Hirdetés

Kecöli K. Gergő: Könnyű álmok utcája, 2022, Kalligram

Friss hang ez kortárs irodalmunkban, de nem csak azért érdemes olvasni Kecöli K. Gergő (1981) első novelláskötetét, mert így belenézhetünk egy magyar szurkoló fejébe, s megérthetjük a világképét, sőt, még csak azért sem, mert fittyet hány a budapesti irodalom polkorrektségére. Kecölit azért érdemes olvasni, mert erős, velős és borzasztóan életszagú mondatai vannak, néha bizony majd orrunkba tolulnak a szagok, pláne az első elbeszélésben. A novellák nagy részét összefogja egyetlen elbeszélői én, aki állandóan az elérhetetlen Nettiről ábrándozik, és közepesen rossz verseket ír neki Viberen; küzdősportol, iszik, mint a kefekötő, és jól beszéli a szláv alapnyelvet (orosz exe okán), meg beleveti magát hiperrealista kalandokba (zuglói maffiózóval sörözik az illegális házkocsmában), vagy nagyon is misztikus, kísérteties irányokba indul. Ez utóbbi kapcsán a Doktor Tódor novellát érdemes kiemelni, amelyben az író mesterien összeszövi a misztikumot a mindennapi valósággal, gyakran ugyanazon mondaton belül oszcillál a szent és profán világ, ahogyan fokozatosan „életre kel” a Városliget XVIII. századi kísértete. És nemcsak e novellának vannak misztikus elemei, amelyek nem válnak öncélúan fantasyvé (az öncélú fantasy az irodalom halála, akárcsak Jo Nesbø krimijei), hanem fellebbentik a fátylat a hétköznapi történések fölötti metafizikai világról. Szóval nem ateista novellák ezek, az bizonyos: Quentin Tarantino-filmbe illik a Nyugat Kardja, amelynek szálai egészen Japánig és egy világhírű íróig húzódnak; és elvezetnek a fővárosi rossz­lányok budoárjába (Mandy, Princessz); megtudhatjuk, hogyan botorkál Cormac McCarthy a Keleti pályaudvar környékén, hogyan utálja meg az irodalmat és szeret bele egy orosz balerinába (Balerina); az említett misztikum és hétköznapiság zseniális újrakeverése a Gulagra hurcoltakat megidéző Tükröm, tükröm; vagy kortárs hiúságjelenségeket boncolgatnak, mint az Életvezetés, vagy a szélhámos, klienseiket átverő vállalkozók üzelmeit (Vendetta), a művészet elértéktelenedését és maffiavilágát (Baltazár), vagy annál húsba vágóbb gondokat, mint a Pszichológusok – kisebb, kiszámítható csavarral a végén. És meg kell említenünk a Vologyin című írást, már csak azért is, mert talán ez az első magyar novella, amelyben megjelenik a mostani háború. Hogy melyik háború? Az, amelyik óhatatlanul megérkezik, és a lelkünkben már ott van. Ez talán a kötet legsokrétűbb írása, amely megérne egy kis vitaestet, és amelyben szóba kerül az identitás és az igazság válsága. „A bombázás, mondta, amitől azonnal megvilágosodtam. Ezek a feketék tehát a halottak, tippeltem, de nem találtam el. A feketék a bombák, mondta Baltazár, de a barnák, emelte föl a hangját, na, azok a szétbombázott kisgyerekek. Arról van szó, hogy az egész festmény barna és fekete kupacokból állt, amik egymás mellett feküdtek, a háttérben pedig narancsszínű sáv foszforeszkált. Aztán észrevettem, hogy a barna kupacokon apró szempárok világítanak” – íme egy részlet az írásbeli vészjósló festményről, amely eszünkbe juttatja Nyirő József Jézusfaragó emberének borzasztó szobrait, csakhogy ő nem egy lezárt háború lélektorzító borzalmát ábrázolja, hanem egy eljövendőét.

Az a jó Kecöli novelláiban, hogy nem „dél-amerikanizálódnak”, nem a végső, mindent átértelmező ravasz formai bravúrról szólnak (akárcsak az ottani foci), bár a katarzis olykor elmarad (akárcsak az itthoni fociban). Első novelláskötete friss hang a körúti világmegváltó romkocsma-forradalmárok és ellenzéki írókölykök irodalmi fantazmagóriáinak dohos világában, és talán többet elárul rólunk meg Magyarországról, mint bármi más.

Korábban írtuk