A családi gyűlölet templomában

Az apja haláláért az anyján is bosszút álló Oresztész története a görög mitológiából ismert. A fiatalember véres fordulatokban gazdag hányattatássorozata az úgynevezett Oreszteia, amelyet a tragédia atyjaként tisztelt Aiszkhülösz tárt a nézők elé a Kr. e. V. század közepén írott drámatrilógiájában.

Eugene O’Neill Amerikai Elektra című darabja e klasszikus mű feldolgozása, néhány fontos módosítással: a cselekmény a XIX. századi Amerikában játszódik, a nemzetet megosztó, többéves polgárháború végén. O’Neill alkotásának központi alakja ugyanakkor nem a bosszúálló fiú, hanem – amint a címéből is következik – a nővére, az Elektrának megfelelő Lavinia Mannon.

A mű elején a lány nyugtalanító hírt kap: Adam Brant hajóskapitány, akiről addig úgy tudta, hogy neki, Laviniának udvarol, valójában az anyja, Christine szeretője! Lavinia tehát ultimátumot ad az anyjának: szakítson a kapitánnyal és többet ne találkozzon vele, ellenkező esetben a hadszíntérről nemsokára hazatérő férje – vagyis Lavinia apja –, Ezra is tudomást szerez a viszonyukról.

Kettejük heves vitájából kiderül: míg Christine viszolyog a férjétől, Lavinia rajongásig – sőt, mint később bebizonyosodik, azon túlmenően is – szereti az apját. Noha Christine megígéri, hogy megszakítja a kapcsolatot a kapitánnyal, másként tesz: tervet kovácsol vele Ezra meggyilkolására.

Brant be is szerzi az asszony által kért mérget, úgyhogy mire a Mannon-ház ura – az Unió tábornoka, korábban bíró, majd polgármester – hazatér, a szer az asszony rendelkezésére áll. Ám amikor Christine be akarja adni neki, Ezra gyanút fog, és e gyanú ténnyé szilárdulva él tovább Laviniában, végképp ellehetetlenítve a két nő kapcsolatát.

Ezek után mindketten Oresztész darabbéli megfelelőjétől, a frontról hazatérő Orintól várják, hogy rendezze a helyzetet. Christine kezdetben nyeregben érzi magát, hiszen míg Lavinia az apjához ragaszkodik, addig Orin hozzá, az anyjához, ráadásul – és ez nem közönséges szófordulat – mindennél jobban. A fejlövésből nemrég felgyógyult fiatalember tudatja is az anyjával: cseppet sem bánja, hogy Ezra távozott az élők sorából. Ám amikor Lavinia elárulja neki, hogy az anyjuk összeszűrte a levet Branttel, valóban felbőszül, és…

Az 1931-es alkotás tehát egy lélektani dráma, egy krimi és egy família megsemmisülését elbeszélő családregény keveréke. Csakhogy míg Aiszkhülosz eredetijében az egyénen kívül álló, roppant erő, a sors irányítja a szereplőket, addig az Amerikai Elektrában a lélektani megalapozottságú motivációk. O’Neill pszichoanalitikai felkészültségről árulkodó következetességgel mutatja be, milyen személyiségdeformáló hatással bírhatnak az elfojtott vágyak és a ki nem élt érzelmek; hogy mik az Elektra- és az Ödipusz komplexus ismérvei; vagy hogy milyen, gyorsan változó mintákba rendeződhetnek a vonzás és a taszítás, a szeretet és a gyűlölet, a hűség és az árulás, a ragaszkodás és az elszakadás alakzatai.

Mindezzel egy diszfunkcionális család mindennapjaiba való bepillantás közben szembesülhet a befogadó: míg a férfiak kezdetben azt hiszik, kiszabadultak a polgárháború poklából, hazatérésük után újabb, talán az előzőeknél is pusztítóbb csatatérre érkeztek. A Mannon-kúria, vagy ahogy az egyik szereplő találóan jellemzi: a családi gyűlölet temploma ugyanis olyan kíméletlen összecsapások helyszíne, hogy a nézőben felvetődik a kérdés: van-e hadviselő fél, aki diadallal távozhat e harcmezőről?

