igazi tragédiája? Kovács Dániel Gáborral, az 1956-os drámatriptichon kötet szerzőjével beszélgettünk. 
– Az ’56-os emlékévet végigkísérte a „hős vagy áldozat”, valamint a „kik az igazi hősök” vita. Az 1956-os drámatriptichon fókuszában szintén a hőssé válás folyamata áll. Ön is le akarta tenni voksát?

– A forradalom igazi hősei számomra elsősorban azok, akik fegyvert fogtak a szabadságért. Ezt egyébként elsőként Németh László fogalmazta meg. Az 1956. november másodikán közölt Emelkedő nemzet című esszéremekének záró soraiban múzsájáról, egy Kálvin téri ház tetején géppuskát kezelő, fiatal lányról ír, aki felvette a mellőle kilőtt fiú fegyverét, s addig adta le a sorozatokat, mígnem az ő feje is lekonyult. Németh László aztán önmagára vonatkoztatva így ír: „Rajta, öreg hullajelölt! Ha ő nem féltette fiatal életét, te se féltsd, az írógéped mellől!” Németh Lászlót egyébként az egyik legnagyobb magyar írónak tartom. De Páskándi Géza vagy Pozsgai Zsolt darabjai is nagy hatással vannak rám, hogy maradjunk a P-betűnél. Ennek a trilógiának a létrejöttét elsősorban Páskándi triptichonjai motiválták, az ő tiszteletére kereszteltem el a kötetet 1956-os drámatriptichonnak, és nagy öröm a számomra, hogy a méltatlanul mellőzött írónak és az igazságtalanul elfelejtett pesti srácoknak is emléket állíthattam.

– A „kik az igazi hősök” dilemmánál maradva: Falábú Jancsi vagy Mansfeld Péter nagyobb hősök lennének, mint Nagy Imre?

– Szó sincs róla. Noha Nagy Imre számos bűnt követett el a magyarság ellen, kétségtelen, hogy ő volt az, aki a magyar forradalmat világpolitikai szintre emelte. Azzal, hogy nem írta alá a szabadságharc leverése után a lemondó nyilatkozatát, az én szememben ő is igazi hőssé vált. De az tagadhatatlan, hogy idáig túl volt értékelve a forradalomban betöltött szerepe. Vele ellentétben viszont a fegyveres szabadságharcosok sokáig nem kapták meg a nekik kijáró figyelmet. Pedig éppen ők, a nép egyszerű fiai voltak azok, akik a fenyegetések és a túlerő ellenére is kitartottak a végsőkig és nem tették le a fegyvert. Az ő hősiességük késztette meghátrálásra a kormányt, élén Nagy Imrével. Nagy Imre tehát éppen ezeknek a srácoknak köszönheti azt, hogy nem a magyar történelem szégyenlapjára került, hanem a mártírok közé. 

– A „hős” és a „mártír” azért nem ugyanaz a kategória.

– Igen is, meg nem is. Ha Nagy Imre és Pongrátz Gergely sorsát összevetjük, akkor első látásra úgy tűnhet, hogy a Nagy Imrére kiszabott erőszakos halál a gyötrelmesebb, így az ő áldozatát érezhetjük nagyobbnak. Ellenben Bajusz – azaz Pongrátz Gergely – nem hogy életben maradt, de későbbi életútja távolról nézve még sikeresnek is mondható. Ha viszont közelebbről is megismerjük a sorsát, akkor már az ő áldozatát is ugyanolyan tragikusnak érezhetjük. Kevesen tudják, de miután az első orosz katonát lelőtte, valóságos idegösszeroppanást kapott. Később pedig külföldön, szeretett hazájától távol kellett leélnie szinte az egész életét. A rendszerváltás után ugyan hazatérhetett, de még akkor sem kapta meg az őt megillető elismerést. Sőt. 

– Miért pont Pongrátz Gergelyt és Angyal Istvánt választotta darabjai főhőseinek?

