A becsület többet ér

– Egy kerek születésnap többnyire számvetésre készteti az embert. Önnek is fontosak az évszámok?

– Egy bizonyos fokig igen. Megijedek egy kicsit, mert a hetven év soknak tűnik, ugyanakkor ha visszagondolok, hamar elment, és talán több száz évi kaland is belesűrűsödött. Éppen ezért vegyes érzéseim vannak: egyfelől örülök, másfelől pedig szeretnék fiatalabb lenni.

– Van, amit másképp csinálna?

– A karrieremet tekintve nem nagyon, mert minden úgy alakult, ahogyan megálmodtam. Ha mégis változtathatnék valamit, akkor biztos, hogy elkerülném a tragédiákat. Életem legszomorúbb pillanata fiam elvesztése volt, aki öt évvel ezelőtt, 33 éves korában halt meg egy krónikus betegség következtében. Nagyon nehéz időszak volt, évekig alig tudtam kiheverni. Ezt leszámítva nem hiszem, hogy sok meggondolnivalóm volna.

– Édesapja nagyon konzervatív ember volt. Kellett ez az apai szigor ahhoz, hogy most elégedetten tekinthessen vissza eddigi karrierjére?

– Valószínűleg igen. Forradalmi módon mindig az ellenkezőjét akartam tenni annak, amit ő szeretett volna. Figyeltem, mit csinál, és én direkt nem úgy csináltam. Visszagondolva persze ez nem volt elegáns viselkedés a részemről, de annyira ösztönből jött akkoriban, hogy nem tudtam kontrollálni. Amikor rájöttem, hogy a katonai behívómat is apám intézte el, annyira mérges lettem, hogy elhatároztam, többet nem állok vele szóba. Aztán persze nem így történt. Így most ha visszagondolok a két év katonaságra, valahol igazat kell adjak neki. Mert megkeményített.

– A konvenciók elleni lázadás máig jellemző önre?

– Úgy érzem, hogy egyre csiszolódik az agyam, ebből a szempontból abszolút nem öregszem. Sőt! Máig azt keresem, amit még a fiatalok sem tudnak. Teljesen avantgárd, progresszív a gondolkodásom, mindig az a szándék vezérel, hogy valami újat csináljak, valami olyat, ami még nincs a piacon.

– Igaz ez az új animációs technikákra is, beleértve a 3D-t vagy a CG-t?

– Persze. Követem ezeket, de nyilvánvalóan a legtöbbjét nem annyira szeretem, mert úgy érzem, hogy egymást utánozzák. Ugyanakkor van egypár nagyon színvonalas alkotás, például a Pókember: Irány a Pókverzum vagy A Lego-kaland, amelyek frissek, újszerűek és többfajta technikát is kevernek. Ezeket nagyon tudom értékelni. A mozikban sajnos már nagyon kevés a hagyományos animáció. Tervezik ugyan a Simpson folytatását, de túl sok az ötlet! Hatvanöt producer dolgozik már rajta, akkora pozícióval és akkora egóval, hogy egyelőre nem tudják eldönteni, miről is szóljon a film. Ezért is nagyon örülök, hogy még időben kikerültem belőle. Annyira túlnőtt saját magán, hogy ma már ez a hatvanöt ember lihegne a hátam mögött, hogy mit és hogyan csináljak.

– És azt nem viselné?

– Nem. Mert nem szeretem, ha irányítanak. A jó tanácsot szívesen fogadom, de ha hülyeséget hallok, nagyon nehézen tudok belőle udvariasan kihátrálni.

– A Simpson család karakterei, vagyis a sárga bőrszín, a kék haj szintén egyfajta lázadás volt öntől?

– Nem igazán volt ötletünk, de egyet biztosan tudtunk: úgy fogjuk megcsinálni, hogy kilógjon a sorból! Egy régi pannóniás kifestőlány, Györgyi Peluce hozta nekem a színmintákat. Volt közöttük tradicionális, de formabontó is. Aztán amikor megláttam nála a sárga bőrszínt és a kék hajat, azonnal lecsaptam rá, annyira újszerűnek tűnt. A megrendelőnk ugyan nem nagyon díjazta az ötletet, de végül ránk hagyta. Így kezdtük el csinálni a kétperces epizódokat, amelyekből végül hihetetlen nagy siker lett.

