A cirkuszhercegnő

– Milyen módon kötődik A cirkuszhercegnőhöz?

– Először éppen itt, az Operettszínházban láttam Vámos tanár úr rendezésében; lenyűgöző előadás volt, bejárta annak idején a világot. Már akkoriban is különös benyomásom volt erről a Kálmán-darabról, ugyanis nagyon különbözik az operettek megszokott világától. Később, Pécsett Bor József rendezésében lehetőségem adódott játszani benne, aztán egy nyári produkció alkalmával német nyelven Ausztriában, majd ugyancsak itt, az Operettszínházban, Verebes István rendezésében, minden alkalommal Mister X-et alakítottam. Most pedig lehetőséget kaptam rá, hogy színpadra állítsam.

– Nehezebb vagy inkább könnyebbség olyan darabhoz nyúlni rendezőként, amelyben korábban már több alkalommal alakította a főhőst?

– Inkább biztonságot ad. Ezt a darabot már sokszor feltérképeztem magamban, a világát a magamévá tettem, hiszen Mister X szerepében, a karaktere által megfogalmazott valóságban kellett léteznem, így látom az összefüggéseit. Nekünk, színészeknek persze az a dolgunk, hogy az adott rendező gondolkodása, elképzelése szerint haladjunk és annak tükrében alakítsuk az előadást; a színész alárendelődik a rendező koncepciójának. Talán ezért is maradt bennem jó néhány gondolat a darab kapcsán, amelyeket most lehetőségem nyílt újrafogalmazni.

– Mi volt a kiindulási pont?

– Leginkább a hihetetlenül monumentális zenéje: olyan széles spektrumot ölel fel, ami a nagyzenekari, szinte filmzenei hangzástól az egy szál hegedűnek a lélek legfinomabb rezdüléseit idéző, letisztult megszólalásáig terjed. Ez a mély, árnyalt és sokrétű zeneiség lehetőséget adott arra, hogy a történetben is túllépjünk a régi időkre inkább jellemző operettjátszás sztereotípiáin. A cselekmény a szentpétervári nagycirkuszban zajlik; az első felvonás helyszíne egy elegáns cirkuszi művészbüfé. Az eredeti változatban innen, a manézs függönyén átlesve mesélnek egymást közt a szereplők arról, éppen mi történik a cirkusz színpadán, vagyis a manézs az eredeti műben fizikailag nem jelenik meg. A Budapesti Operettszínház technikai adottságai, a XXI. századi szcenika azonban lehetőséget ad arra, hogy egy pillanat alatt átálljunk a cirkuszi színpadképre – anélkül, hogy belenyúlnánk a zenei dramaturgiába –, így a világon először láthatják a nézők Mister X lélegzetelállító mutatványát, amiről egészen addig a darabban csak meséltek. A színpadi illúziónak hála mi meg is mutatjuk majd a közönségnek.

– Orbán János Dénes újrafordította a szövegkönyvet: érthetőbbé, befogadhatóbbá kellett alakítani a történetet a mai kor számára?

– A darab 1926-ban íródott, az akkori közönség jóval elnézőbb volt a dramaturgiai fésületlenségekkel, elvarratlan szálakkal szemben. Mondok egy példát: a korabeli publikum nem akadt fenn azon, hogy mikor a színpadon a főhőst leszúrják, ahelyett, hogy meghalna, még három percig énekel, és csak utána esik össze holtan – ezek az életszerűtlen mozzanatok persze a műfaj játékszabályaiból fakadnak. A cirkuszhercegnő esetében egyébként nem volt szükség a szöveg megváltoztatására, inkább csak le kellett vagdosni a szerteágazó, burjánzó szövegindákat, felesleges párbeszédeket. Az egyes karakterek motivációit azonban kissé nyilvánvalóbbá, konkrétabbá kellett tenni: Szergej Vlagyimir orosz arisztokrata, a cár unokaöccse, a darab egyik főhőse, akit kissé ütődöttnek ábrázoltak az eredeti műben, mivel az orosz arisztokratákkal kapcsolatban 1926-ban merőben más volt a közvélekedés, mint napjainkban. A darab írásakor csak néhány év telt el a bolsevik forradalom kitörése és a Romanovok legyilkolása óta, tehát az eredeti változatban az orosz arisztokrata figurája jóval elrajzoltabb, bárgyú karakter, akit úgy tettek viccessé, hogy nem használja jól az orosz nyelvet. Nehezen hihető, hogy a cár unokaöccse, egy komoly orosz notabilitás, aki mindenki fölött áll, hatalommal bír, ne beszélné jól saját hazája nyelvét, miközben a Pestről Szentpétervárra utazó Slukk Tóni vagy Mabel kiválóan beszél oroszul. Ez a következetlenség ráadásul elveszi annak lehetőségét, hogy Fedóra és a titokzatos Mister X között szövődő szerelmi kapcsolatban Vlagyimir harmadikként potenciális ellenféllé váljon: azaz ha ez a figura nem vehető komolyan, sérül a történet. Így Vlagyimir a mi olvasatunkban valódi férfi. Ezzel pedig nem mellesleg kinyitottuk azt a műfajra nem jellemző felállást, hogy a szerelmi konfliktusok jellemzően csak a főhős és a főhősnő között zajlanak. A karakter átformálásával érthetőbbé vált a történet.

