A Vidnyánszky Attila vezette csapat nem a Beregszászon évtizedek óta beváltan működő, amatőr népszínház nyomdokain indult el, hanem minőségi, művészi színházat akart létrehozni. Shakespeare-t, Beckettet és Eliotot játszottak, és a várakozásokkal ellentétben nem buktak bele, sőt Európa-szerte ismertté váltak. Vidnyánszky ma az egyik legfoglalkoztatottabb, legelismertebb színházi rendező itthon, tehetségét és elszántságát már nem kérdőjelezi meg senki, holott korábban szívesen küldte vissza a hazai szakma oda, ahonnan jött. A társulat pedig az elmúlt tizenöt évben a magyar színházi élet megkerülhetetlen részévé vált, munkásságukat számtalan nemzetközi elismerés is övezi, s legutóbb egy országos ukrajnai napilap, a Gazeta 24 azt állította róluk, hogy az ukrán színművészet nyugati hírnökei, tőlük indulhat világot hódító útjára az ukrán színház.

Mégis nyomorognak. A színház fennállásának kezdete óta súlyos anyagi problémákkal küzd, hatalmas az ellentmondás nemzeti színházi létük, a többpólusú kisebbségi létben felvállalt küldetésük, a világhírű minőség és működésük körülményei között. A kérdés már csak az, meddig lehet a legnagyobb nélkülözések közepette csodát csinálni.

Fölújításra váró, lerobbantan patinás épület a két évszázados beregszászi Oroszlán Szálló. Bár 2004-ben elkezdték rekonstruálni, alig készült el belőle valami. Nincs főbejárat, a nézőknek egy ideiglenes falépcsőn kell belépniük a színházba. A kertben állnak ugyan a díszlet és egyéb műhelyek falai, de csak a levegőt támasztják. Nincsenek folyosók, és nemenként egyetlen toalett árválkodik az épületben – százötven emberre. A társulat a színpad mögött öltözik, szégyenletesen mostohák a körülmények. A színház átadását már 1993 óta ígérik, s pár éve egy – kissé lanyha – mozgalom is indult Magyarországon a megsegítésére, de az összegyűlt támogatás még mindig csak a munkálatok tizedére volt elég. Az épület rendbe tételéhez további 250 millióra lenne szükség a 2004-es tervek szerint. Balázsi József igazgató mai árakat már mondani sem tud, az újraterveztetésre nem futná semmiből.

Hiába van a színháznak hírneve, társulata, műsora: épülete gyakorlatilag nincs, egyedül a nagyszínpadot fejezték be a felújítás során, de még annak fenntartása is nehezen megy. A központi fűtést sikerült ugyan kazánházra cserélni, s így legalább már a nézőteret ki tudják fűteni, de a tél nehéz, a folyamatos energia-áremelkedések miatt a helyzet szinte tarthatatlan. A nyár már könnyebb lenne ugyan, de a szünetben a színészek leginkább Magyarországon játszanak, próbálnak közös produkciókat vállalni, ahol a magyar fél állja az előadás számukra megfizethetetlen költségeit, a díszletet és kellékeket, amiket később magukkal is vihetnek. Új produkciókat maguktól nem is tudnának kiállítani, még rendezőket sem tudnak hívni. Van viszont fény- és hangtechnika már a színpadon, Balázsi úr szerint ez is hatalmas dolog, hiszen emiatt tudnak egyáltalán játszani. A probléma gyökere, hogy az állami színház ukrajnai költségvetése még a színészek fizetésére sem elég.

Az intézmény fenntartója a járás, ami már első hallásra is abszurd, hiszen arról van szó, hogy a Beregszász környéki falvaknak kellene eltartania egy állandó kőszínházat.

– Évek óta próbálunk kikerülni a járás fennhatósága alól, és átkerülni a megyei költségvetéshez – meséli Balázsi József mindennemű tragikus siránkozást mellőzve. – Erre mindig is voltak ígéretek, és jelenleg úgy tűnik, talán valósággá is válnak. Fiatal vezetése lett a kárpátaljai kulturális osztálynak, ami reményt keltő. A megyei támogatás ugyanakkor mindössze arra lenne elég, hogy a színészek fizetéseit időben és rendszeresen ki tudjuk fizetni. De már ettől is nagyon boldogok lennénk.

A társulat tagjai 30-35 ezer forintos fizetésekből élnek, a bérelmaradások gyakoriak. Csak a színészek fizetésére minimum évi 480 ezer hrivnya kellene, ennek csak a töredékét, 80 ezret tud biztosítani a járás. Ez magyarul annyit tesz, hogy havi 250 ezer forintból kellene a társulat minden tagjának megkapnia a bérét, fenntartani az épületet, és kiállítani az új előadásokat.