– Ennek ellenére három év után mégis abbahagyta. Miért?

– Volt egy összetűzésem a megrendelővel, mert azt kérte, rúgjam ki a saját produceremet, holott hiba nélkül, jól végezte a munkáját. Nem voltam hajlandó megtenni. Megfenyegetett, hogy akkor elveszi tőlem a show-t. Nekem a becsületem ennél többet ért.

– Amerikai stúdiója, a Klasky Csupo hamar Hollywood egyik legfelkapottabb animációs műhelye lett. Minek köszönhette ezt a gyors sikert?

– Az volt a szerencsém, hogy nagyon jó volt az időzítés. Akkoriban Los Angelesben a Walt Disney-n és a Hanna–Barberán kívül alig volt több nagy stúdió, mellettük pedig maroknyi, 4-5 emberes kisebb működött, amelyek leginkább reklámfilmekkel, filmbetétekkel foglalkoztak. Mi is így kezdtük. Aztán pillanatok alatt átvettük a porondot, mi lettünk a legnépszerűbbek, mert elterjedt a hírünk, hogy gyorsan és olcsón dolgozunk, mindig időben leadunk mindent. Akárhová mentünk, egy meló után már három másikkal jöttünk vissza. Így meg is szereztem a legjobb embereket a többi stúdióból.

– Melyek voltak az amerikai és az európai animáció legszembetűnőbb különbségei?

– Míg az európai és a kanadai filmekre inkább a művészi vonal volt a jellemző, addig az amerikaiakat a konvencionalizmusról lehetett felismerni. E kettő ötvözetével próbálkoztam, azaz behoztam az animációkba az európai művészeti szemléletet, ugyanakkor tettem beléjük sztorit is, hogy szórakoztatóak legyenek. Merthogy mégiscsak szórakoztatóiparról van szó! Annak, hogy negyven percen keresztül mutatok egy iszonyúan művészi alkotást, miközben a közönség folyamatosan ásítozik, semmi értelme sincs. Rövidfilmekként marha jók, szórakoztatásra azonban alkalmatlanok.

– Mitől lesz jó egy animáció?

– A legfontosabb a sztori, a forgatókönyv. Olyan, mint egy háznak az alapzata: ha az szar, felépíthetjük mi rá a világ legjobb házát, jön egy szél, és összedől. Nincs értelme. Ha jó a forgatókönyv, akkor már nagyon könnyű dolga van a rendezőnek. Mindössze úgy kell feltegye a vászonra, hogy ne szégyenkezzenek azok, akik megírták.

– Első élőfilmes rendezése a Híd Terabithia földjére volt 2007-ben. Evidens volt a váltás?

– Amikor már úgy éreztem, hogy az animáció terén mindent letettem az asztalra, amit tudtam, egymás után jöttek a különböző lehetőségek. Megtalált egy híres producer is, aki megmutatta Kathe­rine Paterson könyvét és megkérdezte, van-e kedvem megrendezni. Elolvastam, és nagyon megfogott a sztori. Ha nem jó, lehet, hogy nem fogadom el. De így elvállaltam. Szerintem minden animátor vagy animációs rendező egyetért velem, ha azt mondom, hogy az animáció műfaja az egyik legkomplexebb művészeti forma. Mégpedig azért, mert szinte minden benne van. Gondoljunk csak bele! Látunk egy élőszereplős filmet, aminek van sztorija, látjuk a színészek kiváló játékát, a gesztikulációikat. Na, ezt mind meg kell csinálni a rajzfilmben is, csak éppen le is kell tudni rajzolni! Ez pedig sokkal nehezebb! Vagyis minden komoly animációs filmrendező abszolút alkalmas élőfilmes rendezésre is.

– Most is élőfilmen dolgozik?

