Ha csak alakulásuk 1968-as évéhez köthető világpolitikai eseményeket említjük, hihetetlen időutazás résztvevői lehetünk. Franciaországot a diáklázadások tartják izgalomban, Csehszlovákiába bevonulnak a Varsói Szerződés csapatai, az USA és Észak-Vietnam béketárgyalásokat kezd, Martin Luther Kinget és Robert Kennedyt lelövik. A kor zenéje nem kevésbé izgalmas. A Beatles kiadja dupla White albumát, míg Jimi Hendrix a szintén dupla Electric Ladyland lemezét. Búcsúkoncertezik a Cream, feloszlik a Yardbirds, és gitárosa, Jimmy Page Led Zeppelin néven alakít zenekart.

A régmúlt szemelvényei ismeretében érzékelhető igazán, hogy emberi léptékkel mérve micsoda mérhetetlen időtartam áll az említett évben alakult, ám jelenleg is működő Deep Purple mögött. Egymástól zeneileg eltérő szellemiségű és képességű emberek gyűltek össze az eredeti csapatban. Jon Lord klasszikus zenei képzettségét, a Tornados gitárzenekarban is megfordult Ritchie Blackmore ekkorra már rockszemléletét, míg Ian Paice és két másik tag pophoz is köthető stílusát adta be a közösbe.

A nevet Blackmore javasolta, akinek nagymamája élt-halt az azonos című, 1960-ból származó dalért.

Az egységes zenei irányzat hiányában első három albumuk két sikerdala másoktól származott, a Husht Joe South, míg a Kentucky Womant Neil Diamond szerezte. A Cream őket hívta búcsúturnéja vendégeként, ám végül mindössze egyetlen közös bulit nyomtak le, mert Eric Clapton és társai túl jónak találták őket előzenekarként. A csapat is érezte a változás szükségét, amit Hallelujah (1969) című dalukkal jeleztek. Ezt már Roger Glover basszusos és Ian Gillan énekes részvételével titokban vették fel, hogy a két másik alapító társ ne sejtse közelgő végzetét.

Az új tagság élőben a Lord szimfonikusokkal előadott Concert For Group And Orchestra lemezének első koncertjén mutatkozott be, ami le is zárta az útkeresés időszakát. Rövidesen az In Rock albummal robbantak a hard rock új vonalába, a heavy metálba, a velük szinte egyidejűleg alakult Led Zeppelinnel és Black Sabbathtal, hármójukat azóta is e műfaj iránymutatóiként ismeri a világ. Más kérdés, hogy a Zeppelin dobosának váratlan halála okozta lényegesen rövidebb működés miatt ott nem jöhettek létre azok a belső torzsalkodások, amelyek a másik kettőnél ismétlődő tagcserékhez vezettek.

A változó felállásokban készült lemezeikkel a rocktörténelem csak gazdagodott. Bár a későbbiekben többször békejobbot nyújtottak, Gillan és Blackmore sosem szívlelhette egymást. A jelenség megértéséhez még azt kell tudnunk, hogy koncertjeiken a gitáros megszabta az énekesnek, mennyire közelítheti meg a színpadon. Tág teret követelt magának, ahol frontemberként mozoghatott. Közönségük ezt az viszályt szerencsére aligha vette észre, hiszen a rocktörténelem egyik legjobb koncertlemezét Made In Japan címmel éppen ekkoriban jelentették meg. A végkifejletet azonban ez sem akadályozhatta, Gillan több évre – akkor még azt hitte, örökre – távozott Gloverrel.

Helyükre, Glenn Hughes énekes, basszusos mellett a megszűnt Free együttes szólistáját, Paul Rodgerst választották, ő azonban, ismerve Blackmore akarnok természetét, és persze a sajátját is, inkább a Bad Companyt alakította meg. Így került helyette David Coverdale a mikrofon mögé, ám Blackmore már olyan új társulatban gondolkodott, amelyben a tagság egyedül az ő elképzeléseit valósítja meg. Amikor kilépett, pótlására többek között Clem Clempsont (ex-Colosseum) és Rory Gallaghert is kiszemelte a Purple, ám végül az indián származású Tommy Bolint vette soraiba. Az állandó kábítószerezés azonban csak alig több mint egy esztendőt engedett neki a csapattal, amely 1976-nyarán a kilátástalan helyzetben beszüntette működését.