Magyarországon négy helyről támogatják a színházat, leginkább pályázati úton. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium a határon túli magyar színházi intézmények 2007-es pályázatán ítélt meg utoljára hárommillió-kétszázezer forintot az intézmény húsz színésze javára, ez havi szinten körülbelül 13 ezer forint fizetési hozzájárulást jelent. Alkalmanként segíti őket az NKA színházi kollégiuma is, utoljára 2006-ban kaptak kétszer egy-egy produkció létrehozására másfél millió forintot. A támogatók képviselői mindenesetre abban megegyeznek, hogy a beregszászi színház a szubvencionálás szempontjából „elég jó helyzetben van, eléggé prioritást élvez” mint nemzetileg kiemelt kulturális intézmény. A Miniszterelnöki Hivatal ennek megfelelően a színház fennállásának történetében először tízmillió forintos támogatást biztosított számukra. Az első részletre még vár a társulat. Támogatójuk továbbá a Szülőföld Alap is, akik utoljára 2007-ben tudtak megítélni 2,2 millió forintot a színház részére technikai berendezésekre, de rendszeresen ők sem tudnak segíteni, mert a támogatást nem lehet felaprózni, és más kárpátaljai intézményekre is gondolnia kell a kuratóriumnak. Bevételi forrás lehetne még a jegyeladás is, de az sem jelent működőképes alternatívát.

– A jegyárakon nem lehet emelni – mondja Balázsi –, hiszen a szegénység általános, már a tíz hrivnyát (háromszáz forintot) is túl soknak vélik egy jegyért. Akik színházba járnak, azoknak nincs pénze, az újgazdagok meg nem jönnek.

Vidnyánszky Attila, a társulat megalapítója és jelenlegi rendezője is hosszú éveken át lobbizott azért, hogy harmincmillió forint normatív támogatást kapjanak évente. Nem burzsoá jólétet akart, csak annyit, hogy legyen minden színésznek annyi fizetése, amiből enni tud. Ezt a nemzetközi siker és a fesztiváldíjak ellenére sem tudták elérni, hiába értette meg mindenki, hogy a támogatás nélkül nem tudnak működni, a szükséges összeget mégsem kapták meg. Ezért többször be is akarták zárni a színházat, aztán mégis újra kezdték. Pedig nem lehet úgy évadot kezdeni, hogy körülbelül sem tudják, mekkora összegből gazdálkodhatnak. Spanyol, amerikai meghívásokat is kénytelenek voltak lemondani, mert útiköltségre sem tellett. A direktor végül Debrecenbe szerződött – még ha nem is szakadt el – elsősorban azért, mert tíz év küzdelem során sem sikerült stabil anyagi hátteret biztosítania a színház létezéséhez. Megpróbálta a társulat egy részét is átmenteni, s az ottani rendszeres megjelenésekkel továbbra is életben tartani az otthon maradtakat. Közben ott is megcsinálta a kis magyar csodát Trill Zsolttal, a társulat legkiemelkedőbb mesterszínészével az oldalán.

Az elismerések pedig töretlenül özönlenek. Legutóbb a kisvárdai Határon Túli Magyar Színházak Fesztiváljáról vittek haza díjakat, s a Liliomfi sikere újabb lökést adott a színháznak. Szigligeti darabjával nyitott a fesztivál, és Budapesten is eljátszották a Városmajorban, szakadó esőben.

– A nézők nem mozdultak, csak álltak az esernyőikkel, és néztek minket. Amíg pedig a néző nem mozdul, nekünk játszani kell – mesél az igazgató az előadásról, amely voltaképp az ő művészi hitvallásuk is, hiszen a darab éppen arról szól, hogy szegény, de a hivatásukba szerelmes színészek a lehető leglehetetlenebb helyzetben is képesek töretlenül, együtt színházat csinálni.

– Mindent megteszünk azért, hogy egyben maradjunk, hiszen ez a lényeg. Nagy a csábítás Magyarországról, de mégis azok közül is visszatérnek, akik egy jobb élet vagy egzisztencia reményében elmentek – mondja az igazgató, miközben groteszk módon az egyik szeme nevet, a másik pedig sír, hiszen a visszatérőknek is helyet kell biztosítani, s ez újabb terheket jelent.

Kérdéses, hogyan lehet ilyen körülmények között a művészetre koncentrálni? Meddig lehet a legnagyobb nélkülözések közepette a hivatásnak élni? Hogyan lehet Beregszász szép, szabad történetét megtartani? A beregszásziakat minden színházat szerető ember vagy magára valamit is adó értelmiségi ismeri. Energiáik hatalmasak, munkabírásuk és lelkesedésük szintúgy. Éjjel-nappal dolgoznak, létformájuk a színház, nem csupán egymás mellett játszanak, hanem valóban együtt, mert az egyén háttérbe kerül a munka egésze és célja mellett. Erősek, intellektuálisak, előadásaikon látszik, hogy személyes közük van hozzá.

Örökké próbálnak, így minden egyes előadással mélyebbre és mélyebbre hatolnak le egy műben. Metaforikus képekkel beszélő, fizikailag és szellemileg is káprázatos színészi teljesítményű, egységes szellemű társulat az övék, amely valami fontosról akar nagyon erősen és hatásosan szólni. Ők azt keresik, hogyan tud színházzá válni a költészet, a színház pedig költészetté. Ez pedig olyan kuriózum Magyarországon, amit nem kellene veszni hagyni.

Herbák Dóra