– Igen. De már csak olyan anyagokkal foglalkozom, amik vagy nagyon szórakoztatóak, vagy érzelmileg nagyon megfognak. Egy német producer a közelmúltban megkeresett, hogy rendezzek filmet Rumer Godden 1950-es évek végén írt The Story of Holly and Ivy című könyvéből. Nagyon megható a történet, egy kislányról szól, aki egyedül marad az árvaházban karácsonykor, és arról álmodozik, hogy élnek a szülei. Megszökik, és rengeteg kalandon megy keresztül. Annyira egyszerű és olyan szép a sztori, hogy lehet belőle jó film. Kaptam ugyanakkor hozzá egy olyan forgatókönyvet, ami abszolút nem működött az agyamban. Így azzal a kikötéssel fogadtam csak el a felkérést, hogy saját forgatókönyvírót hozok. Belementek. Így most újra együtt dolgozok Jeff Stockwell-lel, azzal a sráccal, aki a Híd a Terabithia földjére-t is írta. Már el is készült a forgatókönyvvel, jövőre kezdjük el forgatni.

– Ha végigtekint eddigi életművén, melyik alkotására a legbüszkébb?

– A Fecsegő tipegők és a Real monsters, vagyis a Jaj, a szörnyek! Ez utóbbi vicces és őrült karakterei leginkább annak köszönhetők, hogy egy csomó orosz művészt el tudtam hozni egy kijevi stúdióból. Egy ottawai fesztiválon láttam ugyanis Igor Kovaljov Hen, his wife című filmjét, ami ugyan teljesen más stílust képviselt, mint amit mi csináltunk, de éreztem benne az iszonyatos művészi tehetséget. Ezért felhívtam az ügynökét, akitől megtudtam, hogy a Disney-től is van ajánlatuk, de Igor ennek ellenére mégis nálam akar dolgozni, mert látja, hogy nálunk nagy a művészi szabadság.

– Vagyis annak, hogy valaki önnel dolgozhasson, egyetlen kitétele van: a tehetség. És ezt mindig nagyon jó érzékkel ki is tudta szűrni.

– Van erre egy nagyon vicces példám. Éppen nagyon dolgoztunk, amikor a szomszéd fiú barátságosan, mosolyogva bekopogtatott azzal, hogy talált egy macskát: nem a miénk-e? Hát, nem a miénk volt, de megkérdeztem tőle, kell-e neki meló. Igaz ugyan, hogy nem értett az animációhoz, de felvettük, mert nagyon szimpatikus és közvetlen stílusa volt. Csaknem tizenöt éven keresztül ő volt a marketingigazgatónk.

– Az Oscar-díj ugyan egyelőre várat magára, de a televíziós produkciók Oscarjának is nevezett Emmy-díjat többször is elnyerte. Mennyire fontosak önnek ezek az elismerések?

– Annak idején nyilvánvalóan nagyon büszke és elégedett voltam magammal, hogy megnyertem ezeket a díjakat. Manapság már kevésbé érdekelnek. Pláne, amilyen irányba elment az egész! Számomra már nincs sok értéke egy Emmynek vagy egy Oscarnak, mert nem arról szólnak, hogy mennyire jó a film. A zsűritagokat csak az érdekli, hogy milyen liberális dolgokat pakoltak bele. Ezzel pedig abszolút nem értek egyet. Olyan filmek nyernek ugyanis mostanában, amelyeknek lehet, hogy nagyon szép a sztorija, de a film maga szarul van megcsinálva. Ha egy forgatókönyvdíjat kapna, meg is érteném. A baj az, hogy nagyon sokfelől érkezik a nyomás, megvan, hogy milyen etnikumoknak kell szerepelniük egy filmben, és akkor kaphat díjat. Ha véletlenül csak fehér emberek játszanak benne, lehet a világ legjobb filmje, nem fog semmit sem nyerni.

– Vagyis már nem cél az Oscar?

– Nagyképűen hangzana, ha ezt így kijelenteném. De tényleg úgy érzem, hogy ma nem annyira örülnék neki, mint harminc évvel ezelőtt.