Adott egy körülbelül fél magyarországnyi sziget, szubtrópusi klímával, melynek idilljét csak a ragadozó dinoszauruszok zavarják meg, amint prédára vadászva berontanak egy-egy békésen legelő növényevő csordába. Nem, nem egy filmforgatáson vagyunk, még csak nem is a Jurassic Park kockái peregnek előttünk. A helyszín a Bakony térsége, valamikor 85 millió évvel ezelőtt. Ott, ahol most Ősi Attila és a Magyar Dinoszaurusz-kutató Expedíció dolgozik a késő kréta kori növény- és állatvilág minél teljesebb megismerésén.

Iharkútra tartunk, arra az egykori eldugott bakonyi településre, amely ma már Bakonyjákó lakatlan külterülete, helyét pedig egy hatalmas kiterjedésű, holdkráterre hasonlító, elhagyott bánya foglalja el. Holott a jobb sorsa érdemes falucska már az Árpád-korban lakott település volt, s bár a történelem viharai nem kímélték, sorsát mégiscsak az alatta felfedezett bauxit pecsételte meg. Az alumíniumkohászat legfontosabb ércének kitermelése 1979-ben kezdődött el, amikor is lakóit kitelepítették, házait lebontották, területén pedig egy hatalmas külszíni bányát alakítottak ki. A kitermelés persze régen befejeződött, a helyszín pedig mára a magyar paleontológusok egyik kincsesbányája lett. A külszíni fejtéseknek köszönhetően ugyanis a mélyből olyan kréta időszaki kőzetrétegek kerültek elő, amelyekben a kutatóknak sikerült megtalálniuk az első magyarországi dinoszaurusz-csontmaradványokat.

A valamikori ipartelep bekötőútja egyenesen az egykori falu központjába vezet, ahol 2004-ben emlékparkot alakítottak ki haranglábbal és kereszttel, s ahová minden évben egyszer emlékezni gyűlnek össze az iharkútiak. Innen néhány méterre, az erdő szélén áll Ősi Attilának és kutatócsoportjának nyári sátortábora – reggel nyolckor vésőkkel, kalapácsokkal, csavarhúzókkal preparálótűkkel és egyéb nélkülözhetetlen szerszámokkal felfegyverkezve indulnak el újabb és újabb leletek keresésére. A csapat 2000 óta nyaranta három hetet tölt feltárással az egykori bánya területén, ahová az eljutás a kívülállók számára meglehetősen körülményes. Nemcsak azért, mert szinte minden kereszteződésben ott van a magánterületet jelző behajtani tilos tábla, ráadásul a különböző murvás vagy földutak keresztül-kasul kanyarognak a bánya körül, hanem azért is, mert a lelőhely az omlás- és balesetveszély miatt kizárólag az előre meghirdetett nyílt napokon látogatható. Ha van rá lehetőségünk, mindenképpen érdemes csatlakozni ezekhez a vezetett túrákhoz, melyeken alig egy óra alatt évmilliókat repülhetünk vissza az időben.

– A Bakony – s vele együtt az egész Dunántúli-középhegység – a kréta időszak második felében, azaz valamikor 85 millió évvel ezelőtt egy alapvetően lapályos, sík vidék volt, ahol több, köztük egy körülbelül Rába méretű folyó kanyargott. A szubtrópusi klímának köszönhetően ezt a Tétisz-óceánon lévő, becslések szerint fél magyarországnyi szigetet buja növényzet borította, az átlaghőmérséklet nyolc-tíz fokkal magasabb volt a mainál, nem különültek el évszakok, helyette valószínűleg szárazabb és nedvesebb időszakok váltották egymást – magyarázza Ősi Attila geológus, paleontológus, a bakonyi dinoszaurusz-lelőhely egyik felfedezője, a kutatás vezetője. – A sík vidék hátterében magas hegyek lehettek, s az ezekben eredő folyók hozták magukkal az üledéket, a homokos, agyagos kőzetszemcséket, bennük pedig azt a rengeteg csontot, növénymaradványt, amiket aztán a Bakonynak ezen a területén egyszerűen leraktak.

Azt, hogy mennyi idő alatt rakódott le az a 50-60 centiméter vastagságú kőzetréteg, amelyet a kutatók most centiméterről centiméterre átvizsgálnak, nehéz megmondani. Lehet, hogy évek, évszázadok kellettek, de arra is van esély, hogy elegendő volt mindössze egyetlen, viharokkal teletűzdelt esős időszak. Egy azonban biztos: ehhez hasonló kőzetet Magyarországon csak fúrásból ismerünk, mivel sehol nincsenek olyan sziklafalak és feltárások, ahol hozzáférhetőek lennének. A kutatók itt azonban nem panaszkodhatnak, hiszen ezek az üledékes szárazföldi rétegsorok három-négy, esetleg ötezer négyzetméteren is megtalálhatóak, melyből a tizenhat év során eddig mindössze hatszáz négyzetmétert vizsgáltak át. Munka tehát van bőven, akár a következő száz évre is.