Az ember hajlamos azt gondolni: e történet megkívánja, hogy díszleteit korhűségre törekvő, a XIX. századi Amerikai udvarházainak enteriőrjét idéző kulisszák alkossák. A székesfehérvári színház Kozák András Stúdiószínpadán látható előadás Kiss-Benedek Kristóf tervezte díszlete ehelyett modern és egyszerű: három jókora ablakot idéző építészeti elem, két állványszerűség, mobil lépcsősorok. E néhány kellék is elegendő ahhoz, hogy a cselekményt követni lehessen. Az áttetsző, színes üveglapok ugyanakkor nyilvánvalóvá teszik: bár a szereplők szívük szerint talán lepleznék vagy álcáznák, mi tölti ki a bensőjüket és valójában mi mozgatja őket, az egyre tisztábban észlelhető.

Trokán Péter remekül ábrázolja, hogy Ezra a lényegi probléma megoldására képtelen, pótcselekvésbe menekülő alak. Noha tágabb környezete az igazság feltárásában elhivatott bíróként, továbbá polgárháborús hősként tiszteli, a családján belül megrendült pozíciójú karakter, méghozzá érzelmi analfabetizmusa és elérhetetlensége miatt. Végső soron ebből kifolyólag távozik a színről, a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt.

Felesége, Christine olykor hazug és manipulatív, olykor viszont nyersen őszinte és lényegre törően egyenes asszony, aki nem habozik nőiessége minden velejáróját latba vetni céljai érdekében. Varga Mária méltóságteljes és megbántott, magát alapvetően károsult félnek érző, kissé megkeseredett asszonyként ábrázolja. Az ő szájából hangzik el a darab egyik kulcsmondata: „Isten nem hagy bennünket békén, csavargatja az életünket, összebogozza mások életével, amíg halálra nem mérgezzük egymást.”

Kádas József kissé infantilis, ám váratlan indulatkitörésekre képes, érzelmi függősége miatt könnyen irányítható, alapvetően erőtlen és sodródó figuraként jeleníti meg Orint, igencsak kifejezően. A fiú előbb az anyja, utóbb a nővére bűvköréből nem tudja kivonni magát. „A kárhozottak nem sírnak!”, jelenti ki egy ponton, súlyos bűntudattól emésztve, és a nézőben végig motoszkál a kérdés: reakcióit érzelmi világának megrendülése vagy a már említett fejsérülés következtében fellépő elmezavar diktálja-e?

Lavinia szerepe meglehetősen összetett: hol az anyjával csatázó, megsértett lány, hol nyilvánvaló irányító szerepével élő – és visszaélő – nővér, hol nyíltan vágyakozó asszony, hol a bosszú megszállottjává vált, kizárólag annak végrehajtására gondoló nőstény démon, hogy végül a végzetét elfogadó, magányos és törődött alak legyen belőle. Decsi Edit meggyőzően mutatja meg a fiatal teremtés valamennyi arcát. Alakításának erejét fokozza a cselekmény bizonyos pontjain előadott, olykor groteszk, olykor felkavaró, olykor fenyegető tánca: a rendező – a fizikai színház kapcsán gyakran emlegetett Horváth Csaba – e megoldással érzékelteti, hogy az ember teste bizonyos helyzetekben egészen mást közöl, mint a nyelve.

Az Amerikai Elektra székesfehérvári változata tehát felkavaró alkotás és meggyőző bizonyíték amellett, hogy egy csaknem száz évvel ezelőtt újragondolt, irodalmi alapjait tekintve azonban kétezer-ötszáz éves tragédia manapság is képes erőteljes hatást kiváltani.