– A darab születésekor a cirkusz mint helyszín mennyire számított rendhagyó megoldásnak?

– Kálmán Imre Németországban látott egy cirkuszi előadást, és az élmény hatása alatt azonnal üzent is a szövegíróknak, hogy a darab helyszíne cirkusz legyen, mert az különlegesen izgalmas környezetet teremt a szerelmi történetnek. Az ötlet forradalminak bizonyult, hiszen abszolút idegen volt a korabeli bécsi operetthagyományoktól: addig az operettek kastélyokban, báltermekben, orfeumokban játszódtak. Amikor a cirkuszhercegnőt Bécsben bemutatták, óriási hatással volt a közönségre, eksztatikusan fogadták, ami egyébként minket is inspirált. Szeretnénk hasonló hatást kiváltani a közönségből.

– Hogyan?

– Az operett stílusának, monumentalitásának és tradicionálisabb műfaji jegyeinek tiszteletben tartása mellett fontos, hogy XXI. századi szemmel közelítsünk a darabhoz. Éppen ezért a második felvonás eredeti báltermi jeleneteit Vlagyimir csupa titok, csupa csapda, furcsa és borzongató kastélyába helyeztük át, olyan helyszínre, ami tele van meghökkentő meglepetésekkel: a kastélyban liftszerkezetek működnek, titkos szobák nyílnak, ráadásul a kastély ura háziállatokat tart, méghozzá cápákat, amelyek jellemét, lelki alkatát is szimbolizálják. Ebben a titokzatos miliőben a cselekmény filmsnittekhez hasonlóan, gyorsan és váratlanul felbukkanó színekben bonyolódik. Ne felejtsük el: a húszas években, Tesla korában vagyunk, a világ tele technikai újdonságokkal, amelyek forradalmian hatottak a korra.

– Úgy tűnik, nagyon sokat foglalkozott a mű megszületésének körülményeivel is: ez ennyire fontos ebben a műfajban?

– A XX. század első évtizedeiben az operett szolgáltatta a slágereket, és nem a Spotify; Lehár, Kálmán, és a többi operettszerző dallamait a bemutató után másnap az utcán fütyülték. Akkoriban ez a műfaj igazán élő volt – és nekem meggyőződésem, hogy azzá kell tenni ma is. Nem egy letűnt kor muzeális relikviájaként szeretnénk mutogatni a közönségnek, hanem az operett hagyományain alapulva és azokat tiszteletben tartva mai, kortárs előadást vinni a színpadra. Érdekes utazás megismerni egy darab születésének korabeli körülményeit, sok kutatást, töprengést, gondolkodást igényel, hogy az ember elmerüljön a világában, ám rengeteg hozadéka van: például kirajzolódnak a történet lélektani motívumai, amelyek nagyon emberiek és nagyon maiak.

– Mire gondol?

– A zene mélységei nyomán kezdtem feltérképezni a karakterek lelkiállapotát, és arra döbbentem rá, hogy a darab minden szereplőjét a magány mozgatja. Mister X az arcát az álarca mögé rejti, ami találóan jelképezi, mennyire elrejtjük személyiségünket a világ elől, emberi kapcsolatainkban is csak szerepeket játszunk. A magány átszövi a világunkat, tehát ez egyszerre mai, XXI. század helyzet is. Így a darab nemcsak olyan kérdéseket vet fel, hogyan tudja egy nő megállni a helyét a férfiak uralta világban, hanem arról is, kit hogyan mozgat a magánya. Fedóra a saját gyászával érkezik Oroszországba, hogy elhunyt férje birtokainak igazgatását átvegye, Mabel szintén Budapestről jön Szentpétervárra, próbál egyedül megélni egy idegen országban, Tóni a párizsi egyetem helyett ugyancsak a cirkuszban köt ki, őt is a magány sodorja messze a hazájától. Vlagyimir a hatalom, a pénz birtokosa, és mégis rettenetesen magányos. Ahhoz azonban, hogy őszinte kapcsolatokat alakíthassunk ki, nekünk magunknak is őszintének kell lennünk, ez pedig kemény pillanat, az őszinteség ugyanis sokszor fáj, ám elkerülhetetlen, hogy ne a hazugság, a sértettség és az ebből fakadó keserűség motiválja a tetteinket. A darab főhősei – Vlagyimir kivételével – szembe tudnak nézni önmagukkal, képesek az őszinteségre és a bocsánatkérésre is. Persze mindez jelentheti azt, hogy a szereplőink tiszta lappal indulnak, és azt is, hogy az útjaik elválnak. Az utolsó percig nyitva hagyjuk a kérdést: tényleg megoldódik minden? Azt hiszem, valahol ez az egyik legfontosabb üzenete az előadásnak. Annak van esélye a boldogságra, aki őszintén szembe tud nézni hibáival. Erre a tükörre pedig ma talán jobban szükségünk van, mint száz éve bármikor.