– Két olyan embert láttam bennük, akik noha eltérő környezetben szocializálódtak és teljesen más elképzelésük volt az ország jövőjéről, mégis egy oldalon harcoltak a hazájukért és a szabadságért. Számomra ez fejezi ki a legjobban azt, hogy miről szólt ’56. Mellettük természetesen sok más szereplő is megjelenik a drámákban. Ott van például Csizmadia Ferenc, aki november 4-e után Angyalföldön harcolt a szovjet csapatok ellen. De szerepel még Gérecz Attila, a mártírhalált halt költő és Szeles Erika is, akinek az arca a forradalom egyik legszebb szimbólumává vált. De hadd emeljem ki a számomra legkedvesebb szereplőt, Onestyák Lászlót, a ferencvárosi Göndör-csoport szakaszparancsnokát. Noha a témát régóta kutatom, csak pár éve – mikor kisfiam születése után Budapestről Pázmándra költöztünk –, tudtam meg, hogy a szintén pázmándi születésű Onestyák Lászlót a falu az ’56-os mártírjaként tiszteli. Később sikerült felvennem a kapcsolatot a még élő unokaöccsével, aki rendelkezésemre bocsátotta a nála lévő, több mint ezer oldalas bírósági jegyzőkönyvet. Abból egy húszéves, vagány pesti srác képe rajzolódik ki, akinek a története és halála mélyen megrendített. A kötetemet az ő és a többi hozzá hasonló vagány pesti srác és lány emlékének szánom, hogy tetteiknek a magyar drámairodalomban is legyen nyoma. 

– Várható-e, hogy bemutatják a darabot valamelyik színházban?

– Volt egy diákok által előadott ünnepi előadás Óbudán a forradalom kitörésének évfordulójának másnapján. Legnagyobb örömömre az Amerikában élő Pongrátz András – a Pongrátz testvérek egyetlen élő tagja – is eljött, és nagyon tetszett neki a darab. Tervezzük, hogy a róluk írt darabomat lefordítjuk angolra, és elküldjük a családja számára. Jelenleg ugyanis több mint száz Pongrátz leszármazott él Amerikában, András bácsinak is öt gyermeke és tizenhét unokája van. Sajnos azonban közülük már csak hárman beszélnek magyarul. Ha ’56 tragédiáiról beszélünk, ezt tartom az egyik legszörnyűbbnek: hogy ez a sok ember Magyarországon is megszülethetett volna.

– Végzettségét tekintve történész és politológus. A drámaírás közben volt olyan szubjektív „fölülírása” a történetnek, amit nem tett volna meg, ha egy tudományos munkát írt volna? 

– József Attila azt írta, hogy „…az igazat mondd, ne csak a valódit”. Minden forrást elolvastam, amit csak föl tudtam kutatni. Nagyon ragaszkodtam a tényekhez, a valósághoz. Abban a történelmi időben az igazság kimondásához nagyon nagy bátorságra volt szükség. Nagyobb bátorságra, mintha csak a valóságról beszélnénk. Az igazság viszont nem abszolút, nincs egyedüli egy Igazság. Ezzel szemben a valóság az egy, az nem relatív, csupán az emberi aspektusok másak. Engem inkább a valóság érdekelt, mint az igazság. Az igazság megragadása sokkal gyötrelmesebb, mint a valóság ténymozaikjainak az összerakása. Ráadásul nagyobb a tévedés lehetősége is, ha a drámaíró mindenáron az igazság fölmutatására törekszik.

Sayfo Omar


Kovács Dániel Gábor
Első drámaíró pályázatát 2007-ben, még történész szakos egyetemistaként nyerte. 2011-ben a Nemzeti Színház dokumentumdráma pályázatán ért el kiemelkedő eredményt „Káin pindzsárdó” c. darabjával, amit felolvasóest formájában be is mutattak az akkori Nemzeti Színház vezető színészei. 2009-ben Közellenség címmel jelent meg formabontó szociográfiája, amelyben egy mai futballhuligán bőrébe bújva ír a szubkultúráról. 2016 tavaszán Sopronban mutatták be az Erőss Zsoltról és Kiss Péter hegymászóról írt „Élet a halálzónában” című darabját, mellyel egy időben az MMA 1956-os drámapályázatán is díjat nyert a „Darázsfészek” című darabjával. 1956-os drámatriptichon című kötete, amely az 1956-os Emlékbizottság támogatásával jött létre, a napokban került a könyvesboltokba.