Fotó: Vermes Tibor/Demokrata

Arra, hogyan talált rá a tudomány számára valóban kincset érő területre Ősi Attila, egyszerű a magyarázat. A közeli Ajkán született paleontológus már gimnazista korától erre a pályára készült, s barátaival rendszeresen gyűjtött ősmaradványokat a Bakony környékén. Arra a következtetésre azonban, hogy az iharkúti bauxit külfejtésben feltárt, felső kréta korú Csehbányai Formáció folyóvízi, ártéri üledékei érdemesek a terepi vizsgálatokra, csak később, egyetemi évei alatt jutott.

Az első csontokat végül 2000. április 29-én egyik barátjával, Torma Andrással találták meg a bánya északi részén, a mostani lelőhelytől mintegy háromszáz méterre. Az elmúlt tizenhat évben pedig a több mint ötvenezer csontmaradvány segítségével már 35-40 különböző gerinces állatot sikerült beazonosítaniuk, krokodilokat, teknősöket, vízi őshüllőket, azaz moszaszauruszokat és legalább nyolc különböző dinoszauruszt, köztük számos új fajt, melyet innen publikáltak először. Ilyen például a Torma András után elnevezett Hungarosaurus tormai, az Ajka és az ógörög ceratops („szarv arc”) kifejezés összetételéből álló, illetve az ajkai geológusra, Kozma Károlyra utaló Ajkaceratops kozmai, a világon eddig egyedülálló édesvízi moszaszaurusz, a Pannoniasaurus inexpectatus vagy az ásatásokon korábban használt strapabíró Trabantokra emlékeztető teknős, a Foxemys trabanti.

– Minden nyáron egy húsz-huszonöt főből, zömében egyetemistákból álló csapattal dolgozunk a lelőhelyen, amikor is átlagosan 800-900 csontmaradvány kerül elő. Az, hogy a kutatásokat immár tizenhat éve folytatni tudjuk, köszönhető elsősorban a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal támogatásának, a Magyar Tudományos Akadémia Lendület programjának, az ELTE-nek, a Magyar Természettudományi Múzeumnak, illetve a Céltrans 97 Zrt.-nek, akik minden szezonra egy terepjárót kölcsönöznek nekünk, ami hihetetlen előrelépés a több mint tíz évig használt Trabant után – mondja a csapat vezetője, aki az idei legfontosabb leletet firtató kérdésünkre egyből a megtalált csontokhoz vezet bennünket. – Legérdekesebb leletünk egy Hungarosaurus tormai, azaz páncélos dinoszaurusz csigolyája és a hozzá kapcsolódó két nagy háti borda, melyek, ebben az egyébként nagyon durva kőzetben is, összeforrva csatlakoznak egymáshoz. Ez azt jelenti, hogy nagyon keveset – vagy egyáltalán nem – szállítódtak, vagyis ezek a négy-négy és fél méter hosszú, négylábú növényevő dinók, ha nem is pont ezen a helyen, de ehhez közel, egy-két kilométeres körzetben élhettek, feltehetően csordákban.

S ha már a növényevő dinóknál tartunk, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mivel táplálkoztak, azaz milyen növények alkották a környék korabeli vegetációját. Szerencsére a lelőhely erről is számos információval szolgál, hiszen a fatörzsektől kezdve egészen az apró pollenszemcsékig rengeteg maradvány került már elő az évek során. A legmegdöbbentőbb, hogy ezeket vizsgálva az derült ki: amíg az állatvilágot még egyértelműen a dinoszauruszok, a teknősök, a krokodilok és a kétéltűek uralták, addig a növényvilágban már a zárvatermők domináltak.

– A folyótól távolabb eső, szárazabb hegyoldalakat valószínűleg a mai délfenyőkkel rokon fák, illetve tulipánfafélék uralták, az ártéri erdőalkotók a mai bükk­fafélékkel rokonítható, de már kihalt zárvatermők lehettek, míg közvetlenül a folyóparton akár a csavarpálmák is megjelenhettek – vázolja a dinoszauruszok korának növényvilágát dr. Bodor Emese, a Magyar Földtani és Geofizikai Intézet Gyűjteményi Főosztályának tudományos munkatársa. – A megtalált hanga- és csarabmaradványok pedig szárazabb, sziklásabb hegyoldalakra utalnak, melyek között a ragadozó dinoszauruszok jól tudtak vadászni egy-egy, a kiemeltebb térszíneken is jól mozgó, kecsesebb nö­vény­evőre vagy a rengeteg előkerült gyíkra és egyéb apró termetű hüllőre.

Merthogy 85 millió évvel, azaz 2,3 millió emberi generációval ezelőtt a világ legtermészetesebb dolga lehetett, amit ma már csak Spielberg Jurassic Parkjában vagy a különböző dinoszauruszos filmeken láthatunk. Nevezetesen, hogy a békésen legelésző növényevő csordába beront egy-egy ragadozó dinoszaurusz. Ez utóbbiak mellesleg a ma élő húsevőkhöz hasonlóan felosztották maguk között a vadászterületet. Vagyis amiről ma azt hisszük, hogy science fiction, az egykor nagyon is valóság volt. Itt, a mai Bakony területén is.

Barta Boglárka

Fotók: Vermes Tibor/Demokrata

Demokrata, 33. szám, 2016. augusztus 17.