Nyolc év telt el. Úgy tűnt, hogy az egykori haragosok, Gillan és Blackmore megenyhült egymás iránt – ebben egy komolyabb összeg is szerepet játszott – és Lord, Glover, Paice társaságában ismét összeállt, stúdióba vonult. Az énekes és a gitáros között azonban hamarosan kiújultak a régi ellentétek, ennek során Gillan húzta a rövidebbet és távozott. Egyetlen album erejéig évek múlva újból visszatért, ám 1993-ban egy botrányos finn koncert után Blackmore végleg vette a kalapját és azóta felesége énekével Rainbow néven muzsikál. Nincs vita, ellenvetés, egyedül az ő akarata érvényesül.

A Deep Purple a koncertkörút közepén távozó gitáros pótlására egy igen nagy nevet, Joe Satrianit szerződtette, aki azonban saját pályafutása érdekében nem kívánt örök hűséget fogadni az együttesnek. Azóta a végjáték majd két évtizede tart az 1996-ban soraikba választott Steve Morse gitárossal, majd Jon Lord kilépését követően Don Airey billentyűssel. Napjaink gyorsan változó világában még ez az utolsó időszak is végtelennek tűnik, de ez alapozta meg a muzsikusok egymásra hangolódását, szokásaik kölcsönös elfogadását, amelyek nem csak a zenészvilág alapkérdései.

Az idei év több szempontból is jelentős számukra. Jelölték őket a Rock And Roll Hall Of Fame négy csoportban – előadók, nem előadók, korai hatások, életmű – kiosztható díjazottai közé, ám a döntnökök végül nem fogadták be őket. Pedig nem kisebb nevek álltak ki mellettük, mint Kirk Hammett (a Metallica gitárosa), Gene Simmons (a Kiss basszusosa), Geddy Lee (a Rush basszusos-énekese) és Slash (a Guns N’ Roses gitárosa).

Többen is azt kérdezték, hogy ha a három, említett nagy közül a Black Sabbath már megkapta a díjat, a Purple miért nem részesülhetett benne? Arról nem is beszélve, hogy az életművükkel minőségileg egy lapon nem említhető Blondie 2006-ban, Madonna 2008-ban került a kiválasztottak közé. Ez egyértelműen jelzi, hogy bizonyos esetekben valós értékek helyett a pillanatnyi divat és lobbitevékenység határozza meg a döntést. Ezt sejttették a Purple tagjainak már az 1970-es évek elején adott nyilatkozatai is, amelyekben elmondták, hogy a kritikusok minden lemezüket, koncertjüket leszólják. Az értékelő bizottság ezúttal sajnos ugyanezt a korai szemléletet tette magáévá.

Gillan erről így nyilatkozott: „Iránta érzett tiszteletünk ellenére a díj nem sokat jelent számomra. Valószínűleg csak azért venném át, mert a család, a barátok és mindenki, aki támogatott a hosszú évek során, elismerése is lenne. Hogy megérdemelnénk-e? Nem tudom, mindig zavarban vagyok, amikor erről beszélek.”

A zenekar nagyvonalúan túllépett a megalázáson és Now what!? (Most mi van!?) címmel hat év után új stúdióalbummal jelentkezett. Ezen kiegyensúlyozott szerepet kapott a gitáros és a billentyűs, a lemez pedig tökéletes összegzése a négy évtizedes zenei életútnak.

A Vincent Prince című dal templomi orgonája, az All The Time In The World magasztossága, himnikus jellege első osztályú. A Hell To Payben Airey megidézi a néhai Nice együttes Keith Emerson-féle Rondóját, míg a Blood From A Storm a Doors együttes Riders On The Storm örökzöldje előtt emel kalapot. Gillan a tőle régebben megszokott sikoltozás helyett ezúttal valóban énekel, másutt szinte elbeszéli a történeteket.

„A lemez zeneileg egy kicsit mindnyájunk életét mutatja” – nyilatkozta.

Hogy készít-e még albumot a zenekar, igen bizonytalan. Ha a Now what!? lenne a hattyúdala, példaértékű és tökéletes búcsúzás.

Szakács Gábor